Szabó Veronika az elmúlt években foglalkozott a bouffon, vagy más néven “fekete bohóc” műfajával, volt, hogy a Daoud Dániellel és Somló Dáviddal közös darabjában a nézőknek állatként kellett viselkednie, és előadott már drag kingként is. Elmondása szerint az ellentétes minőségek, így például a szépség sötét oldalai is foglalkoztatják. Legújabb munkája, amit egyszer Kamaraerdőn, ezt követően pedig a Bánkitó fesztiválon tapasztalhattunk meg, szintén ebből indul ki. A Szirének a közönséget egy erdőbe hívja, ahol ember-állat hibridek csalogatnak a hangjukkal és furcsa mozgásukkal különböző útvonalakra. Az interjúban nemcsak a kiindulópontot jelentő mitikus lényekről, de az erdők rejtelmeiről és sámán hagyományokról is beszélgettünk, amelyek szintén inspirálták az előadást.
ArtPortal: Hogy kik is voltak a görög mitológiában a szirének, az nem teljesen egyértelmű, hiszen többféle ábrázolásuk is létezik, és különböző történetek kapcsolódnak hozzájuk. Mi volt számodra a leginspirálóbb bennük?
Szabó Veronika: A görög mitológiát mindig is nagyon izgalmasnak tartottam, mert hihetetlenül fantáziadús, valamint tele van kettősségekkel és rejtélyekkel. A szirénekben is elsősorban ez vonzott: egyszerre szépek és borzalmasak, és közben a hangjukkal el tudnak csábítani. Ez utóbbi nagyon fontos, ugyanis kezdetben az a gondolat volt meg, hogy milyen érdekes lenne egy tájat, esetünkben egy erdőt, bejárni olyan lények között, amelyek a hangjukkal csalogatnak valahova. Hova hívnak majd ezek a lények? Félelmet keltenek vagy épp biztonságot sugároznak?
A csúf és a szép ütköztetése már régóta érdekel. Több éve foglalkozom a bouffonnal, amit magyarul groteszk bohócnak vagy fekete bohócnak neveznek. A bouffon egy torz, deformált test, ami kívülről rút, de benne rengeteg szépség lakozik. A szépséget, a vonzót darabokra szedni vagy a sötét oldalát felfedni – ez mindig is nagyon foglalkoztatott.
A szirénekben az is érdekes számomra, hogy az emberi és az állati határán vannak, hasonlóan a szfinxhez vagy a kentaurhoz. Madárszárnnyal és karmokkal is ábrázolják őket. Az állati oldal nemcsak azért fontos, mert kifejezetten érdekesnek tartom a mozgásvilágukat, hanem mert az állatoktól nagyon sokat lehet tanulni. És az is jó a szirénekben, hogy egy szigeten egy saját csoportot alkotva élnek. Van valami reményteli elvágyódás abban, ahogyan egy efféle elkülönült “közösséget” elképzelünk.
AP: Mi a fő különbség a szirének és az előadásban megelevenedő karakterek között?
SzV: Alkotóként mindig van az ember fejében egy inspiráció, de a munkafolyamat irányát gyakran a helyzet és az emberek határozzák meg, akikkel dolgozol. A mi esetünkben kevésbé volt cél, hogy mitikus karaktereket építsünk. A fő inspiráció inkább maga a természet volt, és nemrégiben részt vettem egy sámán hagyományok kurzuson is. Az ott tanultak szintén hatással voltak a munkafolyamatra. Általánosságban elmondható, hogy nem külsőségekből indultunk ki, hanem inkább belső folyamatokat építettünk.
AP: Hogyan építettétek a karaktereket?
SzV: Rengeteget improvizáltunk és különböző módokon próbáltuk egymást rácsábítani arra az útra, amit a próbák során egyénileg megtettünk. Az, hogy ki mire talált rá ez idő alatt az erdőben, szintén beépült az egyes karakterekbe. Emellett nyilván az is fontos volt, hogy ki milyen személyiség, mi az, ami jobban fakad belőle. Például, amikor azon gondolkoztam, hogy kikkel szeretnék dolgozni, fontos volt, hogy minden elemet képviseljen valaki, és legyen víz, tűz, föld és levegő is. A karakterépítés utolsó fázisa – ami már Kamaraerdőn elkezdődött, de aztán a Bánkitón csúcsosodott ki jobban – az volt, hogy az egyes elemekből kiindulva mindenkinek a mozgásminőségét, a tempóját, a súlyát, stb. is kidolgoztuk.
