Az alábbi interjú 2011. december 8-án készült Németh Ilona Ernst Múzeum-beli kiállítása kapcsán. Ma délután 16 órakor az Ernst Múzeum kerekasztal beszélgetést rendez a témában.
1. rész
BE: Hogy vagy a megnyitó után?
NI: Ez nagyon érdekes dolog, mert rengeteg konfliktus volt a megnyitóig. Én azt gondoltam, nem tartok megnyitót. Nemcsak ebben az esetben nem akartam, hanem az elmúlt években sem volt szokásom tartani, ha valamilyen módon a megnyitó nem szerves része a kiállítás koncepciójának. Szlovákul van egy külön szó arra az eseményre, amikor a kiállítás megnyitó nélkül kezdődik, ami a vernisszázshoz képest körülbelül azt jelenti: „a kiállítás elérhetővé válik” (sprístupnenie). Ezt mondtam a Műcsarnoknak a kezdetektől fogva, de olyan üzenetet kaptam Gulyás Gábortól, az intézmény igazgatójától, hogy mindenképpen azt akarja, legyen megnyitó. Azt mondtam, nem szeretnék, és erről ment a huzavona Készman Józsefen, a kiállítás kurátorán keresztül; és akkor előjött az igazgató az újabb érvvel, hogy a Műcsarnok történetében minden kiállításnak volt megnyitója. Azt válaszoltam: rendben, elfogadom, hogy az intézmény ragaszkodik ehhez a hagyományhoz, de akkor én szeretnék felkérni valakit. Majd jött az a hír, hogy Gulyás Gábor szeretné megnyitni; erre azt mondtam: jó, de szeretném összekötni a megnyitót a kiállítás keretén belül szervezett négy beszélgetés egyikével, és akkor nevezzük ezt megnyitónak – ezen a beszélgetésen, úgy tudtam a kurátoromtól, hogy velem együtt részt vesz Gulyás Gábor is. Az eredeti koncepció része volt a négy beszélgetés is [az első egy szakmai, zárt körű, amelynek szövege a kísérőfüzetben olvasható, a második a megnyitó pódiumbeszélgetés]. De a megnyitó előtt pár nappal jelezte, hogy mégsem vesz részt, viszont mond egy beszédet. Az a kompromisszum született, hogy bevezetőt tart a filmek levetítése után – ebben egyeztünk meg. Legutoljára a megnyitó napján, délután ötkor kértem a Műcsarnokot, legyen a technika felügyelete előkészítve, mert ha semmi más nincs kiállítva, csak két szinkronizált video, amelyen rengeteget dolgoztunk Koronczi Endrével, akkor az viszont legyen tökéletes. Sajnos a megnyitón a technika nem működött, technikus nem volt jelen – többszöri kérésem ellenére sem –, így a filmek teljesen összezavarva, kínosan hosszú várakozásokkal együtt indultak el. Az első film után megint várni kellett, ezért a koncepciótól eltérve, én kértem meg Gulyást, hogy tartsa meg a bevezetőjét, majd levetítettük a másik filmet. Készültem arra, vajon az igazgató mit fog mondani; azt gondoltam, mindenféleképpen valami támadás ér.
BE: Olyan állásfoglalása lesz, ami nem feltétlenül azonos a tiéddel?
NI: Amikor elmondta a beszédét, mindez beigazolódott, mert néhány olyan dolog is elhangzott, ami úgy gondolom, övön aluli. Az egyik az volt, hogy sok művész várakozik arra, hogy kiállítson az Ernst Múzeumban, én pedig üresen hagyom – ezt a kijelentést nem érzem adekvátnak. A másik, hogy nem csináltam kiállítást, a kiállítóteret üresen hagytam, holott a Dilemma végül is egy kiállítás formájában készült el. A harmadik, hogy azt is meg kell gondolni, ez egyáltalán művészet-e vagy nem. Aztán a népmesei hasonlat: az okos lány vitt is ajándékot meg nem is a királynak. Érdekes módon, nem akarta, hogy a nézők az okos lánnyal azonosuljanak, hanem azt mondta: a lány becsapta magát, hiszen nem hozott semmit. Ez egy paradoxon volt, mert a népmesében mindig a főhőssel azonosulsz.
