Esküszöm, hogy Budapesten legjobban „a Moszkván” lehet összetalálkozni,
pedig ennél vegyesebb összetételű helyet nehéz lenne találni. Alkeszok,
hajléktalanok, narkósok rendeződnek itt sejtekbe, a nyugdíjas árusok
vonalba, a nehéz zenét kedvelők a betonon ülnek, az alkalmi várakozók a
korlátnak támaszkodnak, és ezen kívül még ott vannak a hittérítők, az
erdélyi portyázók, a feketemunkások, az átutazók, a jólöltözöttek és a
plázázók. Levegője nem az a tipikus budai friss, az egy négyzetméterre
jutó lélekszám pedig meghaladja a négyet.
Nemsokára 60 éves a hely mai neve, 1951-től hívják Moszkva térnek, előtte Széll Kálmán egykori pénzügyminiszternek, a néhai Osztrák–Magyar Bank megalapítójának nevét viselte. Egészen a ’70-es évekig nem „moszkvázott” itt senki, úgy hívták: Kalef (a Kálmán név után szabadon, esetleg Széllkalef). A híres Moszkva tér 1929 előtt névtelen közterület volt.
A rendszerváltozás évében játszódik Török Ferenc 2001-ben készült híres opusza, 2003-ban Gravitáció – Moszkva tér címmel köztéren megvalósuló projekteket mutattak be a téren kortárs képzőművészek részvételével. A tér szociológiailag elég érdekes keresztmetszete többeket megszólított már, most Illés Barna reflektál a hely szellemére fekete-fehér, dokumentaristának tűnő fotókkal.
Azonban ő nem dokumentál, hanem pszeudó helyzeteket teremt (csak) a valóságban létező narratívával a szituációk mögött. Beállított képein a tradicionális fotográfia eszközeivel él, mondhatni public zsánerképeket készít 100×125 cm-es giclée nyomatokra (5 db), a fotók egy része (4 db) pedig lightboxokba kerül. Illés saját bevallása szerint, a megmutatott élethelyzetek a „mai 20-as, 30-as generáció image-ét hozzák”. A beállításokból felismerhető a valóság, a nagy embertömegeket tároló tér speciális atmoszférája; a várakozás és ennek magánya valóban jelen van a képeken, de a beállított helyzetek miatt egyszersmind problematikussá is válik, dilemmára késztet.
Ennek a kiüresedett létállapotnak, a valamire várakozásnak archetipikus beállításai csak ott a téren működnek „jól” a maga valóságában, ahol van oka a korlátnak támaszkodásnak vagy a részegen a betonon fetrengésnek, ráadásul nyomós oka. Az ember egy bizonyos életkorig az életre vár, ami nem akar eljönni, utána meg a halálra, ami pontosabb, mint az atomóra. Ennek szép látleletét adja ez a tér, ahol a magyar társadalom különböző rétegeinek vegyes felvágottja tölti szabadidejét vagy éppen kési le saját életét. A NextArt Galéria falain azonban túlságosan érdekorientálttá váltak ezek a képek, nem kordokumentumok és nem is „a Moszkváról” szólnak. Inkább a vágyról, hogy mesterséges eszközökkel leképezzük a realitást, amiről néha azt hisszük, hogy meg lehet ismételni. Azonban ennek a realitásnak az igazi arca nem szűrődik át a képeken, a szándékoltság kissé erőltetetté teszi a fotókat, amikről kétségtelenül eszünkbe jut az a világ, amiről szólni akar, csak éppen elhinni nem tudjuk. Ehhez inkább kimegyünk a Moszkvára kalefozni.
NextArt Galéria
2010. július 2. – 2010. július 24.
