Október 8-án megnyílt a Műcsarnokban a legfrissebb és legfontosabb kortárs művészet díj jelöltjeinek kiállítása. A verseny még nyitott: tekintsék meg a jelölteket.
Második alkalommal rendezik meg a kortárs képzőművészet rangját és ismertségét emelni hivatott AVIVA Képzőművészeti Díj jelöltjeinek kiállítását, amelyet az AVIVA Életbiztosító a fiatal, 40 év alatti művészek támogatására alapított. A kiemelkedően magas, 5 millió forintos díj a brit Turner-díj szándékaihoz hasonlóan segíti és elismeri azokat az alkotókat, akiket az elmúlt 3 éves teljesítményük alapján művészettörténészek, kritikusok, illetve magángyűjtők jelöltek. A 2009-ben alapított díjat az első évben a szakma és a közönség egyaránt nagy várakozással fogadta, a kiállítás, maga a díjazás, illetve mindezek utóhatása: a művek köz- illetve magángyűjteménybe való kerülése az anyagi siker mellett presztízsértékűnek bizonyult.
Idén Páldi Lívia művészettörténész, a Műcsarnok főkurátora, Bencsik Barnabás, a Ludwig Múzeum igazgatója, Hornyik Sándor művészettörténész, Karvalits Ferenc műgyűjtő, Szűcs Attila festőművész, a Magyar Képzőművészeti Egyetem Festő Tanszékének adjunktusa és Hans Knoll galerista jelöltek egymástól függetlenül festő-, fotó- és médiaművészeket, illetve két alkotópárost. A zsűritagok olyan művészek mellett tették le a voksukat, akik érdeklődésük, szakmai munkájuk révén bizonyították, hogy a magyar művészet határainkon kívül is érvényes értékeket, minőséget közvetít.
Batykó Róbert
Festményeinek témái a „serendipity” fogalma szerint alakulnak, amikor is egy szerencsés véletlen folytán, valami másnak a keresése közben rábukkan azokra a tárgyakra, jelenségekre, melyek képeihez kiindulópontként szolgálnak. A környezetükből kiragadott tárgyakról fotót készít s ezek a digitálisan továbbredukált, majd kiprintelt fotók jelentik azt a fázist, melyben a festő eltávolodik a kiválasztott tárgy megszokott funkcióitól s a hozzá tapadó ismereteinktől. A tárgy maga a képpé válás folyamatába helyeződik már ekkor, a festő figyelmét a tiszta láthatóságok kötik le: a tónusok a fényfoltok az árnyékok. A valóságból indul ki, ami mára nem csupán az érzékelhetőt, a tapinthatót jelenti, hanem sok esetben a fotót, valamint az interneten keringő digitális képek végtelen számát. Munkája során egy másik fontos elméleti kérdésre is keresi a választ, hogy vajon mi a festészet szerepe és „létjogosultsága” a művészet egyre polarizálódó világában? Nem véletlen tehát, hogy művein egyre fontosabbá válik a különféle felületek érzékeltetése, a festékanyagok sajátossága, vagyis annak hangsúlyozása, hogy ez más technikával nem készülhetne el. Gépek vagy épp hétköznapi használati tárgyak. De valójában ezeket látjuk? A felismerés folyamatába hiba csúszott: hiátus keletkezik az észlelés rétegei és szintjei között, a kép egyszerre érzéki és távolságtartó, személyes és személytelen. A vásznon rend és egyensúly uralkodik, úgy viszonyítja egymáshoz az arányokat, hogy a tiszta festészet alapvetően meghatározó esztétikai dimenziója mögött a tárgyak szimbolikájának kevésbé poétikus valósága is érzékelhetővé váljon. A különféle építőipari gépek funkcionális köznapiságukkal és a munkától nyert értelmükkel sajátos karakterű „portré sorozattá” állnak össze, melyek képi világa a „látható” és a „láthatatlan” rétegek közötti geometriai, festői, plasztikai és egzisztenciális különbségekből tevődik össze. Művein fontos szerephez jut egyfajta zeneiségre törekvő kifejezésmód is, amelyben a zenei rétegek párhuzamát nem csupán a színek, illetve azok erőssége és aránya jelenti, hanem a vonalak, a festékrétegek eltérő vastagsága, megoszlása, s ezeknek az egymáshoz képest értelmezett helyzete. (Bódi Kinga, Kürti Emese és Perenyei Mónika írásai alapján)
