Kék égbolt alatti fekete városok – képeslapokon. Röviden így írható le a Vintage Galériában látható kiállítás. Szabó Dezső eddig még be nem mutatott művei fehér keretben tűrik a napfényt és a hely nyugalmát a Károlyi-kert tőszomszédságában.
1992-ben készítette Szabó Dezső Képeslap sorozatát, amikor még a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán, Károlyi Zsigmond osztályába járt. Károlyi radikális monokróm festészeti kurzusa és az eközben végzett kísérletezés indokolta a fotó és a festészet határainak kiterjesztését, egyúttal ennek a határnak a megkérdőjelezését is.
Szabó Dezső a ”90-es években tett utazásai során gyűjtötte az adott helyszíneken beszerezhető képeslapokat (Varsó, Bécs, Budapest, Szigliget, Balaton – csak néhány a helyek közül), majd a rajtuk lévő épületeket, objektumokat vagy a tájat fekete lakkfestékkel elfedte. Kirajzolta ezáltal azt a sziluettet, ameddig a tekintet számára még lenne látnivaló, a látványosság maga pedig így vaksötétségbe borult. Mondhatnánk azt, hogy jól helybenhagyta a képeslap leendő birtokosát, de akár azt is, milyen kreatív és önkritikus városok azok, ahol Szabó Dezső járt – nem sokkal a rendszerváltás után. Majdnem húsz év telt el azóta, hogy ez a sorozat elkészült, és úgy tűnik, soha aktuálisabb nem lehetett volna létük felfedése.
A radikális festészet atyja, a fő aszkéta Adolph Dietrich Friedrich Reinhardt Tizenkét törvény egy új akadémiához című írásában fektette le azokat a szabályokat, amelyek elkerülhetetlenek a festészeti radikalizmus fenntartásához. Parancsolatai (tagadásai) olyannyira szélsőségesek voltak, hogy valójában még maga Ad Reinhardt sem tudta maradéktalanul betartani őket, habár az ”50-es években már javában festette koromfekete képeit – lemondva többek között az addig még használt kék és vörös színekről (is). Még egyetemi hallgatóként Károlyi osztályában találkozott Szabó Dezső Ad Reinhardt statementjeivel. Ily módon kifejezetten indokolt lehetett „a kép” megszokott struktúrájának felborítása és átrendezése, például a „zavaró tényezők” eltüntetése által. Ezáltal részint meg is felelt Szabó képe a reinhardti kitételeknek: színeiben meglehetősen redukált, nonfiguratív, szimbólummentes, mellőzi a térhatást, és elmondható az is, hogy szűkölködik az érzelmekben, már amennyiben ez alatt valami romantikus attitűdöt értünk.
Szabó Dezső radikális beavatkozásával nem csak a képek látványát változtatta meg, hanem a képeslapok funkcióját is megszüntette (egyúttal a lapok célközönségét is megváltoztatta), valamint azt a képi üzenetet is átírta, amit eredendően hordoztak.
Egy-egy hely, helység híres, emblematikus épületei vakfoltok lettek, amik éppen ezért nem, vagy csak nehezen felismerhetők. Értékálló kordokumentumokként, a kultúra hírnökeiként is megsemmisültek, legalábbis ezeken a képeken. Feketeségükkel uralják a kép egészét, a szép, átlagos kék ég alatti világ enigmatikus folttá válik, amit nehéz dekódolni. Természetesen ebben a minőségükben nem is igénylik ezt, hiszen a képeslap funkciójuk megszűnt. A galériában bekeretezve, műtárgyakként vannak jelen, amiket drága mulatság lenne pár soros üdvözlettel a hátoldalukon postára adni. Ennek ellenére lehet, hogy utaznak, például az Art Baselre, ahová meghívást kapott a Vintage Galéria is.
Szabó Dezső 1992-ben készült képeinek aktualitása talán nem szorul különösebb magyarázatra ma, amikor ebben az országban hatalommal felruházott emberek oly szívesen befeketítenek mindent, ami az útjukban áll. Egy lehetséges olvasatában, ezt a gyászos életérzést közvetíti például a magyar parlament komor, fekete képét ábrázoló egyedi képeslap. Pedig 1992-ben még volt remény.
Vintage Galéria
2011. február 2 – március 4.