A kiállítás az 1883-ban zajlott tiszaeszlári perre reflektál, amelyben helyi zsidókat egy keresztény lány, Solymosi Eszter rituális meggyilkolásával vádoltak meg. A kísérőprogramokkal, beszélgetésekkel, vetítésekkel együtt futó kiállításról az artPortal Kékesi Zoltán esztétát kérdezte.
artPortal: Mi volt a kiindulópontja a közös munkának, hogyan és miért kezdtek foglalkozni ezzel a témával?
Kékesi Zoltán ( K.Z. ): Németh Hajnal 2012 májusában mutatta be Hamis vallomás című videóját a tranzit.hu kiállítóterében, ezután kezdtünk el együtt dolgozni. Ez a videó a kiállításon látható mű egy korábbi változata, Berlinben készült, Erdély Miklós Verzió című 1981-es filmje alapján. Erdély filmjének központi jelenete arról szól, hogyan tanítja be a helyi csendbiztos Scharf Móricnak, a vád 14 éves koronatanújának a vallomás szövegét. Németh Hajnal ezt a jelenetet vitte színre egy németországi kórussal, a zenét szintén egy német zeneszerző, Reinhard Hoffmann írta. A Hamis vallomás második, a mostani kiállításra készült változatának zenéje Halas Dóra zeneszerzőnek, a Soharóza kórus vezetőjének munkája, és sokkal melodikusabb a német verziónál. Ezért aztán a kiállítótérből kilépve azon veszi észre magát a látogató, hogy azt dúdolgatja magában, hogyan ölték meg Solymosi Esztert a zsidó metszők Tiszaeszláron. Tehát „elsajátítunk” valamit, lényegében zenei, azaz esztétikai úton. Az egész kiállítás az elsajátításról szól: arról, hogyan sajátítunk el és termelünk újra egy történetet kulturálisan – azaz nem pusztán arról, hogyan tett magáévá egy antiszemita tanúságtételt Scharf Móric, amikor gyerekként tanúskodott a zsidó metszők elleni perben.
Képkocka Erdély Miklós Verzió című filmjéből (1981). Fotó: facebook.com/OSAarchivum
Tette ezt úgy, hogy ő is a zsidó közösséghez tartozott…
K.Z.: Igen, a helyi templomszolga fia volt, és egy hivatalnokok által írt, betanított vallomást mondott el a bíróságon. Tulajdonképpen erre épült az egész per. Erdély Miklós filmje, és a mi kiállításunk is részben a tanúvallomás szövegén, egy történeti dokumentumon alapul. Amikor elsajátításról beszélek, arra is gondolok, hogyan lesz a „sajátunk” valami, ami kulturálisan – egy történet reprodukciója, átadása, újratermelése révén – jön létre. A tiszaeszlári per szélsőjobboldali interpretációja könyveken, verseken, dalokon, beszédeken és ünnepi megemlékezéseken keresztül hagyományozódik tovább. Ennek az interpretációnak a lényege a per revíziója, a per során született felmentő ítélet megkérdőjelezése.
Miért kap ilyen kitüntetett szerepet Tiszaeszlár utóéletében Scharf Móric? A történeti, irodalmi feldolgozásban is, de a művészetiben mindenképp. Erdély Miklós mellett Major Jánost is említeni kell, aki 1966-ban készített grafikát Scharf Móric emlékezete címmel.
K.Z.: Scharf alakja már a kortársakat és a korabeli sajtót is foglalkoztatta, Eötvös Károly pedig, aki a védelmet képviselte a perben, későbbi memoárjában pszichológiai szempontból is vizsgálta a közösségével és a zsidóságával szembeforduló fiút. Jóval később, 1945 után indult el a per egy másik recepciótörténete – itt kell megemlíteni Major Jánost és Erdély Miklóst is –, amelyben Scharf Móric alakja azért lett fontos, mert megtestesítette a holokauszt utáni zsidóságnak a zsidó identitással kapcsolatos dilemmáit: az asszimilációt, az öngyűlöletet, az elfojtás, az emlékezés és a felejtés kérdéseit.
