Az augusztus 4-i tragédia, a kikötőben történt, több száz halálos, több ezer sebesült áldozatot követelő és százezreket hajléktalanná tevő detonáció végzetes csapásként érte az egyébként is válságos időket élő várost. A gazdaság már ezt megelőzően is az összeomlás szélén volt, az állami szervek normális működését régóta blokkolta a mindent behálózó korrupció és persze a helyzetet tovább rontotta a koronavírus járvány. Mindennapossá váltak a sztrájkok és tüntetések, a kulturális intézmények egy része már augusztus 4-e előtt felfüggesztette működését – egy részük azért, hogy dolgozóik is részt tudjanak venni a tömegmegmozdulásokon.
Ilyen körülmények között Bejrút már hosszabb ideje nem tudta betölteni azt a szerepet, amit egykoron a térség művészeti életében játszott, de azért valami még megmaradt a régi fényéből: a galériás élet – benne néhány amerikai és nyugat-európai galéria fiókintézményével – a legutóbbi időkig viszonylag élénk maradt; a 2010-ben alapított Beirut Art Fair legutóbbi, tavalyi kiadását már 36 ezren keresték fel. (Az idei vásárnak a koronavírus miatti törléséről már korábban döntés született, az pedig egyelőre nem világos, befolyásolja-e a robbanás a 2021. szeptember 16-19-re tervezett következő kiadást.)
Az eddigi felmérések szerint a libanoni főváros mintegy 8 ezer épületében keletkeztek jelentős károk; közöttük jó néhány múzeum és galéria is található. Az esetek nagy részében nemcsak az épületek váltak romossá, hanem a kiállított, illetve raktározott műtárgyak egy része is megsérült. Nyolc múzeumépületben keletkeztek komoly szerkezeti károk; a helyzet – a robbanás helyszínéhez való közelsége miatt – különösen súlyos a modern és kortárs művészet vezető bejrúti kiállítóhelyén, a Sursock Museumban. A múzeum alapítójáról, Nicolas Sursock libanoni műgyűjtőről kapta a nevét, aki kollekciója mellett a velencei és az ottomán építészet stílusjegyeit őrző reprezentatív XIX. századi villáját is az államra hagyta azzal, hogy abban múzeumot rendezzenek be. A múzeum 9 évvel Sursock halála után, 1961-ben nyílt meg, és éppen a közelmúltban, 2008-2015 között esett át egy nagyszabású felújításon.
A károk felmérése még javában zajlik, annyi már tudható, hogy az épület mellett számos értékes műtárgyban is komoly károk keletkeztek; megsérült többek között a múzeumalapító Sursock Kees van Dongen által festett 1930-as portréja is. Míg a festmények várhatóan megmenthetők lesznek, a kerámiagyűjtemény számos darabja gyakorlatilag megsemmisült. Nem maradt semmi a múzeum védjegyének számító gyönyörű ólomüveg ablakokból sem. Zeina Arida igazgató, aki maga is az épületben tartózkodott a detonáció idején, egyedül annak örül, hogy náluk emberéletben nem esett kár, azt viszont pénz hiányában nem tudja, mikor kezdhetnek hozzá az újjáépítéshez. A renoválás már csak azért is sürgető lenne, mert több terem mennyezete beomlással fenyeget. Arida biztos abban, hogy Libanonban nem tud pénzt szerezni, egyedül a külföldi támogatásban bízhat. További gond – és nem csak ebben a múzeumban – , hogy az újjáépítéshez szükséges anyagok egy része is csak külföldről szerezhető be.
