A nyári kánikulában nem kis erőfeszítés felgyalogolni a Kiscelli
Múzeumba, de megéri, mert a templomtérben olyan hűvös van, mint egy
kriptában, és körülbelül hasonló a hangulat is. Három darab, jó öt méter
átmérőjű földkupacot kövekkel, kavicsokkal és különös
állatlenyomatokkal díszített fel a New Yorkban élő Rimer Cardillo
uruguayi szobrász. A nyári holtszezonra időzített kiállításon
éppenséggel nem tolonganak a nézők.
Az Uruguay, Argentína és Brazília határán gyakori, jókora termeszhalmok után elnevezett cupí mintájára készült földhalmok (a Kárpát-medencében pl. kunhalom néven ismertek a honfoglalás előtti temetkezési helyek) a helyi őslakosok halotti kultuszát idézik. Cardillo pszeudo temetkezési halmai emlékhely-fikciók, egy letűnt kultusz utazó emlékhelyei, és talán egy letűnőfélben lévő állatvilág segélykiáltásai. Cardillo többféle verzióban készítette már el cupí-műveit: a teljesen befedett, hófehér madártetem lenyomatokkal díszített steril kúptól kezdve a fekete földet borító terrakotta formákig, a Tate Moderntől a Velencei Biennáléig, csúcsintézmények kiállítótereiben vagy szabadtéren. A Kiscelli Múzeum templomtere talán egy újabb rétegét fedi fel Cardillo földhalmainak. A sokat élt hófehér mészkőtömbök és a keveset élt állatok lenyomatai mindenképpen az emlékezés mementói – de ugyanakkor a születés és halál körforgásának már-már közhelyes kijelentései is.
A szakralitás csöndjében a jó két méter magas földkupacok még emberléptékben tartják az elmúlásra vonatkozó megértést, bár a térben állva nehéz a lét múlékonyságát alaposan szemügyre venni. Mert a föld, a kő, az állatöntvények természetes anyagként természetes folyamatokat vizualizálnak ugyan, de annyira evidensek, hogy csak az urbánus lét szülöttei állhatnak ettől távol. Az installációban az állattetemek általunk kevéssé ismert fajtái közül a madarak, halak, kisebb emlősök és hüllők szerepelnek többnyire. Egy-egy állatról Cardillo több tucat ál-nyomfosszíliát készít (az eredetiek a történelem előtti korokból valók), amik néhol rendezett vonalat követve, máshol meg szabálytalanul elhelyezve (igen esztétikusan) borítják be az átrendezett magyar anyaföldet. A munka különböző fázisairól egy dokumentumfilm tudósít: a halott állatokról készített lenyomattól kezdve a termeszhalmokon át az agyagminták kiégetéséig, és a kiállításrendezésig. (Ebből jól látszik az erőfeszítést sem nélkülöző csapatmunka.)
A megidézett halotti kultusz, a pogány és keresztény rituálék, az elmúlás és kihalás mellett ugyanakkor volna itt még egy csöndes jelentésréteg, ami nem mentes a politikai felhangoktól sem: a dél-amerikai országok katonai diktatúráinak áldozatairól is szól egy-egy porszem. Bár nekem nem sikerült az emlékezés se a dél-amerikai őslakosok halotti kultuszára, se a kihalófélben lévő állatokra, se a diktatúra áldozataira. Lehet, hogy manapság már az emlékezetnek sem tesz jót az illúzió, mert kúp alakú éket ver a fejbe.
Fővárosi Képtár/Kiscelli Múzeum
2010. július 2. – 2010. szeptember 6.