Esterházy Marcell
2007 óta folyamatosan készíti fotósorozatát, amelyben Budapesten alkotó képzőművészek műtermeit mutatja be atelier_bp címmel. A megszokott műteremfotókkal ellentétben ezeken a képeken az alkotók nem szerepelnek, csak a környezet, amiben dolgoznak. A dokumentált helységek nem feltétlenül klasszikus értelemben vett műtermek, sokkal inkább, gyakran kényszerből átalakított nappalik, hálószobák. Ezek a terek folyamatosan változnak, így a fényképezett helyszín az adott időszak érdekes dokumentuma mind a tulajdonosa, mind pedig a néző számára. Esterházy sorozata azonban leginkább nem a tárgya, hanem a fotográfia műfaja és mai értelmezése felől ragadható meg. A lefényképezés gesztusával ugyanis a képkészítő egyszerűen kisajátítja mások művészetét, természetesen nem a lopás, hanem a posztmodernből ismert átemelés értelmében. A műterem hirtelen kikerül a kiállítótérbe: a produkció helye egyszerre csak kiemelkedik a prezentáció helyére. Esterházy mások környezetét, munkáját, szubjektív lenyomatát kisajátítja, és saját műként a galéria falára helyezi. Nem is egyenként, hanem mindenkiét egyszerre, akármeddig folytatható sorozatban. Műteremfotói gyűjteményfotók, hasonló módon, ahogy a kisajátítások egyik élharcosa, Louise Lawler évekkel ezelőtt a múzeumi gyűjtemények képeiből állította össze sorozatát (…). (Mélyi József)
A fotók egyszerre nagyon személyesek – hiszen az embert körülvevő tárgyak mindig árulkodnak tulajdonosáról –, de az ember hiánya miatt mégis távolságtartóak, ugyanakkor érdekes játékra adnak alkalmat: a műalkotások ismeretében társítani tudom-e a művészekhez a művek létrehozásának helyszínét. A másik bemutatott mű, „Feketén-fehéren” Gazdag Gyula 1971-es Sípoló macskakő című filmjének zárójelenetét dolgozza fel, amelyben a művész apai nagyapja szerepelt statisztaként. Látunk egy embert, aki hol felemelt fejjel néz a szemünkbe, hol pedig lesütött tekintettel mered maga elé miközben egy vonaton utazik. Ez a videó loop tükrözi a művész családjához, múltjához való viszonyát, kérdéseit, kétkedéseit, mindazt az ambivalenciát és feszültséget, ami a megélt és a tudott dolgok, érzelem és értelem között van. (Mayer Marianna)
Németh Hajnal
Egy meztelen női hát, két összetört autó, három kottaállvány. Johann Sebastian Bach, David Bowie és a Depeche Mode. Régebben posztkonceptuális művészet, kevésbé régen posztmediális művészet, most pedig fotografikus képek és provokatív szövegek a Műcsarnokban. Németh Hajnal történetei titokzatosak és otthonosak, kicsit kísértetiesek (avagy hátborzongatóak) a freudi értelemben véve. Az Air Out orgonistanője a hatalmas orgona előtt, alatt – Bach pedig átfordul a billentyűk és a pedálok kattogásába. Totálkáros gépjárművek és operában elmesélt karambolok, vörös fényben – Összeomlás passzív interjúként előadva, ahol a kérdező mindent tud, vagyis szinte mindent. Amit nem tud, amit nem tudhat, az a feeling, az érzés, a lélektani dráma. Van valami drámai, valami nem hétköznapi, valami fojtogató Németh narratív fotósorozataiban is. Nem igazán érthetők az amúgy ismerős, műtermi (Szabadság, vagy mi) és színpadi (Kivéve engem) szituációk. A társadalmi szerepek és az identitás bevett konstrukciói elbizonytalanodnak. Mit akar a fotós a modelltől, miért éneklik egyesek a Marseillaise-t, és kinek kell meghalnia (Kristálytiszta propaganda)? Egyértelmű, határozott válaszok nincsenek, de van egy másik történet, egy még rejtettebb történet. A médiumok története. Az álló- és