Hamis vallomás. Jelenet a videóból. Fotó: facebook.com/OSAarchivum
Németh Hajnalt is emiatt kezdte érdekelni Scharf Móric és Tiszaeszlár?
K.Z.: Ő eredetileg elsősorban formai kérdésekből indult ki: Hajnal olyan műben gondolkodott, amelyben egy vallomás szövegét dolgozza fel, de nem akart fiktív szöveget használni, ráadásul foglalkoztatta az egy műre írt különféle változatok kérdése is – eredetileg ezért nyúlt vissza Erdély filmjéhez és Scharf Móric tanúvallomásának a szövegéhez. Hajnalt az első verzió elkészítése közben kezdték el foglalkoztatni a téma társadalmi aspektusai, és a közös munkánk már ezek mentén indult el.
Az ön számára mi volt fontos a projektben?
K.Z.: Engem kezdettől fogva Solymosi Eszter 1989 utáni kultusza érdekelt leginkább: a kultusz mint kulturális, társadalmi és egyben politikai jelenség, és a kultusz kialakulásának a története, amely visszanyúlik a per idejére, de elsősorban a két világháború közötti időszakra. Hajnallal közös munkánk azzal kezdődött, hogy elmentünk Nyíregyházára és Tiszaeszlárra. Tiszaeszláron különös tapasztalat volt szembesülni a falu kettős topográfiájával: a település egyik végében van a zsidó temető, amely elhagyatva áll már évtizedek óta. Betonfallal körülvett, jelöletlen terület, kívülről semmi nem árulkodik arról, hogy mi rejtőzik a fal mögött. Sok ilyen van szerte az országban – elhanyagolt, héber betűs sírkövek, mindnyájan láttunk már ilyet, ha másként nem, fotókon –, de ott lenni és látni a sírokat, annak mégis van valamiféle ereje, hiszen a kövek a saját anyagukban és romlásukban hordozzák a történelmet, az idő lenyomatai. Ráadásul ezek nagyon régi sírok, tehát azok az emberek, akik itt nyugszanak vagy a per idején éltek, vagy az ő közvetlen leszármazottaik. A falakon belül van egy emléktábla, amelyet a 90-es években állítottak, de végül üresen maradt, nincs rajta felirat. Azaz szabadon van hagyva egy felület, amelynek kapcsán a mindenkori jelen végiggondolhatja, hogy milyen a viszonya ehhez a történethez. Az erről készült fotó látható a kiállításon. A falu új keresztény temetőjében áll Solymosi Eszter 90-es években emelt sírja, a különböző pártok és szervezetek képviselői itt szokták rendezni minden év áprilisában a megemlékezéseket, ez a kultusz tulajdonképpeni központja.
A kiállításán megnyitója a Centrális Galériában. Fotó: facebook.com/OSAarchivum
A szélsőjobboldali recepciótörténetnek milyen fontos állomásai vannak?
K.Z.: A Tiszaeszlárral kapcsolatos szélsőjobboldali narratíva – amennyire látom – a két világháború között jött létre, és az akkori szélsőjobboldali mozgalmak alkották meg. E narratíva szerint 1882 a kezdőpontja Magyarország széthullásának, és az ország feletti zsidó uralom kezdetének, amelytől egyenes út vezet a Tanácsköztársaságig és Trianonig, azután – a későbbi, háború utáni interpretációban – az 1945 utáni népbírósági perekig, ahol nyilas vezetőket ítéltek el. Tiszaeszlár a kezdőpontja egy olyan történelmi narratívának, amelynek kereteit a nemzetközi zsidó konspiráció elmélete adja – ezért van kitüntetett szerepe. Tiszaeszlár egyébként más oldalról nézve is meghatározó eseménye a magyar történelemnek, hiszen szimbolikus kezdőpontja a modern magyarországi politikai antiszemitizmusnak.
Annak ellenére így van ez, hogy a perben felmentő ítélet születik, tehát a „józanság ünnepeként” is lehetne értelmezni?
