A hivatalos projektátadó eseményen túl május 26-án, péntek éjjel 23:59-kor került megrendezésre egy szűkebb körű, a megálló építészeti és képzőművészeti értékeit ünneplő esemény is, DJ-vel, beszélgetéssel és pezsgővel. Kevésszer nyílik lehetősége az embernek üzemidőn kívül tartózkodni egy metróállomáson, így a rendhagyó időpont miatt már önmagában különlegesnek ígérkezett az esemény. A Nagyvárad téri metrómegálló a városi utazás és a várakozás egyik tipikus tere, amely — Marc Augé francia antropológus fogalmával élve — alapvetően egy nem-hely, ám ezúttal rövid időre kiállítótérré alakult, lehetőséget adva a zavartalan szemlélődésre.
A metróvonal arculatának történeti hátteréről, illetve az új megállóról mélyrehatóan olvashatunk az Építészfórumon; itt kifejezetten a szóban forgó állomással foglalkozunk. A Nagyvárad tér metróállomás építészeti tervezője Brückner Dóra, a képzőművészeti részért Brückner János felel, a nagy méretű lámpapalástokért Bojti Márton, az ülőbútorokért pedig Nagy-Mihály Márk (VPI Beton); az építészeti koncepció hívószavai a metszet / feltárás / betekintés. A M3-as metróvonal korszerűsítésének fontos eleme a teljes akadálymentesítés: a mozgólépcsők mellett kényelmes méretű lifttel ereszkedhetünk le a mélybe.
Odalent a vártnál sokrétűbb vizuális és térélmény várja az érkezőket. Az ikonikus, élénk színű fröccsöntött műanyag székeket leváltották a formavilágban hozzájuk hasonló, minimalista, ergonomikus, de biztonságosabb és jobban kihasználható beton ülőbútorok, amelyek a tér közepén kaptak helyet. Az állomás két végfalán és a tartóoszlopokon fekete-szürke-fehér mozaikok, a vágánytér kábeleit takaró oldalsó falakon nagy méretű grafika, a plafonon pedig tábortűzre vagy turbinára emlékeztető, monumentális lámpák tárulnak elénk: középpontba kerül a fény, mint belsőépítészeti elem. A vizuális elemek grandiozitását a színek visszafogott használata ellensúlyozza: az alsó térben a szürke és a barna különböző árnyalataival találkozunk, csupán a galériaszint falai kaptak más metrómegállókból már ismerős, homogén, élénk narancssárga színt. A tér egésze a metróállomásoktól szokatlan, kellemes érzéseket — nyugalmat, melegséget — áraszt.
A falakon végigívelő grafikák a Brückner Jánostól már ismert, úgynevezett Human Printer technikával, tehát a digitális, képpont-alapú képalkotó rendszer festészeti eszközökre való átültetésével készültek. Ennek a technikának egyik kiváló megvalósítási eszköze a mozaik. A két végfalra került mozaikok méretükből adódóan csak megfelelő távolságból nézve adnak ki egy-egy felismerhető formát — az egyik falon egy függönysort, a másikon egy szelet kenyeret —, közelről viszont teret engednek a különböző belső kalandozásoknak. A függönyről eszünkbe juthat az ikonikus, 2014-ben megszűnt Bárka Színház, a közeli kórházak térelválasztói, a Twin Peaks rejtélyes, nem evilági terébe, a Black Lodge-ba nyíló vörös függöny, de gondolhatunk egyszerűen csak a fal mögött még hosszan nyúló üzemi területre is.
A kenyér-motívum ötletét Krúdy Gyula a Nagyvárad tér közelében játszódó, Utolsó szivar az Arabs szürkénél című novellájának ikonikus retek-jelenete adta:
— Sajnos, előre nem tudom megmondani a napot, — mond az ezredes, amikor a kezeügyébe került retket felvágta és figyelmesen szemügyre vette annak a húsát. A retken látszott, hogy szakemberek látogatják az Arabs szürkét, mert kifogástalannak bizonyult minden felvágott retek. Könnyed verejték mutatkozott hófehér húsukon, de nyoma sem például annak a barna hernyónak, amely féreg-útjában a retek szívéhez alattomosan közeledik, nyoma sem a fásult, rothadásos részeknek, amelyeknek a megpillantása úgy elszomorítja a retek-szakértőket, mintha arra gondolnának, hogy már nincsenek a világon sem tisztességes emberek, sem retkek, a külszín csal és pudvás lehet belülről a legbecsületesebb gyümölcs is. Az ezredes retkei nem csaltak. Valóban azt adták belülről is, amit a külsejükkel ígértek. Egészséget.
A szép szelet kenyér a retekhez hasonló módon, a társadalom egészét összekötő, közérthető, időtálló elem az állomás művészeti koncepciójában. A kenyeret, vagy annak valamilyen emlékmorzsáját mindenki szereti – mi magyarok úgyis mindig mindent kenyérrel eszünk. Ezt ünneplendő, a megnyitó eseményen a Hungária pezsgő mellé zsíros kenyeret lehetett falatozni pirospaprikával, lila hagymával, illetve az este egy pontján egy rituális kenyérzsírozó performanszra is sor került.
Az egészségszimbolikán tovább haladva elérünk a vágánytér falait takaró perforált fémlemezsorhoz, amely egy újabb egyszerű, könnyen értelmezhető motívummal, egy különböző variációkban ismétlődő tenyérgrafikával dolgozik. A gondoskodó kéz, mint a segítségnyújtás, a melegség szimbóluma egy kedves érintést ígér, azt üzeni: ne félj! Az előzetes szociológiai felmérésekből kiderült, hogy a budapestiek számára a Nagyvárad tér volt a legnyomasztóbb metróállomás — erre magyarázat lehet egyrészt a tágas, de korábban gyéren megvilágított, rosszul használt, megfakult tér, másrészt az a gondterheltség, amelyet a felszínen ránk váró kórházak sokasága hordoz magában.
Brücknerék kiváló érzékenységgel nyúltak a témához és oldottak ezen a generációkon átívelő nyomasztáson. Alapvető életszimbólumokat használtak, hiszen az állomás tereit napi szinten nagyon sok és sokféle ember látja, ezért szükségszerű, hogy az szolid és fogyasztható legyen. Brückner János grafikái olyan élményt adnak, amelyre egyedül a művészet képes; utat nyitnak a befogadók amúgy zártságra hajlamos egyedi, belső világaiba. Ezek a világok a végtelenségig tágítják a művek és az azokhoz kapcsolódó tér jelentésmezejét, hogy aztán kristályszerű alakzatként egymásba kapcsolódjanak és közösséget, kollektív városi emlékezetet teremtsenek. Azt sejtem, hogy a Nagyvárad tér lesz a budapestiek új kedvenc metróállomása, egy szakértő szavaival élve: “Lényeg a lényeg, ez nagyon jó lett… Tök jól néz ki.”