Utána következett az, amire én nem számítottam. Gulyás Gábor beült mögénk, a beszélgetés résztvevői mögé, holott én többször is kértem, legyen ott a beszélgetésen, és utólag az is kiderült, hogy a Szlovákiából érkezett két résztvevőt [Hushegyi Gábor és Vladimír Beskid] ez hihetetlenül zavarta. Abba a térbe ült be, ami nem volt nyitva; gyakorlatilag volt ott egy jelzőszalag – ugyan nem írtam ki, hogy nem lehet fölmenni, de a színházban és más közterekben is jelzik, ha a tér egy bizonyos része nem használható. Úgy gondolom, Gulyás gesztusa az én munkám nem-akceptálása. Arra számítottam, a közönség részéről ellenállást fogok tapasztalni azzal a dilemmával kapcsolatban, amit bemutattam, mivel az emberek általában nem szeretik, ha arra kényszerítik őket, hogy szembesüljenek azokkal a döntéseikkel, amelyeket akár egy hasonló dilemmahelyzetben hoztak vagy hoznak. Ami engem nagyon meglepett, egyrészt az volt, hogy a jelenlévők nagy része a technikai problémák ellenére is végig ott maradt, a beszélgetésen is, és számomra ez nagyon pozitív visszajelzés volt.
BE: Mindkét videón nagyon erős az érzelem jelenléte. Látszik a filmeken, hogy indulatok munkáltak benned, amik a művet is alakították. Az első filmben [Koronczi Endre: Közérzet (beszélgetés Németh Ilonával)] inkább egy kétségbeesettebb helyzetet látok, amiben nagyon expresszív módon érvelsz a Heller Ágnessel és a körülötte kialakult helyzettel kapcsolatban. A másikon [*Lábjegyzet] szintén zaklatottságot látok.
NI: Úgy érzem, ez a folyamat még tart. Nem az történt, hogy megnyílt a kiállítás és lezárult valami, hanem felvetettem egy kérdést, ami bennem is zajlik tovább, ráadásul úgy, hogy a tegnapi [a tervezett harmadik] beszélgetés el is maradt. Nem is tudom hogyan reagáljak, nem láttam még reakcióként egyetlen mondatot sem a kiállításról. Ez egy olyan friss dolog, ami hosszabb vívódásnak és mérlegelésnek a folyamata; még nem tudom azt mondani, hogy valami lezárult.
Először az volt a címe, hogy Dilemma, azután pedig azt gondoltam, sokkal jobb cím lenne a Sztriptíz. Mert amikor megnéztem a hosszabb filmet, és többeknek megmutattam, nem volt könnyű szembesülni magammal, azt éreztem, ez tényleg olyan, mintha valaki levetkőzne, és meztelenül sétálna végig a körúton. Amikor többször visszanéztem a *Lábjegyzetet, és a szövegre koncentrálva megvágtuk, akkor úgy véltem, ez az egész egy lelki folyamat, amiben van egy üres kiállítótér, olyan mintha egy könyv üres lapjaihoz írnék lábjegyzetet. Ez a két video egymást értelmezi.
BE: Amikor még nem láttam, mi van kiállítva, azt gondoltam, ez inkább egy konceptuális anyag lesz, amikor pedig megnéztem a két filmet, rájöttem, hogy erősen érzelmi alapokon nyugvó munkáról van szó. Bizonyos értelemben mégiscsak egy feminista művet hoztál létre.
NI: Én ezt a kettőt eléggé összetartozónak gondolom. Egy új munkán dolgozva, még ha egy konceptuális műről is van szó, mindenképpen elköteleződöm mellette, ez pedig feltételez valamiféle érzelmi hozzáállást is. A kettő nekem nincs ellentmondásban.
BE: Azt mondtad az egyik interjúban, hogy nem az Ernst Múzeum üres tere a kiállítás tárgya. Ha a klasszikus kiállítótér üres, akkor szerinted van-e itt most kiállítás? Mi a kiállítás tárgya?
NI: Ezek nem interjúk, hanem kommentárok. A kiállítás tárgya itt egy vélemény megfogalmazása, amit hosszabb vívódás előzött meg. Mindenképpen kiállításnak indult, de ahogy alakult, úgy magának a kiállításnak a tárgya változott meg azzá a témává, ami maga a vívódás volt. Amikor mások megkérdezték, hogy most min dolgozom, akkor azt mondtam, egy eseményt készítek elő, mert magam is így hívtam. Ha az intézmény oldaláról nézem, akkor ez egy kiállítás. Ez is egy döntés volt részemről, hogy vagy teljesen kiszállok – azaz visszalépek –, vagy csinálok egy videót, amit majd valamilyen formában bemutatok. És végül Gulyás Gábor és Készman József egyértelműen a video mellett döntöttek.