K.Z.: A pernek komoly szerepe volt Istóczy Győző politikai karrierjében és politikai programjának népszerűségében, valamint az első magyar antiszemita párt megalakulásában. A tiszaeszlári per és Solymosi Eszter alakja később a magyar szélsőjobbon a nemzeti mártirológia egyik központi elemévé vált, olyan szimbólummá, amelyben meg lehet ragadni a történelem áldozatává vált Magyarország sorsát. Az 1989 utáni kultusz ezen az értelmezésen alapul: 30-as, 40-es években kelt szövegek új kiadásain, amelyek aztán egy történeti narratíva újbóli elsajátítását indítják el.
Az egyik teremben két nagy kép látható. Az egyikről, a zsidó temető jelöletlen betonfaláról, már beszéltünk, a másik viszont a nyíregyházi tárgyalótermet ábrázolja, ahol a per zajlott.
K.Z.: Mindkét képben valamilyen metaforát kerestünk, azaz nem a tárgyalóterem mai funkciója érdekelt bennünket. A fotón egy üres terem látható, de ezen is érezhető a történelem aurája, még ha nem is annyira nyilvánvaló módon, mint a temető esetében. Egy kicsit olyan, mint az üresen hagyott emléktábla – függetlenül a tér mai funkciójától, a tágabban értett jelenre irányítja a figyelmet.
Képek: Hamis vallomás, 2013, Full HD, sztereó, 17’52”, Németh Hajnal. Zeneszerző: Halas Dóra. Előadó kórus: Soharóza – Halas Dóra vezetésével, Szólisták: Bernáth Atom Tamás, Meszerics András, Jankó Dániel, Kamera: Körtési Béla, Hang: Fabien Leseure
Ezt értelmezhetem úgy, mint egy optimista „verziót” amely szerint lehet üres lappal kezdeni?
K.Z.: Nem, ezt nem gondolom, de a kortárs kiállítótér (a white cube) kétségtelenül egy üres, szinte laboratóriumi tér, amely alkalmas lehet arra, hogy felfüggessze – többek között – a Tiszaeszlár kapcsán a közbeszédet uraló sztereotípiákat, interpretációs mintákat. Németh Hajnal a kiállításon látható, Redukció című installációján kottaállványokon olvasható az eredeti vallomás szövege, de olyan módon, hogy minden egyes állvánnyal rövidül a szöveg, eltűnik maga a vád, és a végén egyetlen mondat marad, amely Scharf Móric és Solymosi Eszter nevét is helyettesíti – ismeretlen gyermek. Tehát nem újratermelődik valami, hanem eltűnik, miközben a videón ezzel egyidejűleg meg is szólal maga a szöveg, mégpedig nagyon is erősen, azaz a kiállítás az elsajátíttatás és a reflexió – vagy distancia – kettősségében mozog.
Már javában zajlottak ennek a kiállításnak az előkészületei, amikor idén tavasszal, a per 130. Évfordulóján Baráth Zsolt, a Jobbik képviselője botrányos parlamenti beszédet mondott. Ez is azt mutatja, hogy mennyire élő ez a narratíva.
K.Z.: Tiszaeszlárral kapcsolatban gyakran hallani, hogy a per során a „sötét középkor” éledt fel a „provinciális” Magyarországon, amelyre Európa döbbenettel nézett. Szerintem ez a megközelítés téves, a per nem volt sem középkori, és annyira provinciális sem. A 19. század végén több hasonló per zajlott – noha kétségtelenül a tiszaeszlári volt az első modern vérvádper. Egy olyan antiszemita hullámhoz kapcsolódott, amely az akkori Európában, Franciaországban, Németországban és Kelet-Európában több helyen megjelent. A mai magyarországi szélsőjobboldalon egy jelentős identitás-formáló kultúra alakult ki, amelynek igenis számolni kell a jelenlétével és a társadalmi hatásával. Ráadásul ez a kultúra egyáltalán nem annyira marginális, mint gondoljuk.
A cikk lejjebb folytatódik.