Ugyancsak az – üvegből készült – tető beomlása a legnagyobb veszély a Sursock Museumtól egy kilométerre lévő Museum of Lebanese Prehistory-ben, míg a valamivel távolabb, a kikötőtől 4 kilométerre fekvő és a bejrúti amerikai egyetemhez tartozó Archaeological Museumban a legnagyobb károk – az épület mellett – az üveg műtárgyakban keletkeztek. Az ország vezető archeológiai múzeumában, a Beirut National Museumban szerencsére nincsenek helyrehozhatatlan károk – bár itt is cserére szorul az összes nyílászáró – és sértetlenek maradtak, mindössze alapos tisztításra szorulnak az értékes szarkofágok, szobrok és mozaikok is.
A galériák közül is azok jártak a legrosszabbul, amelyek közel vannak a kikötőhöz. A müncheni Galerie Tanit 2007 óta működő bejrúti kiállítóhelye éppúgy romhalmazzá vált, mint a helyi és régióbéli kortárs művészekkel foglalkozó Marfa’ Projects. A Tanitban a robbanás kis híján emberéleteket is követelt, hiszen kevéssel a detonáció előtt fejeződött ott be Abed Al Kadiri libanoni művész új egyéni kiállításának private viewing-ja. A nemzetközi szcéna „nagy halai” közé sorolják az amerikai központú Opera Gallery-t, aminek három kontinensen lévő 13 kiállítóhelye közül a bejrúti most ugyancsak megsemmisült. A nemzetközi szcéna ismertebb szereplői közé tartozik a kelet-nyugati művészeti kapcsolatok kiépítésén dolgozó, hamburgi és bejrúti kiállítóhellyel rendelkező Galerie Sfeir-Semler, és a bejrúti galériáját a New York-i és a párizsi mellett fenntartó Mark Hachem is; náluk is „csak” anyagi károk keletkeztek és bíznak abban, hogy idővel folytatni tudják itteni munkájukat. Kevésbé optimista a feltörekvő művészeket menedzselő ARTLAB. Néhány munkatársuk kisebb sérüléseket szenvedett, a fő gondot azonban nem ez, hanem az ország COVID-19-cel és a robbanással súlyosbított, reménytelenné vált gazdasági helyzete jelenti számukra.
Saleh Barakat két galériát is működtet Bejrútban, a saját nevét viselőt és az Agial Art Gallery-t. Ő egyik munkatársát is elvesztette a robbanásban és épületei is megrongálódtak. Szerinte Libanon válaszút előtt áll. Bejrút az egész régió szíve, mondja, a szabad kultúra képviselője.
„Bejrút túlélése a pluralitás, a diverzitás, a tolerancia, a kultúra, a véleménynyilvánítás szabadságának túlélését jelenti. Ehhez azonnali külföldi segítségre van szükség, ellenkező esetben egy második Gáza, Szíria vagy Jemen lehet belőlünk.”
Az esélyeket ki optimistábban, ki pesszimistábban ítéli meg; az mindenesetre nem jó jel, hogy a művészeti színtér több szereplője máris elhagyta az országot, vagy a közeli jövőben tervezi ezt. Sokan, így Barakat is, politikai változásoktól teszi függővé, hogy újranyitja-e galériáit. Úgy gondolja, a jelenlegi politikai elit nem fogja tisztességesen feltárni a katasztrófa okait, enélkül pedig a galériák biztosítóiktól sem számíthatnak kártérítésre. „Időnket és életünket most annak kell szentelnünk, hogy megváltoztassuk a rendszert, aztán majd meglátjuk…” – teszi hozzá, esélyt sem látva egy fél éven belüli újraindulásra.
Mivel az eltűntek száma még mindig magas, azt sem tudni még pontosan, a szcéna hány szereplője esett áldozatul a robbanásnak, de az biztos, hogy nem Barakat munkatársa az egyetlen. A legnevesebb, eddig ismertté vált áldozat a Bejrútban élt és a város építészeti arculatának formálásában fontos szerepet játszott francia építész, Jean-Marc Bonfils, aki egészen tragikus körülmények között halt meg: az első, kisebb robbanás utáni füstöt filmezte lakása ablakából, amikor jött a második, a nagyobb detonáció. Súlyos sérülésekkel szállították kórházba, ahol már nem tudták megmenteni az életét.
