A kortárs német festészet Gerhard Richter mellett talán legismertebb képviselője, Georg Baselitz elegáns ajándékot eszelt ki a tavaly 150 éves New York-i Metropolitan Museum köszöntésére: mint a napokban nyilvánosságra került, a múzeumnak adományozta hat nagy méretű, 1969-ben született, egy sorozatot alkotó festményét, amiken hozzá közel álló embereket – feleségét, galeristákat, műgyűjtőket, művészeti újságírókat örökített meg. Ezek a képek első olyan művei közé tartoztak, amiken a látványt, a figuratív ábrázolás és az absztrakció közötti konfliktus feloldására tett kísérletként, a feje tetejére állította.
Sajtótájékoztatókon egyébként még ma is sokszor felteszik Baselitznek azt a számára már bizonyára roppant unalmas kérdést, hogy ezeket a munkákat eleve a motívumot fejtetőre állítva festi meg, vagy egyszerűen fordítva akasztja fel a falra a „hagyományos módon” elkészült képeket. A válasz aztán sokaknak csalódást okoz: mivel rendszerint nagy méretű művekről van szó, ezek nem állványra állítva születnek hanem festőasztalra vagy a padlóra fektetve; a vásznat a művész körbejárja, hogy minden szegletét elérje, azaz a kérdésre „sem-sem” a válasz.
Az ajándékozási gesztus kapcsán sem a művész, sem Max Hollein, a Metropolitan igazgatója nem takarékoskodott a nagy szavakkal. Baselitz elmondta, hogy az ő és felesége szívében a Metnek és New Yorknak megkülönböztetett helye van és az adománnyal is kifejezésre kívánják juttatni „nagyon speciális kapcsolatukat az USÁ-val”, ami számukra mindig a szabadság szimbóluma volt. Ezeket a műveket, amelyek pályája egy meghatározó, a festészethez való viszonyának alakulását pontosan tükröző időszakában születtek, több mint fél évszázadon át saját gyűjteményükben tartották és most „rendkívüli örömmel és elégedettséggel” tölti el őket, hogy ezek immár a Met „történelmi kollekciójának szerves részét képezik”. Lényegében ugyanezt hangsúlyozta Hollein is, míg a múzeum egyik kurátora, Sheen Wagstaff még rá is tett egy lapáttal, kiemelve, hogy ezek a művek fontos forrást, inspirációt jelentenek a művészek fiatalabb nemzedékei számára, amik Amerikára továbbra is úgy tekintenek, mint a demokrácia szimbólumára”. Bár azt, hogy milyen összefüggést lát a Baselitz-festmények és az amerikai demokrácia között, azt a kurátor sajnos nem fejtette ki. Az adomány fontosságát demonstrálandó, a Met Georg Baselitz: Pivotal Turn (Döntő fordulat) címmel azonnal kamarakiállítást is rendezett a hat festményből, ami július 18-ig látogatható. A művész egyébként már korábban bekerült a Met gyűjteményébe, ami a mostani adományt megelőzően 3 festményét és 18 grafikáját mondhatta magáénak.
Nézzük meg, kiket ábrázolnak a most a Met tulajdonába került festmények! Az egyiken a művész először örökítette meg feleségét, Johanna Elke Kretzschmart, akivel akkor már hét éve voltak házasok. A többiek a művészeti színtér olyan szereplői, akik Baselitz pályájának korai szakaszában fontos szerepet játszottak – van közöttük, aki később maga is komoly nemzetközi ismertségre tett szert. A két képen is megörökített Michael Werner akkor volt pályakezdő galerista, amikor Baselitz elindult a művészi pályán. A társával létrehozott berlini Galerie Katz und Werner egy Baselitz-kiállítással indult 1963-ban, ami egy csapásra ismertté tette Baselitz nevét, de botrányt is okozott: a hatóságok több festményt obszcénnek minősítettek és lefoglaltak. Első fokon a galeristákat és Baselitzet is 400 márkás pénzbüntetésre ítélték, ám végül felmentették őket. Werner később egész nemzetközi galériahálózatot épített ki és napjainkban is rendszeres szereplője a legnagyobb művészeti vásároknak. Legendás figurája volt a német műkereskedelemnek Franz Dahlem is, aki müncheni galériájában először állította ki Baselitz fejük tetejére állított festményeit. A további két képen a művész Karl R. Rinn műgyűjtőt, illetve Martin G. Buttig művészeti témákkal foglalkozó újságírót örökítette meg; Buttig már Baselitz említett első, 1963-as kiállításának katalógusába is írt tanulmányt.