mozgóképek ugyanis arról is szólnak, hogy miképpen lehet az individuumra oktrojált történeteket kicsit másként, kicsit lassabban, kicsit eredetibben elmondani. Képalkotó és Kép, Férfi és Nő, Szubjektum és Apparátus, Metafizika és Propaganda. A nagy szavakat és a címkéket érteni véljük, de könnyen elfelejtjük, hogy a jelentéseket valakik, valahogy formálják. A képek, az individuumok és az ideológiák gazdagabb, mélyebb struktúrái akkor tárulnak fel Németh műveiben, ha lassan, a médiumra fókuszálva, a fotográfia fénytörésében, avagy a videó megvilágításában, zenei aláfestéssel nézzük őket – ahogy Dave Gahan énekli: it’s a question of time. (Hornyik Sándor)
Katarina Šević
Munkáiban történelmi, társadalmi és intézményi struktúrákat tesz láthatóvá indirekt módon, méghozzá múlt- és jelenbeli állapotukat úgy felidézve, hogy jövőbeli potenciáljaik is megmutatkoznak. Így történt Könnyű és gyors – magyarul című művében (2004) is, amikor az azonos című szerb-magyar nyelvkönyv harminc éven át változatlan leckéinek új, ám minimális módosításait kiemelve a régió két országában történt szemléletváltásra és gazdasági változásokra utalt személyes létének szűrőjén keresztül. Egyúttal a migráció sokak számára ismerős hétköznapi adminisztrációs következményeit idézte fel és a videó-installációt az Bevándorlási Hivatal várótermében mutatta be. A személyes és a szociális vonatkozások hatják át egymást Házi múzeum című – László Gergellyel közös – munkájában is, ahol családjának egykori tengerparti kőházában talált tárgyak rendszerezésével nem csak saját eredetére, hanem az elmúlt évtizedek balkáni háborús eseményeire is utalt, a múzeumi tárlókban való bemutatással pedig a történelmi folyamatok láthatóvá tételének és rögzítésének folyamtára, a kollektív emlékezet kialakításának módszereire világított rá. Social Motions (Tömegmozgás) című, Berlinben, az egykori fal helyén lévő üres telken önkéntesekkel megvalósított performanszában – a résztvevők számára három instrukcióval irányított koreográfiában – tudatos szerepvállalásra ösztönzött, hisz az önkényuralmi rendszerek ünnepélyes, reprezentatív formáit: katonai, felvonulási alakzatokat, vagy sokunk gyerekkorának nyomasztó tornavizsgáit önként vállalt csoportos meditációvá alakította. Újabb sorozatában, a News form Nowhere-ben (Hírek Sehonnan) a személyes lét és a jövőre irányuló szociális lehetőség együttesét prognosztizálja William Morris 1890-ben azonos címmel megjelent szövegéből kiindulva, A böngészője lehet, hogy nem képes ezt a képet megjeleníteni. emblematikus tárgyakkal, strory-boardszerűen bemutatva. Katarina Šević munkáiban és szervező tevékenysége során egyaránt a társadalom legkülönbözőbb területeiről származó embereknek a művészet szférájába való bevonására törekszik, illetve arra, hogy számukra a művészet közegében szerepet találjon, s ezzel a művészet pozícióját a normális „kunstbetrieben” túlmenően lényegesen szélesíti a hétköznapi lét tere felé, méghozzá felfrissítő, új helyzetet és pozíciót, sőt kapcsolatokat teremtve a magyar művészeti szcéna számára is. (Hans Knoll)
Société Réaliste