A tragédia méreteit látva a nemzetközi közösség gyorsan megmozdult, ám a lecke nem egyszerű: nemcsak igen komoly összegeket kellene rövid idő alatt előteremteni, hanem garantálni kell célirányos és hatékony felhasználásukat is egy olyan országban, ahol jelenleg semmi sem működik; a megkérdezett galeristák például egytől egyig úgy vélték, hogy a Libanoni Nemzeti Bankon keresztül utalt összegek aligha jutnak el a címzettekhez.
Az UNESCO 26 másik, kulturális területen működő szervezettel, ill. intézménnyel, köztük a Múzeumok Nemzetközi Tanácsával (ICOM), a Nemzetközi Műemlék Alappal (WMF), a Kínai Nemzeti Múzeummal és a Louvre-ral együtt felhívásban kért és ígért támogatást a károsult libanoni intézmények számára. Ez nemcsak pénzt, hanem helyszíni szakértői segítségnyújtást is jelent. A helyszíni kárfelmérést végző szakértők munkáját libanoni részről a Nemzetközi Kék Pajzs helyi tagszervezete koordinálja. Ezt a szervezetet a kulturális szféra Vöröskeresztjének is szokták nevezni, fő feladata a kulturális örökség krízisövezetekben történő védelme. Régiónk országai közül Csehországban, Lengyelországban és Ukrajnában működik helyi tagozata.
Számos nemzetközi és nemzeti szervezet indított gyűjtést. A befolyó összegeket egyes szervezetek a műemlékek és a kulturális intézményeknek otthont adó épületek helyreállítására, mások a galériák életben tartására, a bevétel – és sokszor otthon – nélkül maradt művészek támogatására, vagy a színtér megsebesült szereplői gyógyítási költségeinek fedezésére szánják. A kezdeményezések egy része globális jellegű, míg mások elsősorban a közel-keleti régióban mozgósítanak. Előbbiek közé tartozik például az amerikai szcéna nemzetközi kapcsolatait – kezdetben főként a szovjet kapcsolatot – ápoló CEC ArtsLink, vagy a belgiumi székhelyű, kifejezetten az arab világ művészeit támogató nemzetközi szervezet, a Mophradat (amely pár éve éppenséggel az OFF-Biennále Budapest partnere is volt), utóbbiak közé az Arab Művészeti és Kulturális Alap (AFAC).
Számos művész, elsősorban a közel-keleti térségből, műveivel is segíti a különböző alapok bővítését. Ezt teszi többek között az Art Relief for Beirut projekt – aminek számára a Turner Prize tavalyi négy nyertese is felajánlott egy kollektív munkát – az Instagramon keresztül vagy a Dubai székhelyű fotográfiai központ, a Gulf Photo Plus. Ugyancsak Dubaiban él Nima Nabavi festő- és grafikusművész, aki az adakozó kedv ösztönzésére egy-egy sokszorosított grafikáját ajánlotta fel mindazoknak, akik 50 dollárnál nagyobb összeget fizetnek be a Libanoni Vöröskereszt számlájára.
A műkereskedelem legnagyobb szereplői közül elsőként a Christie’s lépett: bejelentették, hogy WE ARE ALL BEIRUT – a Charity Auction címmel október végén többhetes online jótékonysági aukciót indítanak, aminek 40-50 tétele között – részben térségbeli – képzőművészeti alkotások, ékszerek, órák, design tárgyak egyaránt szerepelnek majd. A remélt jelentős bevétellel az árverőház a művészeti élet újraindítását, többek között a Sursock Museum helyreállítását kívánja támogatni.
Nyitókép: A beiruti Sursock Museum egyik kiállítóterme. Fotó: Rowina Bou-Harb/Sursock Museum. Forrás: Al-Fanar Media
