Matematikát és filozófiát hallgatott mérnöki tanulmányai mellett, aztán egy váratlan fordulattal a kerámia-készítés felé fordult. De letisztult tárgyai, amelyekkel már 1970 óta van jelen nemzetközi szintéren is, világosan mutatják készítőjük eredendően fegyelmezett gondolkodásmódját. Gustavo Pérez egy közönség-találkozón beszélt a munkáiról.
Az őszülő, szikár férfi zárt tartásban ül a figyelmes hallgatóság előtt. Köszönetel adózik néhány konkrét személynek, valamint a kiszámíthatatlan szerencsének is azért, hogy lehetővé vált, hogy az őt érdeklő plasztikai és grafikai kérdések körüljárásával töltse az életét. Hogy évekig nem volt más költsége, csak a kölcsönkapott műtermek gázszámlája és annak az agyagnak az ára, amiből dolgozott. És mindenek előtt tisztelettel adózik a közönség-beszélgetés napjának reggelén (2012. január 12.) elhunyt Jorge Wilmot emlékének, aki a mexikói kortárs kerámia nagy öregje volt, és aki generációkra gyakorolt hatást személyiségével és óriási életművével.
„Az agyag ezernyi lehetőséget nyújt. Vannak keramikusok, akik kipróbálnak többféle technikát, több irányba is elindulnak. Be kell ismernem, hogy én a hosszú évek alatt egyetlen relatív szűk ösvényen jártam : kevés kivételtől eltekintve, lapos vagy ovális formára karcolok vonalakat.” – mondja Pérez.
Pályája során több évet töltött ösztöndíjjal Hollandiában, volt tanulmányúton többek között Franciaországban és Japánban is.
„Számomra továbbra is a cuernavaca-i agyag a legjobb a világon. Egyébként mindegyik agyag és minden hely szelleme mást kíván. Volt, hogy egy külföldi helyszínen kipróbáltam valamit, jól működött, de aztán amikor már néhány hete újra itthon dolgoztam, azt vettem észre, hogy nem csinálom soha. Egyszerűen itthon valahogy nem volt helyén az a technika.”
A mellettünk lévő teremben Gustavo Péreznek azok a kerámiái láthatók, amiket a legutóbbi két évben készített: homokszínű, kékes-zöldes vagy fekete ismétlődő mintákkal borított üreges edények; hullámzó, de mégis fegyelmezett formák, felületükön vékony, hálót alkotó vonalak.
„Már a tanulmányaim alatt is a felszínen, karcolással létrehozott rajz foglalkoztatott leginkább. Ezeket a ritmusos vonalakat, amiket néhány kritikusom zeneművek kottáihoz hasonlít, papírra is lehetett volna vetni, vagy textilre rajzolni, de nekem a sima agyagfelületen tetszett igazán. Ezért van az is, hogy szeretem máz nélkül hagyni a felületet, mert így tisztábban érvényesül a rajz. ”
A kiállított tárgyak között külön csoportot alkotnak azok, amelyeken a felszínre karcolt geometrikus rajzok, vonalak helyenként megnyílnak, és láthatóvá válik a belső, többnyire más színű felület. Úgy tűnik, ez a művész egyik védjegye.
„A találmányok születéséhez hasonlóan ebben is a véletlen játszott szerepet. Egyszer ugyanis kicsit mélyebbre szaladt az eszköz a felszínen, megnyitotta az anyagot, és ami létrejött, az leginkább egy kinyílt sebhez hasonlított. Ettől kezdve tudatosan csináltam így.”
kis mexikói kerámia-történet
Mexikó területén a pre-kolumbiai időszakban virágzott a fazekasság, a kerámiák pedig korong és máz nélkül készültek. A hódítók megérkezésével az ősi technikák már az 1600-as évek elejére erősen háttérbe szorultak, és a következő évszázadok alatt – elősorban spanyol és olasz hatásra – kialakult jónéhány új, és idővel magas színvonalúvá váló kerámia-központ. Ezek a helyek – főleg az ország középső és déli részén – mind önálló tradícióval, iskolával, technikával és motívumkinccsel rendelkeznek, és többnyire a helyben található, igen eltérő típusú agyagra épülnek. Így aztán a Puebla környékén készülő Talavera vagy a Guanajuato-i fehér hátterű majolika, esetleg a Jalisco állam-beli Tonalá (Guadalajara) városának kerámiái mind más és más jegyet viselnek – nem is beszélve az Oaxaca-beli fekete agyagból készült tárgyakról.
Bár a 21. századra a tömegtermelés miatt sok fazekas kiszorult a szakmából, még most is sok háztartási edényt gyártanak hagyományos módon; tovább él a népművesség, és létező műfaj a kerámia-szobrászat. A művészi kerámiát művelők pedig – ha nem is nagy számban és kiemelkedően fényes módon – megbecsülésnek örvendnek.
Pérez megfontoltan beszél, komolyan megválogatja a szavait, nem tűnik nagy vagánynak. De bizonyos szakmai kockázatok bevállalását ő is ajánja.
„Ha az ember nem vállal kockázatot, nem nyílnak meg a kapuk. Ez az egész életre érvényes, de a művészetre különösen. Bevált utakról le kell jönni néha, mégha a bukás esélye is fenyeget. Meg kell érezni mikor merítettünk ki bizonyos lehetőségeket, mikor kell továbblépni.”
Gustavo Pérez kerámiái február 19-éig láthatóak a mexikóvárosi Palacio de Bellas Artes-ben.