… Az önmaguk helyett mindig inkább másokról valamit gondoló egyének magyar társadalmában most újra aktualitást nyernek a néhai tabutémák, hiszen a szocializmus leváltása óta nem volt még ilyen erős a politikai hatalom befolyása, a politikai ideológia alapján történő erődemonstráció, hatalomcentralizálás, és az egyének alkotmányos jogainak figyelmen kívül hagyása, mint az utóbbi két évben. …
„A kocsmában viszont /ahol ebédet kapunk, azért megyünk oda/ láttam egy furcsa alakot, ki volt gombolva az inge. A hasára valószínűleg fiatalabb korában a »KALAND AZ ÉLET« feliratot tetoválták, ám időközben meghízott, és a betűk óriási nagyok lettek, mint a május elsejei lufin, amikor felfújják.” Többek között ez áll egy bizonyos „Hincz” fedőnevű ügynök a Hajósi Művésztelep eseményeiről szóló jelentésében – kelt: 1988. augusztus 2.
Nem csak „Hincz”, de „Kozma” és „Fényképész” fedőnevű ügynökök jelentései is nyilvánosságra kerültek; ezek alapján kijelenthető, hogy a megfigyeltek, Faa Balázs, Csontó Lajos, Kaposi Tamás és Koronczi Endre képzőművészek voltak – a dokumentációk adatai a 80-as évek végéről, és a 90-es évek elejéről származnak. A négy barát a Magyar Képzőművészeti Egyetem Képgrafika Tanszékén szerzett diplomát 1989-91 között.
Pályakezdő művészekként ahhoz a nemzedékhez tartoznak, akik a rendszerváltás éveiben léptek a nyilvánosság elé, de a négy barátból csak három élte túl a kezdést, Kaposi Tamás 25 éves korában, autóbalesetben meghalt.
22 évvel a rendszerváltás után, az Óbudai Társaskör Galériában három/négy címmel Faa, Csontó és Koronczi szűkszavú installációban számol be fiatal éveikről. A kiállítótérben a múzeumi prezentáció barna eminenciásai, négylábú, kulcsra zárható üvegvitrinek szolgáltatják a védelmet a látszólag korhű dokumentumok számára. A bennük szikár rendben elhelyezett korabeli fotódokumentációk és a közelmúltban készült fiktív jelentések mesélnek a négy barát történeteiről: tulajdonképpen egymást jelentették fel.
Az írógéppel lejegyzett közös sztorik összesen két példányban készültek, az egyik példány kiállításra került (általában az indigómásolat), a másik egy képzeletbeli irattárba jutott, a III/III 4-b alosztály dossziéjába. A három „ügynök” jelentéseiből nem csak személyes élethelyzetek derülnek ki, de egy olyan atmoszféra is kirajzolódik, ami – többek között például – Galántai György esetében valóban húsbavágó volt („Festő” fn. vizsgálati dosszié).
A „hamis jelentések” szövegeinek megfogalmazása, a konzekvensen alkalmazott „feljelentés stílus” jól szemlélteti azt a fojtó és bizonytalansággal terhes légkört, amiben emberként, művészként élni lehetett. Még ma, két évtized elteltével is kirajzolódik a jelentéktelen tettek és szimpla élettörténetek lehetséges kriminalisztikája, az ezekben rejlő „tévedések” és „félrelépések” bármelyik pillanatban tragikussá fajuló mivolta.
A három művész kiállítása több nézőpontból vizsgálható. Tekinthetünk rá úgy, mint személyes történetek, életutak különböző állomásainak felelevenítésére; az adott időszak kordokumentumaira (még akkor is, ha az itt közzétett jelentések hamisak), valamint egy kisebb (képzőművészeti szcéna) vagy egy nagyobb csoport (társadalom) önreflexiójának hiányára. Főleg ez utóbbi kettő hangsúlyos, hiszen Faa, Csontó, Koronczi történetei önmagukban nyilván nem többek néhány barát visszaemlékezéseinél, azonban a vissza-emlékezésük prezentációja, ahogyan mindezt a kiállítótérben nyilvánossá teszik, olyan súlyos többletjelentéseket hordoz, amely túlmutat egy kiállítás értelmezési keretein, és valójában még a múltidézés egyszerű metódusával sem írható le. Ahogy Ungváry Krisztián a megnyitóbeszédében fogalmazott, a kiállítás üzenete most aktuális, mert ma még értelmezhető. Az elmúlt húsz év bekövetkezett – vagy csak remélt, de meg nem valósult –politikai, társadalmi, gazdasági változásainak tükrében, most érthető jól.