Németországban a közvélemény és a sajtó már sokkal kevésbé lelkesen reagált az adomány hírére. Ahhoz, hogy megértsük a negatív reakciókat, néhány évvel vissza kell mennünk az időben. A probléma nem azzal van, hogy egy neves művész külföldi múzeumnak ajándékoz fontos munkákat; ez egyrészt megszokott gyakorlat, másrészt nyilvánvalóan növelheti a művész és az egész német kortárs festészet renoméját, ha ilyen művek bekerülnek a világ egyik legfontosabb múzeumának kollekciójába.
A gondot ebben a konkrét esetben az adott művek „előéletének” sajátos körülményei okozzák; az ajándékozással érintett festmények ugyanis 2016-ig a drezdai Albertinumban voltak kiállítva tartós letétként. (Baselitz maga is szászországi születésű és a képzőművészeti főiskolai tanulmányai első évében a szocialista realizmus követelményeivel való találkozás okozta sokk miatt hagyta maga mögött az NDK-t.) A letét persze nem ajándék, de a múzeum nyilván táplálta magában azt a reményt, hogy ezek a festmények talán véglegesen otthonra lelhetnek Drezdában. Nem kizárt, hogy ez valóban így is történhetett volna, ha a német kormány 2016-ban nem döntött volna a műtárgyvédelmi törvény átdolgozása mellett, amivel többek között sokkal szigorúbb feltételekhez kötötte a műtárgyak kivitelének engedélyezését. A végleges változat, elsősorban a művészek és a műkereskedők határozott tiltakozása miatt, sokat puhult és az azóta eltelt idő – főleg a kortárs művek esetében – nem nagyon igazolta a vele kapcsolatos aggályokat, de első tervezete joggal váltott ki meglehetősen heves reakciókat. A törvénytervezet körüli vitáról az artportal annak idején itt számolt be részletesen.
A talán leghangosabb tiltakozó Baselitz volt, aki néhány más művésztől, így Richtertől eltérően nem csak fenyegetőzött azzal, hogy visszavonja műveit németországi közgyűjteményekből, hanem – a képek feletti rendelkezési jogának elvesztésétől tartva – meg is tette ezt. Így kerültek vissza műtermébe az Albertinumban kiállított képek is, amik most a tengerentúlon leltek végleges otthonra. A németországi rosszallás nem az ajándékozás tényének szól, hanem annak, hogy Baselitz a korábban az Albertinumba szánt művek elajándékozásával azt jelzi, továbbra is „harcban áll” az új műkereskedelmi törvénnyel. De az adományozás mögötti megfontolásoktól függetlenül is – joggal – úgy látják Németországban, hogy ezek a képek, amik Baselitz személyes történetét illusztrálják, kor- és kultúrtörténeti dokumentumok is és míg Drezdában ilyen összefüggések kontextusába beágyazva jelentek meg – és ez adta relevanciájukat – addig az USÁ-ban ez a kontextus nyilvánvalóan hiányzik.
A német sajtó, miközben fájlalja a művek elvesztését, úgy látja, az aktussal Baselitz leginkább magának ártott; a Monopol magazin például egyenesen úgy fogalmaz, hogy a festő e hat mű elajándékozásával „saját magát lőtte lábon”. Két okból is: egyfelől, az a tény, hogy a képek végleges kivitelére az országból minden további nélkül engedélyt kapott, jelzi, hogy a törvénymódosítással kapcsolatos legfőbb aggodalom nem volt megalapozott. Másfelől a törvénymódosítás valóban megtiltja ugyan azoknak a kulturális javaknak a végleges külföldre vitelét, amik „Németország kultúrájára nézve identitásképző jelentőséggel bírnak”, de kortársak esetében a nemzeti kulturális javakká minősítést a művészek egyetértéséhez köti, így Baselitz lépésével lényegében maga vonta ki érintett munkáit az ilyen kiemelt jelentőséggel bíró alkotások közül.
