Barabás Márton és a zongora. Hangszer lebontva, részleteibe szakítva, fragmentálva, vezérlő elvétől megfosztva.
George Santayana azt írja, hogy „szépséget olyan mintázatokban és külalakban észlelünk, melyek érdeklődésünk felkeltéséhez elegendő újszerűséget mutatnak, de mégsem annyit, hogy bonyolultságuk meghaladja felfogóképességünket”. Barabás Márton mintegy három évtizedes képzőművészeti tevékenysége nem csupán az érdeklődés felkeltésére, majd emelésére, de fenntartására is képesnek mutatkozik. Nóvumai rendre különböző forrásokból élednek újra, mindamellett egymásból következő formanyelvi fordulatai jól követhetők, hiszen azok mind újfent a harmónia övezetébe térnek meg. A harmóniába, amely keresett, felfedezett, de éppen annyira talált is.
Barabás Márton ugyan festőként végzett, mindmáig gyakorolja a festészetet, de eddig létrehozott életművében – leginkább az elmúlt évtizedben – egyre markánsabban jelennek meg a szobrászatra jellemző tárgyalakítási metódusok is. Művészetének középpontjában a zongora áll. Nem a hangszer, az összeszerelt mechanika, amely hangok és hangulatok közvetítője, hanem éppenséggel a lebontott, részleteibe szakított, fragmentált, vezérlő elvétől megfosztott: néma alkatrész-tárgyak halmazából konstruált reliefek, objektek, képzelt térszerűségek. Az egész helyett a részletek többnyire azonos sokasága, amelyek azonban újfajta rendbe, rendszerbe illeszkednek, egy másnemű egész építőelemeivé lesznek – a művész akarata szerint, meg elemibb módon is.
Kísérletező hajlamú, klasszikus értelemben vett avantgárd szándékú alkotó. Az egyes kísérleti periódusok művészi eseményei, tárgyi megtestesülései szervesen épülnek tovább a következőbe. Így minden műalkotás csupán állomás, sosem megérkezés.
A képek és a szobrok egymás feltételezésében élnek, egymás felé közelítenek. Kapcsolatuk szimbiotikus. Noha egyikük a síkba szorul, erős térbeliséget közvetít; az állóképbe, mint valami árnyék, a mozgás képzete vetődik. Másikuk a térbe mered, a mozgás intenzív érzetét-látványát éleszti, mégis a statikus síkszerűségbe indul vissza. A kiállítás irányadó címe: Szabad (a) tér. A festészet keretei kitágulnak, a szobrászaté szűkebbre szabódik. A műtárgyak nem csak azok, amik, de mások is kívánnak lenni. Síkbeli szobrok és térbeli festmények. Az Origo címet viselő munka testesebb. A munkaasztalba érintetlen, lágyan kapcsolódó, mintegy onnan születő-legördülő kör-klaviatúra. Teremtőt, teremtést, akár folyamatos teremtést feltételez.
Az új helyszínen, új kiállítótérrel jelentkező Faur Zsófi – Ráday Galéria a kiállítási alkalomhoz kapcsolódva jelentette meg a Mai magyar képzőművészet kötetsorozat 11. darabját, amely Barabás Márton művészútjára nyit rá. A Wehner Tibor által jegyzett rövid bevezető, a kötet szerkezete, a fejezetcímek és a válogatott illusztrációs anyag Barabás Márton eddigi tevékenységének fontosabb ciklusait, állomásait mutatja be. Többnyire festményeket, szobrokat és installációkat, újabban másra haszontalan könyvekből és a térben helyük után nyújtózó vonalakból szervezett munkákat. Részek, részletek építik az egészt, s hozzák létre azt a rendező elvet, amely határt szab a részletek kiterjedésének. Akármelyikük hiánya: az egész, a teljes, a harmónia hiánya, kicsorbulása.
Barabás Márton munkáinak invariáns hozadéka, változatlan maradványa olyan képzelt és előhívott – noha a valóság mikroszkopikus látványa szerint gyakran evidens – szimmetriákban ölt testet, amelyek a harmónia övezetébe nem csupán visszavágynak, de erősen ráközelítenek.
Faur Zsófi – Ráday Galéria
2011. 1. 6. – 2011. 1. 30.
