Amikor a Laborban „a telibebaszott kurva szűzmária oltári hétszentségét” feliratot olvastam egy fekete keretben lévő papírképen, rögvest arra gondoltam, hogy itt egy Horváth Tibor művel állok szemben.
De kiderült, hogy tévedtem, a 2010-es Herczeg Klára díj senior jelöltjének, az 1971 óta Düsseldorfban élő Medve Andrásnak a képe előtt voltam éppen. Mindeközben, nem messze tőle, a junior díjazott adományt gyűjt a demokrácia javára.
Mint tudható, Herczeg Klára szobrászművész 1997-ben, végrendeletében a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesületet jelölte ki az általa alapított díj adományozására, azóta minden évben kiosztják a Herczeg Klára-díj senior és junior fokozatát, idén a tizenharmadikat Medve András és Horváth Tibor kapta.
Valahogy úgy alakult, hogy most a díjjal járó közös kiállítás annyira kompakt, mintha egyetlen művész hozta volna létre. És itt nemcsak arra gondolok, hogy a két művészeti nyelv bizonyos értelemben hasonló, hanem arra is, hogy e nyelvben a szókimondás mikéntjével egymás léceit ugorják meg, éppen ezért szerencsés az FKSE javaslata a junior és az általuk felkért Várnagy Tibor ajánlása a senior fokozatra.
Egyszer a berlini Hamburger Bahnhofban láttam Anselm Kiefer rendkívüli méretű, lapozhatatlan ólomkönyvekből álló könyvtárszobáját és felszállni képtelen ólom repülőgépét. Medve András Laborban kiállított, ólomból készített cipői, repülőmodellje és sisakja megkerülhetetlenül emlékeztet Kiefer műveire; akárha ő is alkothatta volna őket. De nem is ez a legérdekesebb itt, hanem inkább a traumatizált emlékezet felbukkanása. A múltra való reflexió (ma is aktuálisan) inkább Medve András műveiben, a jelenbéli, a mai társadalmi traumák – éppen az átélésükkel egy időben – pedig Horváth Tibor munkáiban érhetők tetten.
Éppen ezért, a szakmai elismerést méltató díj ebben az esetben azt is eredményezte, hogy ezen a kiállításon egymás mellé kerülhettek olyan a művek, amelyek akaratuk ellenére is aktív párbeszédbe elegyednek egymással. Ebben a beszédben (ami bőven kimeríti a kritikai művészet fogalmát) a múlt elszenvedett traumái és a jelen történései nem izolált közhelyek, hanem egyszerre mutatnak rá a feldolgozatlanságra és magára az elszenvedésre, holott alapvetően más aspektusból közelítenek azokhoz.
A ”90-es években éppen Medve írja egyik képére, hogy „Én nem veszek tudomást az idő múlásáról.”, de azt is, hogy „Lenin él”, miközben a Beszéd keletkezése és a Modern művészet című rajzokkal együtt szépen körvonalazódik az ars poeticája, amelyben nagy hangsúlyt kap a már említett három ólomtárgy is. Ebben az alkotói világban az egyén a modernizmus ideológiáit már meghaladta, de még nem élte túl – mintha szenvedne tőle a Nagy Medve és Nagy Kutya csillagképek alakzatai alatt. Horváth Tibor itt „lép a képbe” és fénylő szókimondásával, valamint egy relatív tollvonással összeköti az űrbe lőtt viszonyítási pontot a röghöz kötött valósággal: az adományt a csúszópénzzel, a nemzetet az egyik jelképével.
Videóművében, valahol egy erdő (és a kép) szélén lobog a trikolór, a távolba futó ösvényen pedig közeledik egy ember, majd megáll a zászló előtt és kineveti (?), leordítja (?), vagy torkaszakadtából megugatja (?) a magyar lobogót. A loopolt filmben kétértelmű az átlagmagyar átlagon felüli vehemenciája, de mégis, mintha lesajnálta volna azt, ami amúgy szent és sérthetetlen. Akárcsak Horváth a demokráciát, aminek életben tartásához immáron gyűjteni érdemes, de leginkább szükséges. Ez a rozsdamentes acél „urna” feneketlen, sosem telik meg, mert amit bedob az ember fölül, az alul szabad prédaként kihullik a földre.
A kérdés most már csak az: lefizettél vagy támogattál?
Labor
2010. december 11. – 2011. január 7.