BE: Azt semmiképpen nem akarták, hogy ne állíts ki?
NI: Amellett döntöttek, hogy állítsak ki; a Műcsarnok ezt úgy fogadta be, mint egy kiállítást. Ez részemről is egy kompromisszum volt, hogy megcsinálom azt a videót, amit én elgondoltam: magát a dilemmát rögzítem valamilyen formában, és ezt mutatom be, tehát a kiállítás attribútumai megvannak.
BE: Nézőként azt is gondolhatnám, hogy ezt a művet megcsinálhattad volna az Ernst Múzeumon kívül is, hiszen ahol most van, az az Ernst Múzeum épületéhez tartozik; csak nem a hagyományos kiállítótérben helyezkedik el, de az épületben, egy olyan helyen, amit már máskor is használtak kiállítótérként.
NI: Igen, ez a hely is a múzeum része, de úgy gondoltam, ha a kommunikációs eszközöm a képzőművészet, és annak egyik helye a múzeumi tér, akkor adekvát fórumon mondom el a véleményemet. Én úgy gondoltam, ennek egészen más jelentése lenne, ha elvinném máshova. Ha a Műcsarnok mégsem akarta volna kiállítani, akkor is megszületett volna a kommentár, de akkor elgondolkodtam volna rajta, hogy hol jelentessem meg.
BE: A mű alakulásának szempontjából szerintem fontos kérdés, hogy az intézmény ezt kiállításnak tekinti-e. Ez a dilemma szintén a mű részévé válik.
NI: Az intézmény nem tudja pontosan, hogy mit kezdjen ezzel az egésszel. Én már letisztáztam magamban, hogy nekem mit jelent, mert azt választottam a felmerülő lehetőségek közül, amivel leginkább azonosulni tudok. Ezek között a körülmények között, ez az a forma, amit a legjobban tudok vállalni, annak ellenére, hogy számtalan dilemmám van ezzel kapcsolatban is. Ebben a szituációban már úgy éreztem, nincs jó alternatíva számomra, és megtehettem volna, hogy visszatérek az eredeti kiállítási tervhez [négy videofilm és az Ernst Múzeum kiállítóterének jelentős átalakítása], de képtelen voltam. Nem tudtam eldönteni, hogyan lehet ezt most kívülről értelmezni ebben a megváltozott kontextusban, és azt is gondolhattam volna, hogy a közönség képes lefejteni róla azt a politikumot, ami egyébként rárakódott. Tehát az ok, ami miatt ezt a tervet megváltoztattam, okafogyottá is válhatott volna. Csakhogy a másik oldalon, a közben zajló eseményekhez és az európai politikához való viszonyom is efelé terelte a döntésemet. Nem tudtam magam kivonni az alól, hogy van véleményem a mostani politikáról akár Magyarországon, akár Szlovákiában vagy akár ebben a régióban. Előjöttek olyan aspektusok, amik fölülírták az eredeti koncepciót, de nem csak ezt a kiállítást, hanem általában azt is, amivel a közeljövőben foglalkozom.
BE: Az egyik filmben azt mondtad, nem akartad, hogy a politika tematizálja azt, amit te gondolsz a Heller-videók és installáció, vagyis az eredeti koncepció kapcsán. Nem érzed azt, hogy végül ezt is a politika tematizálta?
NI: De, igen. A politikailag tematizált felvetésre van egy politikailag tematizált válaszom, ezért ebben nem érzek ellentmondást. Jó lett volna, ha annak, amit szerettem volna elmondani, nincs köze az aktuálpolitikához, mert az a téma ettől függetlenül fontos. Nem Heller személye független a politikától, csak az ő családjával kapcsolatos történetnek van egy olyan aspektusa, ami minden politikai trendtől függetlenül is lényeges: a nők emancipációjának kérdése, a tanuláshoz való jog és annak a hatása. A Heller Ágnessel készített interjúm ezt mutatta fel, ezt akartam továbbadni. Erről elég fontos lett volna beszélni.
