Sápadt emberek enigmatikus dolgokat művelnek. Emlékképek festmények formáját öltik. Ezeken a képeken néhány ember nagyon egyedül van, a többiek pedig még sosem voltak ennyire egyedül. Duliskovich Bazil végre újra kiállít.
A Faur Zsófi által működtetett Ráday Galéria immár új helyén, a Bartók Béla úton mutatja be Duliskovich Bazil legújabb műveit. Napközben érdemes menni, amikor a természetes fény egy csöppet felmelegíti a letűnt életek fragmentumait. Tíz új kép lóg a falakon, nem igazán lépnek párbeszédbe egymással, csak annyira, amennyire egy családi fotóalbum lapjait nézegetve véletlenül is fontos összefüggéseket találhat egy kívülálló. Például az Esős délután című portréban akaratlanul és tévesen fedeztem fel a festő arcvonásait, pedig csak a nagymama régi udvarlója szomorú rajta nagyon. Baden-Baden címmel egy hasonló sorsú fiatal férfi képe néz velünk szelíd farkasszemet, akiből sosem lett Duliskovich nagyapa, de valaha még előtte állt a jövő.
Duliskovich nem csak az időbe kontárkodik bele, azaz egy letűnt élet, a régmúlt történeteit írja át, festi újra ma, teszi érvényessé és szinte örökérvényűvé, hanem még a valóságot is összezavarja a korábban be nem következett vagy soha be nem következő lehetőségekkel. Nem beszélve az álmokról, az esetenként lázálmoknak minősülő víziókról.
A bemutatott festmények fele lehetne a családi memoár része; férfiak portréban, nők zsánerben fogalmazva. A férfiak nagyon komolyak, mint a vesztesek, a nők könnyedek, mintha esélyük lenne (Ismeretlen és az ellenfény, 2011; M. és a lehetőségek, 2011). A képek másik része igen titokzatos, amolyan igazi duliskovichi fragmentumok összjátéka, amiben ki tudja melyik forma (figura, elem) miből következik, miközben a jelentések súlya alatt préselődnek. Például állhat akár egy nyuszifülnek becézett kisasszony, de Belzebub büsztje is a díszes, megcsócsált ünnepi torta mellett háttal (Vőlegény, 2011), minthogy a rejtély a kép legfőbb erénye. Vagy a galéria központi termében egymással szemben elhelyezett festményeken az otthontalan alakok dilemmája szintén többolvasatú (Ha nem, akkor nem, 2010; Még egy utolsó, 2010). Az előbbin egy meghaladott forradalmárnak fordít hátat a gondolkodó, székben olvasó alak: két egymástól távoli időben és térben történő dolgok vannak itt egybeolvasztva. Az utóbbin pedig egy Gulácsy világába is beillő mikrokozmoszban építi talán éppen utolsó homokvárát egy ártatlan, de legalábbis ismeretlen gyermek.
Van még két festmény, amelyek erősebbek és esszenciálisabbak a többinél, ezek a megbánás különböző aspektusait elevenítik föl. Az egyik kegyetlen (Cím nélkül /Personal equipment/, 2010), a másik megadó (Cím nélkül, Conzole table /English circa 1805/, 2010). Az egyiken két hátrakötözött kezű ember falja betevőjét. Egy rácsos ágy fölé hajolnak, onnan esznek. Öltözékük militarista. Nemzetiségük bizonytalan. Helyzetük alávetett. Fölöttük, egy képen, Krisztus megbocsát. Ezen túl semmijük, még egy tőmondatuk sincs. A másik képen egy angol konzolasztal előtt, hátrakulcsolt kézzel egy öltönyös úr térdepel. Lehetne maffiózó. Vagy politikus. Vagy családapa. Vagy bankár. Úgy néz ki, mint Berlusconi, vagy úgy, mint egy magyar miniszterelnök, aki egyébként még sosem térdepelt ennyire megtörve, ilyen szánalomra méltó módon.
Egy ilyen nem túl vidám társaságot állított ki most Duliskovich Bazil. Számot vetett vélt és valódi lehetőségeikkel, múltjukkal, az ártatlanok erényeivel, a vétkesek bűneivel – kollektív magányukkal.
Inkább nappal érdemes megnézni, amikor a természetes fény melegen tartja a reményt.
Faur Zsófi – Ráday Galéria
2011.03.09.-2011.04.16.