Ahogy az egész magyar társadalomból hiányzik a rendszerváltozás előtti és utáni időszakra irányuló önreflektivitás, úgy mindez a képzőművészeti közegen belül is elmaradt. A be nem következett önvizsgálat, a múltfeldolgozás nyilvános párbeszéden alapuló hiánya automatikusan kizárta a kritikai nézőpont és az öndefiníció lehetőségét. Egyúttal meghiúsította azt is, hogy közös nyelvünk legyen az erről való beszédre. Nem csoda, hogy sem a valódi demokrácia megteremtésében, sem az egyéni és társadalmi felelősségvállalás kérdésében nem jutottunk messzire az elmúlt húsz évben. Az önmaguk helyett mindig inkább másokról valamit gondoló egyének magyar társadalmában most újra aktualitást nyernek a néhai tabutémák, hiszen a szocializmus leváltása óta nem volt még ilyen erős a politikai hatalom befolyása, a politikai ideológia alapján történő erődemonstráció, hatalomcentralizálás, és az egyének alkotmányos jogainak figyelmen kívül hagyása, mint az utóbbi két évben.
A három/négy című kiállításon közzétett visszaemlékezések fakadhatnak abból az egyszerű igényből, hogy a résztvevő művészek megértsék a jelent, a rosszul reprezentált magyar művészetet, a másokra mutogatós ok-okozati összefüggéseket, de az is lehet, hogy a közös munka során csak egyszerűen jól akarták magukat érezni, minthogy ma ez sem kevés. Bárhogy is történt, Faa, Csontó és Koronczi kiállítása a visszatekintéssel áttételesen mégiscsak beszél a jelenről is, a múltvizsgálat nem pusztán önreflexió, de korreflexió is. Hárman nemcsak önmaguknak, hanem egy egész generáció képviselőinek teszik fel a kérdést: mi a mai helyzet? Mi történik ma velük? Mennyire számol velük a művészeti szakma? Milyen lehetőségük volt/van/lesz a harmincöt év alatti fiatal művészek „sikerkorszakában”? De ahogy önmaguktól és pályatársaiktól, úgy a művészettörténészektől, az elméleti szakma képviselőitől is kérdezhetik mindezeket. Hiszen, néhány kivételtől eltekintve, alig van közöttük olyan, aki nem intézményi keretek között hallgat évek óta, aki vállalja a véleményét, aki a művészeti szakma közös érdekeiért nyilvánosság elé akar, tud és mer állni.
Legutóbb, talán épp az utolsó pillanatban, a szakmai konszenzus és hatástanulmányok nélküli Múzeumi Negyed tervezete, a Szépművészeti Múzeum és a Nemzeti Galéria összevonása kapcsán zárt össze a „szakma”. Az AICA (Műkritikusok Nemzetközi Szövetsége) Magyar Tagozatának ehhez kapcsolódó vitaindító fórumán számomra az tűnt a legelevenebb kérdésnek, amit Bencsik Barnabás tett fel: „Tudjuk-e valójában, mi történik most?”.
Az évtizedes egyéni sérelmek és közös hallgatások hullámai összecsapnak a fejünk fölött, most, amikor már nem lehet tovább köldököt nézni és úgy tenni, mintha… És az önértékelési, öndefiníciós problémákkal küszködő, a közösségtudat nélküli magyar képzőművészeti közeg már tudja, hogy valamit tenni kell. Csak még azt nem tudja, ki tegye. Talán azért, mert valamikor a 90-es években a sok én között elveszett a mi.
Óbudai Társaskör Galéria
A kiállítás megtekinthető 2011. december 18-ig
