Két erő vetélkedik az emberben. Néha csupán egy-egy cselekedetéért, máskor egész lényéért, így magáért a lelkéért. Hol az egyik, hol a másik látszik felülkerekedni.
Noha a jóra való törekvés örök szándék, olykor mégsem sikerül annak rendje szerint cselekednie az embernek. A Jászi Galéria Angyal és ördög című tárlatán megjelenő művek az ember e belső megkettőzöttsége után nyomoznak. (Alkotóik között kortársak és közvetlen elődök, festők, grafikusok, szobrászok egyaránt jelen vannak.) Az emberi jelenség természetét kutatják, s miközben ezt teszik, alkotásuk révén újabb nyomot hagynak, így a tárlatlátogató számára maguk válnak nyomravezetővé. A téma örök, mert az emberben megbúvó állandót érinti. De kiderülhet-e bármi maradandó erről a feloldhatatlanul nem szűnő dichotómiáról?
Az angyalokat mennyei lényekként gondoljuk el, míg az ördögöt alvilágiként. Talán sosem látjuk az angyalokat – mint Wim Wenders feledhetetlen filmjének (Berlin fölött az ég) szereplőit –, de folytonosan érezzük jelenlétüket. Ahogyan hasonlóképpen a diabolikus jelenlétét. Nincs közvetlen befolyásuk cselekedeteinkre, viszont inspiráló hatásuk folyamatos. Úgy tűnik, hogy ez a távolból, a közvetlen jelenlét hiányában is ható erő közös jellemzőjük.
Az angyalok és ördögök létezésének feltételezése nem a képzőművészet találmánya. Mítoszi, bibliai, teológiai gyökerei vannak. Közösségi és később egyéni prototípusai. Mintegy a pszichikai és fizikai késztetések, törekvések kivetítései. A Jászi Galéria tárlatára invitált alkotók jó néhánya nem is igen merészkedett túl a biblikus vagy mitikus források által közvetített szemléletmódon. Indokolhatóan, joggal, hiszen azok az emberi hagyományok, így a szellem legkorábbi nyomait közvetítik. Rob Riemen írja, hogy „a mítosz időtlen: a mítoszi élmények az emberiséggel egyidősek. Minden jelentőségteli élet mitikus élet: a nyomok követését jelenti. De mindenki felelős azért, hogy kiknek a nyomába lép.”
Kerubok és szeráfok állnak az angyali karok kilenc körének első helyein, míg az angyalok utolsóként említtetnek, tehát Istentől legtávolabb, így az emberhez leginkább közel. Innen ered sajátos közvetítő szerepük Isten és az emberek között. Az angyalok és ördögök pedig egy tőről fakadnak, azonos nemzetség tagjai, ugyanis egykoron az ördögök is angyalként születtek meg. Alakjukhoz természetesen társul a fény valamilyen minősége, a világosság vagy annak hiánya, a sötétség. És közöttük áll az ember, két, saját erejét jócskán meghaladó hatalom szorításában, így maga is dualitásként.
Noha az angyal és az ördög szimbolikus figurájához hagyományosan biblikus, illetve teológiai jelentésudvar társul, ikonológiájuk a képzőművészetben is régtől ismert. Így nem meglepő, hogy a kortárs, valamint a megelőző korszakok alkotói gyakorta szólították képeikbe a látott vagy csupán elképzelt angyali és ördögi figurákat, hogy saját küzdelmeik vagy játékos incselkedéseik tolmácsolói legyenek.
Hiszen az ember mindig önmagáról beszél, amikor nem tud hallgatni. A benne rejlő, eszményként mindig maga elé idézett angyalról, s az ugyancsak benne szunnyadó, időnként felriadó ördögiről. Ahol egyikük eltűnni látszik, ott a másik rögtön jelentkezik. Mert minden ábrázolás, minden megjelenített helyzet valamiképpen az emberről kíván beszélni az angyal, az ördög képében. Így az allegorikus utalások mögött gyakorta mindennapi helyzetek tűnnek fel, feltárva az angyali-ördögi szerepkörök és minőségek számos aspektusát.
Kondor Béla angyala is kettős: szárnyainak egyike sűrű vonalakkal rovátkolt, sötét tónusú, míg a másik fényes, világos. A város fölött és körül lebegő, őrködő angyal képzetét jeleníti meg Drégely László munkája. Az angyal aggodalma, vigyázó tekintete felügyeli a várost. Balla Margit fából-faragott emberlényét szintén angyalok övezik: üzenetet tolmácsolnak. És nem csupán az angyalok karának létezik nemzetsége, de az ördögöknek is – erről tanúskodik Engel Tevan István Ördögcsalád című munkája. Benkő Viktor Háromság című munkája nyelvi szinten a Szentháromságra utal. A sötétbe öltözött, ördögként jelzett figura poharat nyújt a pucéran álló, kiszolgáltatott, védtelenné vált embernek, miközben az angyal – intőn, netán fenyegetőn – jobbjával egy mozdulatot tesz, míg balját a férfialak fejére, értelmességének központjára helyezi. A tárlaton több, jóval több az angyal, mint az ördög. Pedig…
A katarzisba felé tartó, oda torkolló művészetben a bűnt hordozó, a diabolikus jóra indító szándékok, felismerések előmozdítója lehet. Sőt, a legerőteljesebb, legátfogóbb hatást talán éppen ezek a műalkotások képesek kiváltani.
Oscar Wilde – az ördögi Dorian Gray alkotója – úgy vélte, hogy „Bűn és erény a művész számára anyagok csupán.” Talán tévedett, s Andrej Tarkovszkijnek lehet igazi, aki a műalkotás szépségét erkölcsi szépségében vélte felfedezni. Sírfeliratára ez a mondat került: „Az ember, aki látta az angyalt”. Hogy milyen volt, milyen lehetett, hogy angyal volt-e egyáltalán – e felől filmjei, írásai nyújtanak némi támpontot.
E tárlat képei a láthatatlant, de valami különös, szellemi érzékszervvel mégis érzékelhetőt, így végtére az emberi értelem számára is feltételezettet és beláthatót fürkészik: az ember örök megosztottságát, hogy önmagát hol az angyal, hol az ördög képében kénytelen szemlélni.
Fölébe kerekedhet egyik a másiknak valaha is? Avagy az emberi jelenség változatlan, maradandó megkettőzöttség? Wim Wenders, Berlin fölött az ég: Félnem még szabad, beszélni róla már nem.
Jászi Galéria
2010. 12. 4. – 2011. 1. 15.