AP: Számomra a legizgalmasabb Kelemen Patrik karaktere volt. Ő volt az egyetlen, aki valamennyire beszélni is tudott, és így nála sokkal kitapinthatóbb volt az emberi és a nem-emberi közti átmenet, mint a többieknél.
SzV: Mindenkinél fontos ez a kettősség, és bár Patrik szinte az egyedüli, aki meg is szólal, az ambivalencia gesztusok szintjén a többieknél is jelen van. Julcsi (Vavra Júlia – a szerk.) karaktere például néha olyan, mint egy turistalány, aki eltévedt az erdőben, máskor azonban egy megfejthetetlen erdei “boszorkány-állat” hibridként bukkan fel.
AP: A szirénekkel, ahogy az előbb te is mondtad, eddig kétszer lehetett találkozni, Kamaraerdőn és a Bánkitón is egy erdőben. Több helyen is elmondod, hogy az erdő számodra egy félelmetes hely. Mit tartasz benne félelmetesnek?
SzV: Egy erdő mellett nőttem fel, ahol gyerekkoromban nagyon sokat játszottam, és rengeteg mindent éltem át. Mégis, annak ellenére, hogy mennyi időt töltöttem ebben az erdőben, a mai napig az egyik legfélelmetesebb és legrejtélyesebb hely számomra. Egy kiismerhetetlen világ, amit soha nem leszek képes úgy értelmezni vagy olvasni, mint egy városi teret. Nyilván azért, mert a városokban el vagyunk távolodva a természet tereitől, és ez a távolság félelmet kelt. Gondoljunk csak a hangokra, amikor a Nap lemegy, az erdő sötétedik, és a különböző állatok egyre élénkebbek lesznek. Feléled egy teljesen kiszámíthatatlan, ismeretlen világ.
Egyszer a Bakonyban hajnalban kellett elindulnom egy tanyáról a legközelebbi faluig, másfél óra sétával, egyedül. Az úton rengeteg vaddisznóval találkoztam, és hát jócskán szembe kellett néznem a félelmeimmel, hogy eljussak addig a faluig. Ugyanakkor azt is érzem mindig, amikor az erdőben sétálok, hogy csendre, nyugalomra és önreflexióra késztet, és valahol olyan is, mintha a saját tudatalattimban sétálnék.
AP: Mi volt előbb, az ötlet, hogy erdei darabot szeretnél csinálni, vagy inkább a témából következett a helyszín?
SzV: Már motoszkált bennem egy ideje, hogy erdőben szeretnék előadást csinálni. Londonban már egyszer gyerekekkel csináltam ilyet, és az nagyon megtetszett. És ahogy az előbb is mondtam, az erdő nekem nagyon sokáig a játszóterem volt. Azt szeretem benne, hogy egy olyan terep, ahol bármiből bármit lehet csinálni. A kreativitásnak és a képzeletnek nagyon jó táptalaja. Szóval valahogy vissza szerettem volt kerülni ebbe az állapotba, amiben gyerekként voltam. Ezen kívül nagy kedvem volt nem zárt teremben dolgozni. Pusztán az, hogy egy alkotói folyamat a természetben zajlik, hihetetlenül felszabadító. A szirének pedig az erdei állatokról jutottak eszembe, amik szintén olyanok, hogy egyszer csak felbukkannak, és ezzel kíváncsivá tesznek, miközben azért tartasz is tőlük, mégis meglesed, követni próbálod őket. Ami az egész projekthez lökést adott, az a Tünet Együttes és egy pályázat, amire szabadtéri előadás ötlettel lehetett jelentkezni.
AP: Röviden említetted, hogy a munka során a sámán hagyományokból is inspirációt merítettél. Mióta foglalkoztat a sámánizmus?
SzV: Mindig is nagyon érdekelt, de sokáig tartottam tőle, vagyis azt gondoltam, hogy valami olyan tudás ez, amihez nem biztos, hogy szabad hozzáférnem. Aztán pár évvel ezelőtt, amikor Marcio (Marcio Kerber-Canabarro – a szerk.) szervezte Budapesten a Care programsorozatot, az egyik eseményen megismerkedtem Hatfaludi Judittal, akit a társaságunkból már többen ismertek. Judit említette, hogy indít egy sámán hagyományok kurzust, amire szívesen vár, én pedig azonnal jelentkeztem. Korábban, Carlos Castaneda könyveit olvasva is már izgatott ez az egész. A kurzus viszont nyilván teljesen más volt. Egy olyan kapu nyílt meg előttem, ami azóta nagyon fontos része az életemnek.
