Natasa Pavlovszkaja szép, tehetséges, és úgy tűnik, még a szerencse is kíséri a pályáját.
Évek óta egyengeti útját a moszkvai Fotográfiai Múzeum vezetője, képeit több kiállításon is bemutatták – miközben ő maga még a moszkvai Filmművészeti Egyetemre járt –, és egyike volt annak a négy fiatal fotóművésznek, akik tavaly a kortárs orosz fotóművészetet reprezentálták egy több európai nagyvárost megjárt anyagban.
Natasha mégis eljött Moszkvából, és most Budapesten él.
Végzős filmes voltam, amikor egy nemzetközi workshopot szerveztünk fiatal európai dokumentumfilmeseknek – mondja. – Moszkvából vonattal mentünk Vlagyivosztokba, és végig forgattunk. Az ötlet előképe az 1920-as évekből származik: Alexander Medvedkin orosz filmrendező nem sokkal a Szovjetunió születését követően járta be Ukrajna nyugati részét egy olyan vonattal, amelyben filmstúdiót és vetítőtermet rendeztek be. A célja az volt, hogy mozgóképen jusson el az új világ híre a falusiakhoz. Propagandafilmeket vetítettek, persze, de a filmek a legjobb kísérleti filmes szemlélettel voltak megcsinálva, és azzal a hittel, hogy valami fontosat hoznak létre. Hát mi is valami fontosat akartunk csinálni – egy egészen más történelmi időszakban. A workshopra két magyar fiút is meghívtunk, akik közül az egyik aztán ’elrabolt’ engem. Eszembe se jutott korábban, hogy elhagyjam Moszkvát, és bevallom, nem is tudtam túl sokat a magyarországi vizuális történésekről. Ez két éve történt. Most úgy néz ki, itt fogom megírni a DLA-mat.
Hát igen, bizonyos értelemben fotográfiai nagyhatalom vagyunk (azoknak a külföldön híressé vált fotográfusoknak és operatőröknek a számát tekintve mindenképp, akik innen mentek el), de hogy valaki idejöjjön, és csak azért tanulja meg a mi furcsa nyelvünket, hogy a magyarul doktoráljon képekből – azért az erős bevállalásnak tűnik. Hacsak nincs rá valami nyomós oka.
A magánélettel összefüggő okokon és a doktorival járó követelményeken kívül most már más is ambicionál: nemrég jöttem vissza egy erdélyi utazásról, és biztos, hogy még vissza fogok menni oda dolgozni filmesként vagy fotósként, mert valami nagyon megfogott ott.
Mi az, amire fotósként érzékeny? Azokon a nagyméretű fotókon, amik egészen a múlt hét végéig a Nessim Galériában voltak kiállítva, egy vékony hóval borított táj látható, (mesterséges) dombokkal, szeméttel, törmelékkel; csupa szürke- fehér-fekete fotó, tűpontos körvonalakkal.
Az ott kiállított anyag annak a projektnek a része, amin az elmúlt másfél évben dolgoztam. Ukrajna keleti részén, a főleg oroszok lakta Donyeck medencében készült. Korábban is készítettem képeket olyan helyekről, amik valami miatt erősebben kötődnek a múlthoz. A Szovjetunió létezésének utolsó időszaka a ’70-es és ’90-es évek között – amit én nemigen ismerek személyes tapasztalatból –, ebből a szempontból különösen vonz. Érdekelnek azok az emberek, akik mintegy beleragadtak abba a korba.
Miért érdekelte ez a vidék?
A Donyeck medencének ez a része, ahol fotóztam, az ’50-es évektől különleges státuszt élvezett, sűrűn lakták és részben zárt övezetként működött. Óriási gyárak épültek az itt található ásványi kincsek (elsősorban a szén) miatt, és a Szovjetunió más területeiről rengeteg oroszt telepítettek át ide. A szovjet átlagnál magasabb fizetésekkel és különböző privilégiumokkal növelték a hely vonzerejét. Bányásznak lenni elismert dolog volt: például egy év alatt kocsihoz lehetett jutni, ami abban az időben nagyon nagy dolog volt. A Szovjetunió felbomlása után ezzel a területtel is az történt, mint sok más hasonlóval az egykori birodalomban: minden szétesett, és a legfontosabbnak kikiáltott munkásokból hirtelen egy mindenki által elhagyott társaság lett. Akik ma ott élnek, próbálják megemészteni azt, hogy lecsúsztak, partvonalra kívül kerültek, sőt, már nem is Oroszországhoz tartoznak, hanem Ukrajnához – amelynek a nyelvét egyébként nem is beszélik – és semmi közük az őket körülvevő kultúrához, miközben az orosz kultúrától is elvágta őket a sors. Így telt el az elmúlt huszonvalahány év.
Ez nagyon érdekes, de miért mutat csak tájképeket, mért nem láttam a kiállításon ezeket az arcokat?
Most nem az emberek történetét akartam elmesélni, hanem a területét. Azt a földet akartam megmutatni, amelyet megdolgoztak, kitermelték belőle, ami volt benne, és otthagyták. A kiállítás címe Elhagyatás volt – angolul pedig Missing space. A képeken látható hegyek mesterséges képződmények, oroszul tyerikónnak mondjuk.
Azt hiszem ez magyarul meddőhányó lehet. Nem tudom, ismeri-e már ezt a szót, két részből áll…
Igen, a hányni ige…és meddő, mert nincs benne semmi…? Na ezért szeretem a magyar nyelvet, mert olyan, mint a legó. Össze tudok rakni olyan szavakat, aminek az elemeit értem, de együtt még nem ismerem a jelentését. Egyelőre.