BE: Azt látom, hogy ez a munka egyrészt nem befejezett, másrészt ebben a szituációban több klasszikus pozíció, pl. a létrehozó, a befogadó, a néző, a keretek kidolgozójának pozíciója teljesen átértelmeződik, és ez is teszi igazán érdekessé. Eljátszottál a gondolattal, hogy az eredeti művet állítod ki, és tegyük fel, a közönség le tudja választani a politikumot. Én nem tudtam volna, mert annyira erősen bennem élnek azok a filmek, képek, interjúk és beszélgetések, amiket Heller Ágnessel láttam. Amikor a filmekben többször említed, nekem mindig ezek a képek villannak be.
NI: Nem is akartam leválasztani. Itt ezt vállaltam föl, hogy ebben a politikum egyértelműen benne van, és ezt most is vállalom.
BE: Szerintem eleve predesztinálja az Ernst Múzeumban látottakat, hogy volt egy tervezett, de meg nem valósult anyag, amit biztos, hogy mindenki műnek tekintene. Ez nagyban formálja azt, hogy ez a „helyettes” dolog műnek tekinthető-e valaki számára.
NI: Ezzel egyet tudok érteni, de számomra azért is nehéz meghatározni, hogy ez mű-e, vagy mi a műfaja, mert az utóbbi időben igyekeztem állásfoglalást tenni azzal kapcsolatban, amiben élek. Egyébként a régebbi munkáimban is ezt próbáltam. A hozzáállásomban ebből a szempontból nincs különbség, ezt analógnak találom. Felmerült bennem az, hogy máshol vajon kiállíthatóak-e ezek a videók, például Szlovákiában érthetők-e? Kicsit saját magamnak ellentmondva említem, hogy a 90-es években is volt egy csomó olyan helyspecifikus munkám, ami sehova nem volt átvihető. Tehát lehet, ez egy olyan helyspecifikus munka, ami ide, ebbe a kontextusba és (társadalmi) térbe készült, és csak akkor dől el, hogy ez mű-e vagy sem, ha máshol is megállja a helyét. Azt gondolom, nekem ez a kommunikációs eszközöm, tehát amit egy képzőművész létrehoz, az műnek tekinthető.
Ha arra gondolsz, hogy a műnek tekintem az üresen hagyott részt, a beszélgetéseket, a megnyitót és magát a két videót, és ha ebből bármelyik kiesik, akár az üresen hagyott tér – hiszen ha máshol kiállítanám, nem hagynám üresen a teret –, akkor ez megváltozna, mert minden körülmény egészen más lenne. Abban bízom, hogy ennek van egy olyan általánosan megfogalmazható „üzenete”, valami, ami más helyzetben is vissza tud térni. Főleg így, hogy magának a kiállításnak a története is két országon átível. Ezért mertem ezt itt Magyarországon bemutatni, mert hátha az itteni közönség is észreveszi a hasonlóságokat egy másik közegben történtekkel.
BE: Ez a hasonlóság párhuzam emlékeztet a média viselkedésére. Te beemelsz ide egy párhuzamot, nekem ez hírértékű, mivel nincsenek személyes tapasztalataim, és amit te mutatsz nekem, az a saját szűrőd; én befogadóként most ezen keresztül látok, amit persze mindig megkérdőjelezhetek.
NI: Igen, de ebben a munkában nekem ez nagyon fontos. Pont azért, mert én két közegben mozgok állandóan, ezek egymásnak komplementerei. Ha az ember az egyik helyen rosszul érzi magát, akkor a másikba menekül és fordítva. Tehát ennek a kettős létnek van egy ilyen pozitív oldala is, amit kevésbé szoktak kihangsúlyozni pl. a határon túli magyar léttel kapcsolatban. Úgy éreztem, hogy mindkettőben probléma van, mindkét közegben el lettem bizonytalanítva, vagy rossz közérzetem lett, és ez meghatározta ezt a projektet. Szerettem volna az ezekkel kapcsolatos dilemmáimat bemutatni, erősebb startkőre helyezni az ezekről a problémákról való gondolkodást.
BE: Mindkét művészeti közegben jelen van a politika befolyása, a te személyes életteredben is?
