B. Nagy Anikó (B.N.A): Bármiről mesélünk, állandóan saját történeteinket mondjuk el. Így van ez a csomagolás történetével is. Látszólag ártalmatlan kis papírok, de ha egyenként megnézzük őket, látjuk a korszak minden szépségét és borzalmát, csak tudni kell olvasni belőlük. A papírcsomagolásról úgy véljük, hogy mindig hozzátartozott az életünkhöz. Ám használata alig több mint 200 évre nyúlik vissza. A 19/20. század fordulóján még ritkán csomagolták be az ajándékokat, olykor csak betekerték egy asztalterítőbe és masnit kötöttek rá. Angliában még az 1880-as években is az ajándékokat Németországból importált fém bőségszaruba tették. Az sem véletlen, hogy a kiállítás címe után kérdőjelet tettünk: Csomagoljam? Azt érzékeltük, napjainkban illő némi ambivalenciával viszonyulunk a csomagolás kérdéséhez.
A papíripar fellendülése okozta, az ízlés diktálta, hogy kialakult a csomagolási láz?
B.N.A: A háttérben mindig valamilyen jelentős technológiai változás áll. A papír olcsóvá válásával kezdődött a csomagolás kultusza. Évszázadokon keresztül, míg a papír Kínából arab közvetítéssel került Európába, luxusnak számított. A gyártáshoz elképzelhetetlen mennyiségű rongy kellett, nyomorult rongyszedők hordái járták Európa útjait, s gyűjtötték be a rongyot. Ám a korábbi korok nem dobálták ki olyan könnyen ruháikat, így a rongyszedés nehéz munka volt. Az első csomagolópapír-szabadalmat – a papír akkor még szalmából készült – az 1670-es években adták ki Angliában. Még az első kereskedelmi célra használt csomagolópapírok is másodlagos felhasználásúak voltak, sokszor a könyvek megmaradt ívpapírjait adták el csomagolópapírként. A litográfia és kromolitográfia feltalálása tette lehetővé a 19. sz. derekától a dekorált papír nagymennyiségű előállítását.
Mindenki csomagolt vagy az csak a polgári élet díszlete volt?
B.N.A: Divat lett, tíz év alatt átalakította egész Európa addigi csomagolás-szokásrendjét. Az 1860-as években egy angol színész, Mr. Howard Paul talpig papírba öltözve végighaknizta Angliát és Amerikát a The age of paper című dallal, amely a fékezhetetlen papírőrületet gúnyolta ki. Úgy tűnik, lassan ér véget a csomagolás akkor indult nagy korszaka, de úgy látom, visszataláltunk a kezdetekhez, az újrahasznált papír gondolatához.
Ebben a csomagolási-lázban nagy hangsúlyt fektettek a minőségre és a szépségre. Neves designerek, grafikusok tervezték sokszor ezeket a papírokat.
B.N.A: A csomagolás-tervezők első generációja az 1920-30-as években indult el Magyarországon. Az első nagymester Helbing Ferenc volt, tőle tanult többek között Kozma Lajos, Kaesz Gyula és Lukács Kató is.
Ajándékon kívül mi mindent csomagoltak be?
B.N.A: Bármit. Az árut, a gyógyszert, a kozmetikumot, az élelmiszereket. A legnagyobb kultusza az édességiparban lett. Az első valóban igényes és egyedi karácsonyi és húsvéti vignettákat a Fry & Cadbury nyomtatta a csokoládépapírra. Ebben az évtizedben készültek az első karácsonyi csomagolópapírok is.
A hazai csokoládé-díszdobozok is nagyon mívesek voltak. Ezek közül néhány, mint pl. a Százszorszép a Kádár-korszakban is piacon felejtődött.
B.N.A: Ez a technológiai kötöttségekből fakadt, mivel meg kellett tartani a dobozok formáját. Ez történt Stühmer Százszorszép csokoládéjával is, ugyanazon a gyártósoron készült a későbbiekben is, csak a szocializmus lespórolta róla a százszorszép mintát. Nem a virágot tüntették el, hanem annak metaforikus jelentését, hiszen a virág Szűz Mária könnyeit szimbolizálja. Helyette a Gábor Pál által 1952-ben tervezett „csemegekosár” logója került a dobozra. Cinikus politikai abszurd. 1952-ben katasztrofális áremelkedés és élelmiszerhiány volt, a bőségkosár megjelenése az élelmiszereken gyalázatos hitványságra vallott.
Kiállítás-fotó: Gelsi Zoltán.
Csomagoló anyagok, képek: Fővárosi Képtár Kiscelli Múzeum
Üzent a papíron a hatalom?
