Barátok és különböző okok miatt nehéz az életük. Időnként festéssel könnyítenek rajta. Takács Máté és Damien Bonneau közös kiállítása a budapesti Kiadó kocsmában látható július 25-ig.
Takács Máté egy Nógrád megyei kisvárosból jött Pestre úgy 15 éve, ahol azóta a két kezéből él meg (és persze a lábából, például amikor éppen pincér vagy vegyesbolti eladó). Úgy érzi, hogy akkor önazonos, amikor fest. Autodidakta; a kétezres évek eleje óta több mint 200 képe született. Vevője és csoportos kiállítása is volt már, de arra talán még büszkébb, hogy Duliskovich Bazil, akihez mostanában rajzolni jár, egyszer ajánlotta neki, hogy cseréljenek képet, mert annyira tetszett neki egy munkája. A Kiadó kocsmában július 25-ig látható anyagának címe: A maga keresztje.
Takács Máté: Ezeket munka közben készítettem. Két éven keresztül eladó voltam egy élelmiszerboltban, és sokszor, amikor valami stresszes helyzet volt, gyorsan csináltam egy vázlatot. Áldozathozatal, megfeszülés a munkában – ez volt a témám. Rossz körülmények között dolgoztam a boltban, lelkileg nyomasztott a helyzet, belefeszültem, gyakorlatilag áldozatot hoztam a családomért és önmagamért is. De amikor körülnéztem, azt láttam, hogy nem csak én vagyok ezzel így, hanem nagyon sokan mások is kényszerpályán mozognak: olyan munkájuk van, amit nem szeretnek, vagy rosszul bánnak velük a munkáltatóik.
Kivettem két hét szabadságot, és a vázlatokból megfestettem ezt az ikonsorozatot. Krisztus a kereszten – ezt vettem alapul. A megfestett alakok között van öltönyös, aktatáskás ember; orvos, szerelő, gyerekét eltartó anya, sőt, két hajléktalan is, akiknek meg az a bajuk, hogy nincs munkájuk. Arany spray-vel vittem fel a hátteret, az előtt láthatóak egyenként a figurák, mindegyiknek van neve és születési évszáma, és ezeket az INRI felirathoz hasonlóan írtam a képekre.
Az én alakjaim is áldozatot hoznak, úgy, mint Krisztus, csak ők a munkában. Jézust is megfestettem: őt a kereszten ábrázolom, miközben szöget ver a saját kezébe.
Két napja egyébként felmondtam. Mindig szorosabbra húzták a hurkot, és én olyan vagyok, mint a levegő: egy darabig lehet sűríteni, de aztán felrobbanok. Családom van és svájci frank alapú hitelem, de úgy éreztem, nem bírom tovább. Valahogy majd lesz…
Damien Bonneau 2002-ben jött először hosszabb időre Magyarországra. Összehasonlító irodalmat tanult a Sorbonne-on és Kassákról készült írni. Az azóta eltelt évek alatt többször oda -vissza utazott a két ország között. Most éppen itt él. Dolgozik és verset ír, zenél, fest, mikor mire van szüksége ahhoz, hogy ne csak a fejét használja. Kiállított képei egy elmúlt szerelem dokumentumai.
Damien Bonneau: Nem tanultam festészetet, bár idővel lett egy mesterem, egy francia festő, akinek meg a magyar származású Hantai Simon a kedvence. Úgy ismertem meg, hogy Párizsban bejött a könyvesboltba, ahol négy évig dolgoztam. André-Pierre Arnalnak hívják egyébként, és a francia supports/surfaces mozgalom egyik alakja.
Ez a portrésorozat úgy született, hogy egy távkapcsolat miatt sokat használtam skype videofunkcióját és a screenshot gombot, miközben azzal a lánnyal beszéltem, aki egy másik városban volt. Az itt kiállított darabok két fázisban születettek meg; korábban készült acryl-monotípia alapokra kerültek rá utólag az arcok. Szerintem a képeim főleg az időről szólnak; olyanok, mint egy naptár lapjai.
Szeptember óta terveztük ezt a kiállítást Mátéval. Úgy éreztem, hogy amíg nem lógnak a képeim a falon, addig nem léteznek.
Lassan 9 hónapja, hogy nincs műhelyem. Néha pihenni kell, bár a napi gyakorlat a mesterem szerint fontos. Mostanában kollázsokat rakok össze komputeren, aztán felteszem a blogomra.
A festészet fontos nekem, fontos játék. Matisse írta – és egyet értek vele –, hogy a festészet megnyugtathatja az embert, érzelmi katarzist adhat. Terápia. Most egy multicég alkalmaz: monitor, telefon, headset: ezek vesznek körül minden nap. Nem tudom, meddig fogom bírni.