A festő a festészet jövőjéről vizionál, miközben a jelenben kötelezően sziszifuszi munkáját végzi.
Isten gyufamalmai lassan őrölnek, de a metálfényű jövő információ néven már ide is ért. Elegáns üvegportál a Mozsár utcában, kívül domesztikáció, belül ritmikus színgimnasztika. Hecker Péter nem viccel, vagy nem úgy.
A Deák Erika Galéria új helye nem csak azért jobb, mint az előző, mert sokkal tágasabb, több a természetes fény, hanem azért is, mert már az utcán tudható, hogy egy kiállítóhely közelében vagyunk. Nagy kirakatablakai a publikus térből is betekintést engednek a művészetbe, bentről pedig nem hagyják, hogy elkerülje figyelmünket a járdalét. Ebben a köztes állapotban (kultúra mint luxuscikk a kirakat mögött vs. a hajléktalanok nyomait semlegesítő fertőtlenítő por a kirakat előtt) Hecker Péter A festészet jövője című kiállításán tíz akril-vászon festményt állított ki, amelyek – akár egy csokor novellafüzér – mesélnek jelenről, jövőről.
A címadó kép rögtön beletalál a továbbítani kívánt üzenet közepébe. Egyből kiméri az adagokat egy steril konzumétkezde egyen-táplálékaival valamint az azt fogyasztó öltönyös urakkal. Feszesen és érzelemmentesen. A Festészet Jövője Konferencia résztvevői (az egyik közülük művészettörténész) két étkezés között sima fehér ingben, arcképes kitűzővel veszik a fáradságot, hogy mélyebben elmerüljenek a kultúrbiznisz világában.
Vanessa, a tárlatvezető, jobban mondva gallery guide, jelenleg éppen arctalan, ám felszentelt buddhista, összekulcsolt karokkal tesz a nyitott kommunikációra (Information). Pali bácsi, egy másik főszereplő, magasra rakta a lécet, önbizalomtól ittasan egyensúlyoz felhőkarcolók fölött – elhízva, kopaszon – egy kifeszített kötélen (Pali bácsi kötéltáncos avagy célba ér a festő). A következő képen az óceánjáró Alibi zátonyra futott és szinte biztos, hogy elsüllyed. De itt még nincs vége, mert A festőzombik előjöttek a műteremből, már-már ijesztően tettre – és plein airre – készek, ahogy ott állnak a dús növényzet előtt fegyvereknek látszó festőhengerekkel.
Gács Rezső, alias Rodolfo, kicsit háttérbe szorult, piktogram képében egy pólóra került, szemben apával, aki – hála a nevezett bűvész képességeinek – be tudja gyűrni a fülét (Apa be tudja gyűrni a fülét). És ez még mind semmi ahhoz képest, hogy a festészet heckeri jövőjében olyanok a múzeumlátogatók, hogy ölre mennek majd a művészetért (A művészettől zaklatott látogatók verekednek a múzeumban). A nagy festők képei előtt a gyengék a földön végzik, a teremőr pedig majd nem tud tenni semmit a műkedvelők elfojtott vágyai által indukált, kisebb forradalom ellen.
Körülbelül ilyen és ezekhez hasonló narratívákra számíthat az, aki megnézi Hecker Péter legújabb kiállítását. Hecker stílusa értékálló, és nagyjából változatlan az elmúlt évtizedek alatt. Színes, stilizált motívumaival dekoratív az összkép, csak az apró részletek, elrejtett szimbólumok, és a szinte soha el nem maradó szöveg vicceli meg azt, aki nem ismeri Hecker világát. Szarkazmusa kiállta még az idő próbáját is, festményein közölt egysoros üzenetei a kép egészének részei, mindemellett képcímek is. Könyörtelen a humora, amivel önkritikát gyakorol, és önkritika gyakorlására készteti a nézőt is.
Pontos arányérzékre vall, hogy úgy teszi nevetségessé a művészeti intézményrendszer egészét, hogy közben saját magát sem vonja ki belőle. Festményeivel valahogy úgy tud kritikus lenni, mint Örkény István az egyperces novelláival: kimondja az igazságot, de közben úgy tesz, mintha valami másról beszélne. Éppen ezért, A festészet jövőjéről nekem most a Nézzünk bizakodva a jövőbe! című novella jut az eszembe, ahol Örkény azt írja zárszóként: Így fogunk élni. Addig, ezt a pár évet, ki kell bírni.
Deák Erika Galéria
2011. március 3. – április 2.