Société Réaliste néven jegyzik a nemzetközi művészeti színtéren Gróf Ferenc (1972, Pécs) és Jean-Baptiste Naudy (1982, Párizs) művészpáros közös munkáját, akik 2004 óta dolgoznak együtt Párizsban. Szerteágazó és interdiszciplináris művészi aktivitásuk működési terrénumának leírására olyan szokatlan terminusokat használnak, mint politikai design, kísérleti közgazdaságtan, territoriális ergonómia és társadalmi manipulációs technológiák. A hagyományos kiállítási és publikációs formák mellett, egyenrangú médiumként tekintenek a projektjeiket és ideáikat komplex módon bemutató nyilvános előadásokra, a konferencia részvételekre és a kritikai diskurzusokat generáló panelbeszélgetésekre. Egy-egy kérdéskört szisztematikusan feltérképező, a statisztika, az infokommunikációs design, a tipográfia eszköztárát felhasználó projektjeikben a geopolitikai rendszerek működésének finomszerkezetét vizsgálják, a szociokulturális és gazdaságpolitikai logikák egymásra hatását és az egyént érintő közvetlen konzekvenciáikat. EU Green Card Lottery elnevezésű projektjük egy internet alapú, fiktív ügynökség, amely a nemzetközi migráció globális problematikájával szembesít az Európai Unió rendszerén belül. Transitioners című, 2006 óta folyamatosan fejlesztett munkájuk egy design-ügynökség politikai marketing-stratégiai szolgáltatásainak módjára elemzi a politikai átmenetek különböző megvalósulási formáinak vizualizálható tartalmait. Marka név alatt futó projektjeik a pénz és a gazdasági-hatalmi pozíciók speciális geopolitikai stratégiáinak történetét vizsgálja európai dimenziókban, míg a Ponzi’s elnevezésű modell-javaslatuk a piramisjátékok szervezeti felépítésének és működési elvének tanulságait kívánja átültetni a kortárs művészeti szcénák hatékony fejlesztésének érdekében.
Az elmúlt években a Société Réaliste-ot meghívták az Isztanbuli és a Lyoni Biennáléra, részt vettek a Documenta 12 előadássorozatában, folyamatos szereplői hazai és nemzetközi csoportos kiállításoknak és számos önálló projekttel mutatkoztak be jelentős európai múzeumokban és magángalériákban. (Bencsik Barnabás)
Tehnica Schweiz
Az elsősorban fotómunkáiról ismert két művész, László Gergely és Rákosi Péter 2004 óta dolgozik együtt Tehnica Schweiz néven. A duó együttműködésének hajtóereje a közösségteremtés. Munkamódszerükből következően a munkafolyamat részeként kezelt kiállításon való prezentáció számos esetben mint a projekt egyik állomása, mint egy mobil – az adott térre, szituációra, közegre reflektáló-installáció értelmeződik. Az alapvető eszközként használt fotó nem csupán a kiválasztott közeg / szituáció megismerésének módja, a folyamat dokumentációja, hanem számos esetben a közösség felé tett gesztus (ajándék) is, amellyel folyamatosan kérdéseket generálnak a médium, az azzal való munka, a dokumentálás és megőrzés lehetséges szerepeivel, illetve magának a művészeti tevékenységnek az alapvetéseivel és társadalmi funkcióival kapcsolatban. Első közös projektjük az 1848-as tápióbicskei csata emlékét ápoló hagyományőrzőkkel készített sorozat (Ingázó tüzérek, 2004–2006) az emlékezet-történet egy speciális A böngészője lehet, hogy nem képes ezt a képet megjeleníteni. aspektusához, a történelmi újrajátszáshoz kapcsolódik. A Csoportkép a laki cigánysoron (2005–2006) úgy tanúskodik egy közösség megörökíthetőségének nehézségeiről, hogy közben felmutatja a cigányság élethelyzetének sztereotípiákkal terhelt megközelítésének, a szocio- és az etnográfiai fotózás dilemmáit. A Kempelen körút az egykori kormánybiztos Kempelen Farkas 240 évvel ezelőtti bánsági utazásának fotóesszé-rekonstrukciójában teremt lehetőséget a régió kulturális-gazdasági-politikai történetéről való gondolkodásra. Az 1960–70-es években a munkások számára épített garázssoron létrehozott Garázs Fesztivál (2008–2009) Dunaújvárosban a köztéri művészet sajátos verziójaként értelmezhető, míg legutolsó projektjük a Jad Hanna – A kollektív ember, (2008–2010) családtörténeti indíttatású. László Gergely többéves kutatómunkáján alapuló kibuctörténet feldolgozása és bemutatása a purimjátékok hagyományát és szerkezetét követi. (Páldi Lívia)