NI: Igen, ez azért is lényeges, mert a kiállításom szlovák kurátorát, Vladimír Beskidet, aki a [nagyszombati Jan Koniarek Galéria] igazgatója volt, és aki ezt az egész kiállítássorozatot kezdeményezte, el akarták távolítani a posztjáról. Szlovákiában akkor az egész művészeti szakma nyilvánosan föllázadt a döntés ellen, de nem kávéházi beszélgetések szintjén, hanem tüntetésekkel, nyilvános vitákkal. A szakmabeliek transzparensekkel sétáltak a galéria előtt, a művészek pedig egyenként írtak levelet a megyei elöljárónak, hogy ők nem értenek egyet.
A megyei elöljárónak azért mondtam le hivatalosan egy levélben a kiállításomat, mert ez is ennek a kampánynak a része volt. Azért mondtam le a kiállításomat és tettem ezt nyilvánosan közzé az egyik legnagyobb napilapban, mert ennek volt egy fontos üzenetértéke. Ez az egész folyamat, ami ott egy fél évig tartott, nem hozott közvetlen eredményt, mert az igazgatót végül eltávolították, de ennek ellenére, az ottani közegben ez változást okozott, és ez a változás más események elbírálásánál, vagy lereagálásánál megjelenik.
Az a véleményem, hogy gyakorlatilag tízből nyolcszor vagyunk sikertelenek, de nem a sikeresség határozza meg, hogy érdemes-e a dolgokat végigcsinálni. Ez is egyfajta kontroll a hatalom fölött, mert amikor hoznak egy következő döntést, akkor kénytelenek számolni azzal, hogy megint lázadni fognak a művészek, és a művészeti közegnek ez a szerepe a társadalomban hihetetlenül fontos. Ez az, amit ebben a videóban nehezen tudok megfogalmazni, csak azt tudom elmondani, hogy leváltották Vladimír Beskidet, de ez a háttér-információ, amit most elmondtam, kiemelten fontos aspektus. Ebből a szempontból nagy különbséget látok a magyar és a szlovák művészeti közeg között.
BE: Miből fakadhat ez a különbség? A magyar képzőművészeti szcénában, ha egy sokak számára megkérdőjelezhető döntés születik, nagyon nehezen vállaljuk fel nyilvánosan a véleményünket, maradunk a kávéházi beszélgetéseknél. Honnan ered ez a virtushiány?
NI: Általános sztereotípia hogy a magyarok sokkal temperamentumosabbak, mint a szlovákok, de nem tudom, igaz-e vagy sem. A személyes élményem inkább az, hogy a fiatalabb generáció ott határozottabb. Nagyszombatban vagy Pozsonyban a 30-40 év közötti generáció a kezdeményező, és hozzájuk csatlakoznak a fiatalabbak és az idősebbek is. Ők már valamennyire a pályán vannak, a szavuk már jelent valamit, ők mondták azt, hogy „ezt már nem”. A szlovák AICA vezetősége is kicserélődött, a fiatalabbak vannak túlsúlyban, akik hivatalosan is felemelték a hangjukat. De előzményként talán az is benne van, hogy a 89-es változások nálunk utcai demonstrációkon keresztül történtek meg. A rendszerváltás módja is más volt, tehát az új generációban van egy másfajta felelősség is a társadalommal szemben.
BE: A változás nem megtörtént velük, hanem ők is elősegítették.
NI: Nem akarom idealizálni a szlovák közeget, de mivel mindkettőt ismerem, állíthatom: az a művészeti réteg aktívabb. Az, hogy egyiket sem hallgatja meg a politika, egyforma. Amikor a mi diákjaink megtanulnak érvelni, nyilvános vitákban vállalni a véleményüket, és látják, hogy ezt a tanáraik is megteszik, annak van egy nagyon erős edukatív jellege.
Vladimír Beskid leváltása után a Jan Koniarek Galéria igazgatói posztjára kiírtak egy pályázatot, de szolidaritásból nem jelentkeznek az emberek, nem érkeznek be pályázati anyagok. Az, aki esetleg nem szolidáris, mert nem szereti az előző igazgató programját, kínosnak érzi, hogy ebben a szituációban jelentkezzen. Egy ilyen ellenállás után pedig az sem olyan egyszerű, hogy csak úgy odategyenek valakit igazgatónak. Nehezen tudom ugyanezt Magyarországon elképzelni. Számomra nagyon fontos, hogy a szlovák művészeti közeg hatékonyabb a társadalmi szerepvállalás terén.