Farkas Roland hat hófehér papírdarabot helyezett világítódobozokba a Stúdió Galéria falára. Méretük, anyaguk, formájuk megegyezik. A kiállítótér egyik végéből úgy tűnik, pontosan ugyanolyanok. A megnyitó napján még vakítóan fehérek voltak, de aztán történt valami.
Draw your Money, szólít fel a kiállítás címe arra, hogy legyen saját kézjeggyel ellátott pénzed, ami egyszeri és megismételhetetlen, ennélfogva kifejezetten értékes. Mint például egy műtárgy, ami többet ér annál, mint amennyit fizetnek érte. Stenczer Sára, a kiállítás kurátora, Meyer Saphiro filozófiájára utal, amikor a művészet szellemi és kereskedelmi értéke közötti különbség felszámolásából következő értékválságra figyelmeztet.
Ami Saphiro számára még csak reális félelem volt, az ma, számunkra puszta realitás. A pénz egzaktabb, mérhetőbb, megfoghatóbb, mint a művészet. Szava is van, mindenki számára közérthető módon „beszél”, éppen ezért lehet benne hinni. A gazdasági értékrendszer többet mond minden morálnál, még akkor is, ha ez gyakran kényelmetlen.
A kortárs művészet közmegegyezésen alapuló értékmérője is a pénzre váltás lehetősége lett. „A pénzben lehetséges egzakt mérhetőség felváltotta a művészet esztétikai, etikai, kognitív, érzelmi és morális értékrendszerét.” (Stenczer) Mindez persze ma már evidens, és ennyiben akár le is söpörhetnénk a témát az asztalról, hiszen a művészet mint ajándék, így is, úgy is megszületik. Létrejön, mert létrehozzák. És eddig még úgy néz ki, akkor is létrehozzák, ha a művész munkájáért cserébe senki nem ad pénzt.
A művészet létrejöttéhez tehát nem feltétlenül kell pénz, elég a figyelem, ami létrehívja, a fennmaradásához viszont már elengedhetetlen. A képzőművészeti kánon érdekeltsége jelenleg alapvetően kétféle: az egyik inkább pénzre szeretné váltani a művészet értékét, a másik inkább minőségi figyelemre. De ami mindenképpen közös bennük az az, hogy ma a figyelem is pénz kérdése: a nemzetközi vásárok eladási mércéje lett a siker kulcsa. Minden valamirevaló kereskedelmi galéria azon izgul, kit „vigyen” a következő külföldi vásárra, ki az, aki a legjobban eladható.
Az utóbbi években sokan sokféleképpen reflektáltak műalkotásaikban a pénz értékére, a bűvös papírdarabok szerepére. Számtalan formában, műfajban megjelent a fizetőeszköz, de ennyire szellemesen még senki sem lúgozta ki e nélkülözhetetlen bankókat, mint most Farkas Roland.
Az egyik videófilmen végignézhetjük, a művész hogyan tisztítja meg sziszifuszi munkával a különböző papírcímleteket a festéktől. Az eredményben a nem várt meglepetés: fémszálra és vízjelre csupaszodott papírfecnik nem a saját, hanem művészeti értékükben tűnnek fel. A másik filmen a szűztiszta papírból újra pénz lesz, a harmadik videón is a pénz útját mutatja be Farkas, értékének viszonylagosságát, a devalválódás rapid történetét.
A világítódobozokban lévő festékmentes címletek alig különböznek egymástól. Erre a tiszta lapra volt szükség ahhoz, hogy elkezdődjön a játék. A megnyitón sorsolással dőlt el, ki festheti meg – az állítólag – a bankjegyekből kinyert festékkel az „üres” címleteket. Szaporodtak a pacák és vonalak, alattuk pedig arcképek formájában ott rejtőztek az ominózus vízjelek – II. Rákóczi Ferencé, Mátyás királyé, Bethlen Gáboré, Gróf Széchenyi Istváné, Szent István királyé, Deák Ferencé – ezekre tehette rá ki-ki a maga kézjegyét.
A nézőkkel közös performansz után a papírlapok visszakerültek a világítódobozokba, és csak egyetlen, a húszezer forintos címlet földi maradványain nézheti meg a kiállítás látogatója, milyen esendő a fizetőeszközünk.
Ez az akció volt a kiállítás központi eleme, ez mond a legtöbbet az installáció üzenetéről. Az NKA-tól elnyert kiállítási támogatás pénzösszege itt a legközvetlenebb módon kerül felhasználásra – konkrétan is műalkotássá válik. De vajon, ez most mennyit ér? Mennyit ér, ha magyar? Akkor ér-e valamit, ha eladható? Annyit ér-e, amennyiért megveszi valaki?
Ki mondja meg mennyibe kerül hat darab, összesen harmincnyolcezer ötszáz forint névértékű, üres papír, ha azok „eredeti festékkel” vannak átfestve? És egyáltalán, honnantól nem pénz ez már? S mint művészet, mitől válik újra pénzzé? Ezeket a kérdéseket kiemelt módon veti fel Farkas Roland akciója.
Arról, hogy a művészet pénz, a műtárgy pénz, a figyelem pénz – és mindez jelenleg az elsődleges fokmérője a kultúrpolitikának is – az a sajtóanyag jut eszembe, amit néhány napja a Műcsarnok küldött ki a bezárult Bizottság kiállítás eredményeiről. A néhány soros értesítő négy lényeges információt tartalmaz.
Azt, hogy hányan nézték meg a kiállítást, hány forint jegybevételt okozott mindez, mekkora összegű médiatámogatás segítette a kiállítás létrejöttét, valamint, hogy az elmúlt öt év leglátogatottabb kiállítása volt. Csupa mennyiség. Arról egy szó sem esik ebben a rövidre sikeredett tájékoztatóban, hogy milyen volt a kiállítás szakmai megítélése. Valóban, a pénz beszél, a pénz jelent, a pénz etet. Csak – érdekes módon – sehogy sem lakunk jól vele. Legalábbis mi, művészek.
A kiállítás megtekinthető 2011. december 10-ig.
