Balthasar Burkhard Hullámok-sorozata

Amint arról a Hullámok 1 című kiállítás kapcsán már beszámoltunk, a Le Havre-i Musée Malraux a közelmúltban megvásárolta Gustave Courbet-nek egy, 1869 nyarán, a normandiai tengerparton festett alkotását, a Hullámokat. Míg az első kiállítás elsősorban a szóbanforgó festménynek és szélesebb értelemben magának a tengernek a festészetre gyakorolt hatásával foglalkozott, addig a Vagues 2 (Hullámok 2) a víznek, a hullámnak és a courbet-i látásmódnak a fotóművészetben jelentkező feldolgozását kívánja összefoglalni.
A gazdag anyagot felsorakoztató, szeptember 26-áig tartó tárlat közvetlen módon kapcsolódik a vele egy térben lévő állandó kiállításhoz, azon belül Raoul Dufy, Monet, Pissarro és Sisley tengerhez kötődő festményeihez. A kiindulópont a svájci Balthasar Burkhard Hullámok-sorozatának egyik darabja, amit közvetlenül Courbet festménye mellett helyeztek el. Az 1995-ben készült fotó a téma klasszikus feldolgozása, és a képen egyértelműen látható, hogy alkotója igyekezett minél pontosabban megtalálni azt a nézőpontot, ahonnan több, mint száz évvel ezelőtt Courbet festette a képét. A továbbiakban néhány olyan képpel találkozunk, amelyek az első kiállítás alkotásaival mutatnak rokonságot. Ilyen például Henri Cartier-Bresson fotója, a Le Nu dans l‘eau, Italie (1933), ami Aristide Maillol Baigneuse-ét juttatja eszünkbe, míg Roni Horn három részből álló Still Water-jének vagy Michael Kenna Wave-Scarborough-Yorkshire-England-jének örvénylő, kavargó víztömege Katsushika Hokusai 1829 körül készült metszetét.
Moholy-Nagy László felvétele, az 1926-os Belle-Ile-en –Mer azzal lepi meg a nézőt, hogy a klasszikus megközelítéstől eltérően, nem az ég és víz találkozását ábrázolja, hanem felülnézetből, kizárólag víz gyűrött papírhoz hasonlító felszínét, a születendő hullámot. A düsseldorfi iskola képviselője Andreas Gursky, és a nála fiatalabb Karin-Appolonia Müller esetében azonos jelenséggel találkozunk. Mindketten olyan fotókat készítettek, amelyek első látásra szép tájképek. Rövid szemlélődés után azonban felismerjük a szerzők igazi szándékát : rámutatni korunk társadalmi és környezeti problémáira. Gursky Rheinufer-jén a nemzeti büszkeségre számot tartó Rajna partja kopár, kiégett, a zöldre vágyó emberek kisebb gyomszigetekre húzódva pihennek. Müller egyik fotója kétségek közt hagyja nézőjét : a hullámok közt álló férfi egy eltávolodni akaró nőt tart vissza. Nem tudjuk, hogy csak játékról van-e szó vagy valódi menekülésről. A nyolcvanas évekre jellemzőek azok a fotók, ahol a téma megrendezett. Boyd Webb Lund-ján (1983) a képmezőt egy padlószönyegcsíkból imitált hullám vágja ketté, alatta-felette egy-egy ember, mintha víz alatt és felett úsznának. Olivier Rebufa 1989-es fotóján a művész és egy Barbie-baba, a « tökéletes pár » hatol kézenfogva a tenger hullámaiba. A kiállítás egyik legnagyobb meglepetése a Le Havre-i Egyetem kutatói által készített hullámcsatorna, a Canal á Houle. Az üvegfalú edényben mesterségesen létrehozott hullámzás olyan nézőpontból is megfigyelhetővé teszi a jelenséget, ahonnan a természetben nincs lehetőségünk. Belefeledkezve a ritmikus hullámok morajtól kísért látványába, a hullámcsatornát egyszercsak nem tudományos kísérlet eszközének látjuk, hanem valódi kortárs installációnak. Az utolsó teremben újabb meglepő művel kerülünk szembe. A sötét terembe lépve, a szemközti falra vetített tengerhullámzás olyan élethű, hogy akárcsak egy igazi tengerparton, akaratlanul is elindulunk irányába. Amikor egy bizonyos távolságba elérünk, a hullámzás lelassul, majd egészen közelkerülve hozzá, az meg is áll. Thierry Kuntzel, az egyik legtehetségesebb francia videoművész The Waves (2003)-jével olyan világot teremt számunkra, amiben úrrá lehetünk a természeten, ugyanakkor tudatosítja bennünk, hogy ez csak vágy, ami a valóságban sohasem fog megtörténni.