Nehéz vele messzire eljutni. A Trafóig például még érdemes, elsősorban
azoknak, akiknek érdeklődési területe tartalmazza a szolidaritás és az
egyenlő emberi jogok kérdését. Másodsorban pedig azoknak, akik tesznek
minderre. A Ha nem most című kiállítás kevéssel egy etnikai
szívinfarktus előtt a magyar társadalmi élet ütőerének egyik kényes
pontjára tapint – óvatosan.
„Ne imádjátok az aranyborjút! A pénz nem ment meg benneteket.” – olvasható Delaine Le Bas efemer anyagokból összetákolt építményének oldalán. Mózes tanításának mixelt médiumba csomagolt átirata halálfejek, ördögszarvat viselő bárányformájú négylábúak és halott figurák csontvázai között zörög egy preparált lepedőn. A szegényes lakhely kívülről nyomasztó mesefigurákkal tarkított vízió, belülről lakájos átmeneti otthon plafonig borítva jelképekkel, zenével, rongyokból szőtt álmokkal. A kiállítás alaphangját adja ez a kaotikus vizuális nyelv, itt a fogyasztói társadalom minden nyűge színesen virít, és savanyú mázat képez a valódi problémákon. A kiállítás kulcskérdése a diszkrimináció, amely „a romákkal kapcsolatos előítéletek kontextusában kísérel meg felfedni hatalmi viszonyokat, illetve szolidaritást vállalni az elnyomott és marginalizált közösségekkel” – olvasható a kísérőszövegben. Sürgető a felvetés, de miről is tárgyalnak a művek, s főleg hogyan teszik? Mit tudunk meg az adott társadalmi réteg fizikai, azaz reális valóságáról, amivel szolidaritást vállalnak? Az esztétikai kategóriák felállításán túl képes-e a kiállítás kritikát megfogalmazni például a sematikus közgondolkodásról?
Emberi közösségek jelképeit rajzolta térképekre Damian Le Bas, roma arcokkal, figyelő szemek százaival díszítve Európa területét, illusztrálva az államhatárok oldódását és a legnagyobb etnikai kisebbség egyre terjeszkedő problémahálóját. Ugyanez a kisebbség a halott áldozat szerepkörében tűnik fel Nikola Džafo kátránypapírra készült rajzain, ahol a bűntények áldozatai üres formák, kréta-sziluettek a galéria falán. A mű szimbóluma erős, de léte konkrétumok híján pusztán illusztráció értékű, a szolidaritáshoz szükséges empátia itt lehetséges veszélyforrás, mely esztétikai kategóriává válik. Valódi tüntető táblákat és egy kiáltványt mutat be a római Stalker művészcsoport. Az együttműködéseket támogató, és a közösség figyelmének fejlesztésére hivatott aktivisták tábláin a sok kérdőjel mellett egy manifesztum is szerepel a marginalizált kisebbségről szóló, de a többséghez intézett néhány, lelkiismeret ébresztő, kommersz kijelentéssel. Szintén illusztrációvá válnak Lukáš Müller, Pavel Frič szitanyomatai, és néző legyen a talpán, aki ezekről megmondja, hogy a Csehország északi részén élő romák helyzetével foglalkoznak. Legalább feltűnik néhány roma arc Raatzsch André Jenő és Benkő Emese Újraírható képek jelenlegi Munkaállomásán. A kultúraközvetítő szakemberekként jelölt alkotók különböző archívumokban talált romákról készült felvételek kritikai megközelítésére vállalkoztak, de a galériában mindebből csak egy filmen vonagló csoport mozgásművészet tárgykörébe tartozó kísérletét látjuk. Lisl Ponger grafitti festékkel felülírt fotó triptichonja az egyik legpoétikusabb megközelítése a kiállítás vállalt üzenetének. XIV. Lajos korabeli arisztokraták öltözetében emberek vonulnak egy semmibe vezető lépcsőn fölfelé az „Egyenlő jogokat mindenkinek!” forradalmi jelszó máig beteljesületlen, búskomor árnyékában. A szentpétervári művészekből és aktivistákból álló csoport, a Chto Delat? Partizán daljátékának cinizmusa adja az egyetlen hiteles képet a hátrányos helyzetűekről és az elnyomókról, legyenek azok romák, rokkantak, leszbikusok, munkások, politikusok, iparmágnások. A film egy konkrét belgrádi eseményre reflektál, a politikai elnyomás, és az ennek kiszolgáltatott társadalmi csoportok megjelenítésén keresztül. „Oly nehéz ébredni…” – kezdi a filmben a kórus.
A cigány kisebbség, mint mindig, a Trafóban is kiszolgáltatott helyzetbe kerül: ezen a kiállításon sincs megszólalási lehetősége. A tolmácsok pedig nemzetköziek és empatikusak, szolidaritást is vállalnak, de kevés kivételtől eltekintve nem közvetítik nekünk nézőknek, milyen következményekkel jár a valóságban az előítélet, a diszkrimináció, az etnikai alapon történő kiszolgáltatottság. Sebaj, megteszi helyettük az Amaro Drom című roma lap, ami a kiállításról ingyen elvihető. És folytatja a kórus: „Küzdelmünk – örök homály…”.
Trafó Galéria
2010. április 17. – 2010. május 30.