B.N.A: Általában nem, de például 1938-ban, amikor a magyar csapatok bevonultak a Felvidékre és a Kárpátaljára, akkor több termék, így a Stühmer csokoládés zacskók felirata is üdvözölte a bevonulást. A kékcédulás választások idején pedig Rákosit üdvözítő szlogenek jelentek meg a cigarettadobozokon és cukros zacskókon.
Megmaradtak a korábbi jó nevű tervezők, vagy sematizálódik a csomagolás is, mint annyi minden más?
B.N.A: Az ötvenes évek a nagy kultúravesztés korszaka. Mindent, ami a korábbi évtizedeket jellemezte, el kellett felejteni. Ami megmaradt, igénytelen, végtelenül szegényes képet mutatott. Néhány terméknél, főleg a csokoládéknál és a ciginél ügyeltek a dizájnra. Ez azt is jelzi, hogy kiket akartak megszólítani az államosított kereskedelem urai. Az Inota, az Öt Éves terv, az Úttörővasút bizonyos életkor felett sokunkból előcsalja az emlékeket. A hatvanas években újra kellett tanulni a szakmát. Szívhez szóló látni a papírokon, ahogyan magához tért a hosszú évekre elfeledtetett szakma. A hatvanas évek az 1940-es évek geometrizmusához nyúlt vissza. Onnan íródott újra a csomagolástervezés vizuális eszköztára.
A csomagolás-dizájnra hatott a korszak képzőművészete?
B.N.A: A reklámgrafika, azon belül a csomagolástechnika nagyon friss, érzékeny kortárs-művészeti felület. Jobb korszakokban neves képzőművészek terveztek. Jeges Ernő, a korszak egyik legismertebb festője grafikusként minden rezsimet kiszolgált. A Proletárdiktatúrának készített plakátok után sokat dolgozott a Stühmernek, majd a Római Iskola köréhez tartozva számos kereskedelmi grafika kötődik a nevéhez. Csomagolástervei jól illeszkednek az életmű egészébe.
Bár a feledtetés korszaka az ötvenes évek, a régi logók sokszor mégis visszaköszönnek a korszak termékein.
B.N.A: Ahogy a többi szocialista ország sem, úgy Magyarország sem tartozott a copyright egyezményhez. Bátran használták a régi logókat az államosítás után is. Szabadon garázdálkodtak, ahogy ezt az Aranypók története is jól szemlélteti. Fekete Jenő 1924-ben alapította meg a Pók céget. Az államosítással nem csak a család, a pók logó is eltűnt. Az emlékezet mocsarába veszett ábrát 1973-ban újra elővették, de szeméremből alakítottak rajta egy kicsit: így született meg Aranypók. Bár igénytelenebb, uniformizáltabb lett a dizájn, sokakat legalább nevében emlékeztetett valamilyen aranykorra.
A kiállítás felveti a kérédést: csomagoljunk-e egyáltalán a globalizációs válságok évezredében? A hulladék, a nem lebomló anyagok környezeti katasztrófát rejtenek. A kiállítás egy része a MOME /Moholy-Nagy Művészeti Egyetem/diákjainak nagyon friss és szellemes terveit mutatja. De a kiállításban ott a figyelmeztetés is, ez nem mehet tovább…
B.N.A: A beválogatott kortárs művészeti alkotások ezeket a kételyeket, kérdéseket feszegetik. A művek környezettudatos elkötelezettséggel, jórészt újrafelhasznált papírból készültek. Ma már nem csomagolhatunk felelőtlenül. Nyugat-Európában már nem trendi az agyoncsomagolás. Egyre népszerűbb maradandó csomagolásokat használni, s évről-évre elővenni karácsonykor ugyanazt a textilt. Visszatérünk a régi gondolatokhoz. Magyarországon sok esetben a gazdasági válság szab gátat az újító ötleteknek. Nincs pénz és lehetőség arra, hogy a régi gépsorokat lecseréljék, újakat, korszerűbbet használjanak. Ugyanakkor az elmúlt évtizedek életmódváltozása sok új ötletettel gazdagította a piacot. Régebben illetlen volt az utcán enni, ma sokan tesszük ezt. A Take away, a Vidd és edd! számos új, szellemes, kreatív megvalósulást eredményezett.
A kiállítás záróképe: hatalmas papírdoboz, egy külföldre távozó család élete dobozokba gyömöszölve. Látlelet a mai Magyarországról?
B.N.A: A Kiscelli Múzeum egy korábbi kiállításáról, Cseke Szilárd Külföldre költözünk című installációjából hoztuk át a kiállításba a művet, jelezve, hogy a csomagolásnak távolabbi értelmezései is vannak. Olykor kényszerből csomagolunk, mert menni kell. Papundekli dobozokba zárt korábbi életek. Ez is a magyar valóság.
Csomagoljam? – Kiscelli Múzeum, Budapest, október 1-ig.