Ami nagyon megváltozott Kupcsik
Adrián festészetében az elmúlt években, az a figyelme és a
nézőpontja. Ami változatlan, az a festészeti tudása, melyet mintha már
nem lehetne tovább fokozni, mert már tökélyre fejlesztette. Klasszikus
tradíciókat követ Kupcsik a natura morta műfajában: a legaprólékosabb
gesztusokkal a valóságos látvány pontos mását igyekszik visszaadni. A
szemet igencsak elbűvölő festményein van mégis valami zavarba ejtő: a
perspektivikus látást megkínálta a szerkesztett axonometriával. És ez az
apró módosítás a képeken úgy hat az agyra, mint egy elfeledett
izgatószer.
2007-ben kezdte el festeni Kupcsik Adrián a klasszikus allegória-értelmezéseket felrúgó különös csendéleteit, az elsők közül néhányat ki is állított – ugyanebben az évben – a kArton Galériában. Szűkebb környezetében, otthonában lévő tárgyakat vett elő és pakolta fel őket egy asztalra speciális rendben, mi több rendszerben, akár valami építményt. IKEA étkészlet barátkozott itt hámozott gyümölcsökkel, formára szeletelt tartósított kenyérrel vagy szaténpárnával. Az asztalra helyezett konyhai eszközök legszebb arcukat mutatva kínálták magukat az értelmezésnek, a létük valami titkos rendszer szerint nagyon kiegyensúlyozottnak tűnt. A képcímek tovább fokozták az enigmatikus világ izgalmait, néha személyeknek ajánlotta őket, de ezt csak monogramokkal jelölte.
Majd folytatta munkáját, és továbbra sem tágította ki a látványt, megmaradt szűkre szabottnak a képkivágat, arra kényszerítve a nézőt, hogy az összefüggések szigorú rendszerére koncentráljon, amiből hiányzik a horizont és a perspektíva. A rálátás egy szituációra szintén megmaradt képein, de a műtermi csendéletekkel párhuzamosan már a kitekintés is megjelenik. Az egyik festményen kisiklott villamosok látványa a csendélet kategóriába szelídül, mert a léptékeket a képen belül még érzékelteti ugyan, azonban nehéz eldönteni, hogy egy makettasztalon történtekkel van-e dolgunk, vagy valóban kisiklott ott egy jármű.
A Deák Erika Galériában bemutatott képeibe (A szív működése, 2009) a képzelet rejtelmei még inkább beemelődnek; itt már a Magyarország tíz leghosszabb folyóját felsorakoztató festmény mellett a csendéletek is absztrakciónak tűnnek. Az értelmezés lehetőségeit Kupcsik minden esetben a nézőre bízza, és ez úgy tűnik egyre nehezebb feladat. A Kiscelli Múzeumban bemutatott legújabb tárlatán már egy léptékben kezel kanalat, tányért, vajtömböt és citromot egy gigantikus építkezés betonkeverőivel és méretes ipari daruival. A Jó című kiállításán valóban minden elég jónak tűnik, ugyanakkor itt egyenrangú főszereplővé válnak a városi életkép szerkezetei a csendélet hétköznapi tárgyaival, és mindkét esetben rögzített a festő távolsága az ábrázolt témától. Ebben a belátható távolságban, amiben – bár igencsak mérlegre kerülnek – nem vesznek el a részletek, a művész mértéktartó, ám koncentrált figyelme tisztább, mint a csúcsfények. Kupcsik festészete a realizmussal rokon, azonban nem adja meg egykönnyen magát: a témát terepasztalon kínálja kíváncsisággal, távolságtartással, ahol egy karalábé épp akkorát nyom a latban, mint az épülő 4-es metró egyik betonpanelje.
Kiscelli Múzeum – Oratórium
2010. június 24. – 2010. augusztus 29.