A szibériai sámán hagyományok szerint kapcsolatba lehet lépni a felső és az alsó szellemvilággal. Az alsó szellemvilágban erőállatokkal lehet találkozni. Az utazással a Szirének próbáin is kísérleteztünk: kapcsolatba léptünk az erőállokkal, majd ezeknek az állatoknak a szemén keresztül próbáltuk meg nézni a természetet, céltalanul bolyongva és létezve az erdőben. Az erőállatok a puszta jelenlétükkel tanítanak, megmutatják neked a viselkedésüket, megfigyelheted, hogy hogyan vannak jelen. Önmagában ez, hogy nem emberektől tanulok folyamatosan, hanem az állatoktól is, nagyon inspiráló számomra. Problémásnak tartom ugyanis, hogy ennyire dominánsan azt gondolja az ember, hogy mindent tud. Ezzel nagyon nem értek egyet. Bárcsak ne tudnék inkább semmit! Néha azt érzem, hogy akkor többet tudnék. Emellett nagyon megnyugtat az a gondolat, hogy nem csak ez a materiális világ létezik amiben élünk, hanem van valami azon túl is.
AP: Nemcsak a helyszínben könnyű elmerülni, de magában az élményben is, hogy végig sétálnia kell a közönségnek. Szerintem a séta az egyik legjobb eszköz, amivel immerzív színházat lehet csinálni. Efféle törekvések, amik túlmutatnak a puszta interakció szintjén, más munkáidban is megjelennek. Például a Molnár Csabával közös, Vacsora gyertyafényben című munkátokban. Alkotóként és nézőként is kérdezem: mit szeretsz az ilyen helyzetekben?
SzV: Szeretem azt a fajta színházat, ahol a néző nem csak ülhet – vagy, ha ül is, akkor sem kizárólag egy sötét, elkerített helyen teheti ezt. Nagyobb a szabadság, több tere van a játéknak, és ezáltal a nézői és az előadói pozíciók is rugalmasabbá válnak. Több izgalmas élményben volt már részem ezen a téren. Az egyik a Punchdrunk The Drowned Man című előadása, amit Londonban láttam. A helyszín egy gyárépület volt, ott bolyongtunk maszkban, hol az egyik, hol a másik karaktert követve. Volt, hogy egyszerűen csak bementem egy szobába, ami úgy volt berendezve, hogy egy órát is el lehetett tölteni benne. Nagyon megtetszett, hogy ennyi minden körülvesz egyszerre, és végül olyan mély hatással volt rám, hogy napokig a darabbal álmodtam. Ez persze alkati kérdés is, hogy kire mi hat jobban. A másik ilyen élmény, ami eszembe jut, a Ontroerend Goed belga társulat Game of you című immerzív előadása volt, ahol egyedül kellett menni egy folyosón, aminek különböző állomásai voltak, és önmagunkkal kellett ezeken az állomásokon szembenéznünk.
Előadóként és nézőként is szeretek játékba kerülni a másik oldallal, ha helyezkedhetünk egymáshoz képest vagy döntéseket hozhatunk. Jelentsen ez bármit, akár egy tekintetet, mint pl. a Queendom esetében. A Szirénekben pedig már az is ebbe az irányba mutat, főleg a Bánkitón, hogy a helyszín egy erdő, ahova beszabadulnak az emberek, és pusztán emiatt már alapból rengeteg dolog történik velük. Az is az előadás része, ha valaki egyedül sétál, és nem történik körülötte látszólag semmi. Azzal, hogy egy keretbe helyeződik ez a séta, vagyis hogy a közönség egy színházi előadásra érkezett, a helyszín aktivizálódik. Van egy spontaneitása is a térnek, abból adódóan, hogy véletlenszerűen bukkannak fel a szirének. Mikor látsz meg egyet, mennyire mész közel hozzá, mi van, ha egyedül találkozol vele, meddig mész bele a játékba? Különböző konstellációkat tesz lehetővé ez a keret, amiben egyedül lehet haladni, és csak a végén van egy nagyobb találkozó. Lehetőség van például négyszemközti találkozásokra, olyan pillanatokra, amiket senki sem néz, csak az előadó és a néző között történik meg valami. Nagyon izgat, hogy mi történik egy ilyen helyzetben, amiről más sosem fog tudni, mert szigorúan kettejük közt bomlik ki.
A borítóképnek használt fotót Lavinia Pollack készítette.
