A kiállítás alaphangját a bejárat előtti, üvegfalú tárolóban látható csonthalom, a kiállítótérbe belépve pedig egy asztal köré rendezett, elektromos sokkolásra alkalmas székekből álló installáció adja meg.
Később sem igen enyhül a hang: demarkációs vonalak, fegyverropogás és fémcsattogás, céltáblasor és folyadékba süllyedt ásók – a Mexikóban élő, argentin Enrique Ježik nyomasztó kiállítása még három napig látható a dél-amerikai fővárosban. Aki steril körülmények közötti háborús szorongást akar átélni, semmiképpen ne hagyja ki.
A művész életrajzi adatait ismerve viszonylag könnyű kijelenteni, hogy a gyermek- és ifjúkorát meghatározó argentin diktatúra élménye az, amiből a mai napig dolgozik – ami összességében nem is áll olyan messze az igazságtól. Egyértelmű tény viszont, hogy Enrique Ježik szinte teljes munkássága az állami szintű agresszióról, pusztító gépek és gépezetek működtetéséről, kínzásról és harcról szól.
„Egy olyan meglehetősen apolitikus, konzervatív, alsó-középosztálybeli családból származom, amelynek tagjai nem voltak peronisták, és kevéssé voltak tudatában annak, hogy mi történik körülöttük. Tudni kell, hogy a diktatúra alatt beállt sajátos „csend” egyrészt felülről jött, másrészt az emberek is magukra kényszerítették. Az elnyomás sikerességét a tudatalatti félelem megjelenése mutatta. Abban az időszakban nem beszéltünk semmiről, különösen akkor nem, ha politikailag passzív családban éltünk. Én csak utólag, lassan jöttem rá arra, hogy mi is történt. A dolgok rejtve voltak, vagy csak elvétve kerültek megemlítésre, ami ellehetetlenítette a teljes megértést. 1976-ban, a katonai puccs idején egyébként 14 éves voltam, és hát eltartott egy darabig, mire össze tudtam rakni magamnak a dolgokat.”– nyilatkozta Ježik egy interjúban, amit kérdezőként a kiállítás kurátora, Cuauhtémoc Medina jegyez (Medina a 2012-es Európai Kortárs Biennálé, a Manifesta főkurátora is egyben).
1990 óta, vagyis több mint húsz éve annak, hogy Ježik Mexikóban él. Mára talán szülőhazájában, Argentínában is behegedtek a hetvenes-nyolcvanas évek társadalmi, gazdasági és kulturális csődjéhez vezető politika által ütött sebek, Ježik azonban azóta is ki van hegyezve a földrajzi és politikai konfliktusokra. Úgymond „helybe megy” értük (képletesen szólva és valójában is, hiszen rengeteget utazik), válogat a világ legkülönbözőbb pontjain fellelhető konfliktusokból, és mintegy installálja őket.
Néhány példa a kiállításból:
Több, egymás mellé helyezett négyzetes furnérlap, rajtuk vitatott földrajzi területek határvonalai, fűrésszel „megrajzolva” – csupa olyan terület, amelyek sorsának alakulására az Egyesült Államok jelenleg aktívan befolyással van. (címe: A megosztás vonalai)
570 darab, 20×22 cm-es acéllapocskából álló installáció, rajtuk Mexikó Oaxaca nevű államának 570 önkormányzata, tűvel karcolt térkép formájában, utalva a számos szociális konfliktusra, amit a végzetes szétdaraboltság is jelez. (címe: Oszd meg és uralkodj)
Egy fekete táblára rajzolt világtérképre acélnyelekkel felerősített lámpák világítanak meg a villanybúra alá csíptetett kisebb, kivágott térképdarabokat (címe: Akárhol).
„Mindig el akartam kerülni azt, hogy a szobraim talapzaton vagy vertikálisan elhelyezve jelenjenek meg. Már a koraim munkám is földre épített vagy a falról csüngő tárgyak voltak, mert így tudtam elérni az objekt szokásos vizuális megjelenési módjának „megváltozását”- említi Ježik a korábban említett interjú során. Ez utóbbi állításnak azonban részben ellentmond, hogy vannak a kiállításban kvázi klasszikus, szobor-szerű installációk, ráadásul határozott szakrális konnotációval: üszkös fahasábokból, neoncsövekből és vaslapokból vagy puskagolyó-ütötte üvegtáblákból álló oltár-szerűségek váltakoznak egyértelmű harci vagy szükséghelyzetre utaló nagyméretű, sokdarabos installációkkal.
Ott jártamkor a riasztó hanghatásokkal kísért installációk között sokan megfordultak, köztük nem egy kisgyermekes család is. Fiatal férfiak pózoltak az emberi alakokat mintázó céltáblasor előtt, gyerekek csodálták meg a hatalmas falfelületre rajzolt helikoptert és a furcsa drótokkal ellátott vasszékeket.
Mexikóváros 2008-ban épült legújabb kortárs múzeuma, a letisztult formájú, nagyvonalú méretekkel rendelkező MUAC biztosít bőséges teret az Obstrukció, rombolás és elrejtés című kiállításnak.A múzeum üvegfalú folyosóira kívülről beömlő természetes fények, a kiállítást látványosságként élvező családok, a „fehér cube”-ba beszűrődő valódi élet jelei furcsa egyveleget képeznek a kétségkívül erős hatásokkal dolgozó, de kissé egysíkúnak tűnő anyaggal.