Benjamín Domínguez évtizedekkel ezelőtt festette az Arnolfini-parafrázis első darabjait. A bizarr sorozatot időről időre „megtalálja” egy kiállítóhely, és újra közszemlére teszi. Érdekes munkák, valóban, alkotójuk élettörténete viszont olyan, mint egy dél-amerikai mágikus-realista regény.
Jimenezben, azon az észak-mexikói településen, ahol a festő felnőtt, a falut körülölelő sivatagban a homokon kívül nem volt semmi: egyszínű és üres pusztaság egészen az egyenes horizontig. Nem csoda, hogy a cigánykaravánnak, amely minden év márciusában letáborozott egy időre a helységen kívül, a gyermek Domínguez életében kiemelt jelentősége volt. Azt mondja, tulajdonképpen a cigányok miatt lett festő.„Ott északon »húngarosnak«, magyaroknak hívtuk őket (egyébként valami miatt ezt az elnevezés használják Mexikó-szerte a cigányokra), de ma már tudom, hogy egyáltalán nem biztos, hogy Magyarországról valók voltak; lehettek románok, bulgárok vagy ki tudja honnan származók. Mindenesetre a színes ruhás nők a pénzérmékből készített ékszereikkel, a zárt kört alkotó hatalmas lakókocsik, a sátrakban leterített mintás szőnyegek – mindez azt a képzetet keltette bennem, hogy a sivatagon túl mindenütt ilyen érdekes és misztikus a világ. Nagyon vonzódtam hozzájuk, sokat játszottam a gyerekeikkel, annak ellenére, hogy a felnőttek a faluban azzal ijesztgettek, hogy a cigányok elrabolják és eladják a kisgyerekeket.”
Később néhány cigánycsalád vásárolt pár házacskát a településen, és eleinte csak néhány hétre, majd – főleg az idősebbek- egyre hosszabban maradtak a faluban. Az évente visszatérő cigánykaraván néhány tagja vándormozisként is működött: vászon helyett egy falra vetítettek és belépti díjat szedtek a nézőktől. Az ekkor 13 éves Domínguez moziplakátok készítésével tanulgatta a festészeti alapokat, képi világára pedig erősen hatottak a vetített filmek.Mialatt a karavánt alkotó néhány család – részben legalábbis – letelepedett, Domínguez elhagyta szűkebb szülőföldjét és vándorolni kezdett. Alig múlt 15 éves, amikor elindult, és 20 éves volt, amikor megérkezett a fővárosba, Mexikóvárosba, ahol lakás híján évekig cigányéletet élt: utcán, parkokban, üres épületekben lakott. Hét éven át, amíg tanulmányait végezte a Képzőművészeti Egyetemen (Academia de San Carlos), csak akkor volt fedél a feje felett, ha egy tanulótársa meghívta magához, illetve az alatt az egy év alatt, amikor a diákbizottság elnöke volt, ebben az időszakban ugyanis bent aludhatott az akadémián.
„Diploma után, a hetvenes években textil-és divattervezőként dolgoztam; az összes színes, egzotikusnak ható mintám a gyerekkori cigánykaraván-élményből származott: az asszonyok nagyvirágos, színes szoknyái alakultak át olyan brokátokká, amelyeket New York-ban is bemutattak.”Később megnősült, és a Museo del Virreinato muzeológusaként elmélyült a barokk textilek, minták és motívumok világában. Ekkor kezdett el gazdag mintázatú ruházatokat és kiegészítőket viselő, a mexikói katolikus legendáriumhoz tartozó figurákat is festeni, klasszikus, középkori festészeti eljárással. 1983-ban Londonban járt, ahol többek között megnézte eredetiben Jan Van Eyck híres képét, az Arnolfini házaspárt. Három évre rá pedig megszületett az Arnolfini-parafrázis.„Ebben a képsorozatban folyamatosan felbukkannak a gyerekkori cigánykaravánnal kapcsolatos szürreális emlékeim: a pókasszony és a többi vásári és cirkuszi figura, a jóslásra használt kártya, vagy egy korabeli gyilkosság emlékképei, amikor egy cigányember holttestét én és a bátyám fedeztük fel….”Benjamín Domíniguez képeinek szexuális tartalma – a hiányos öltözetű Arnolfinik, a háttérben vagy éppen az előtérben zajló bizarr, nehezen megfejthető szexuális töltetű történések szintén az egykori kiskamasz kutakodó szemén keresztül látott világról mesélnek, miközben erősen támaszkodnak a festő egy másik nagy ihlető forrására, a tetoválások kódolt nyelvezetére is.
„Amikor gyerekként véletlenül felfedeztem, hogy apám vállán hátul volt egy tetoválás, az öreg látható módon zavarba jött, és azonnal eltakarta. Titkok és szimbólumok a sorozatomon is feltűnnek: az eredeti Van Eyck-kép hátterében látható domború tükör kerete Jézus életének állomásait idézi meg – az én képeimen pedig különböző explicit szexuális pozíciók láthatóak.A sorozat ma 24 darabból áll, de a festő szerint is tetszés szerint lehetne még bővíteni. A metamorfózison áteső Arnolfini házaspár öltözéke és szűk szobájuk tárgyai képről képre változnak; az eredeti kép szimbólumokban gazdag világa keveredik a festő magánmitológiájának darabjaival.„1985-ben kezdem festeni az első darabot, de hamar félbe kellett hagynom a Mexikóvárost megrázó földrengés miatt. Több barátom meghalt, házak ezrei dőltek össze. Amikor újrakezdtem, alig pár hónapom maradt a megnyitóig, ami különösen ezzel a középkori technikával nagyon kevés volt. Azóta is hozzányúlok néha, az utolsó darab 2010-ben készült.” A kiállítás címe: El elogio de la mirada ( A tekintet dicsérete). Augusztus 26-ig tekinthető meg a Centro Nacional de las Artes (CENART) könyvtárában, Mexikóvárosban