Interjú a repülő szőnyeget eregető Komoróczky Tamással. Kortárs régészek, kényszeres minták, vibráló neonfény és költészet.
A Flying Carpet című kiállítás megnyitóján a Videospace Galériában rengeteg látogató volt, köztük sok kisgyerek is. A gyerekek a felnőttek lábai között rohangásztak, néhányszor érintve a kiállítás címadó darabját, a repülő szőnyeget is, ami néhány vékony és ügyesen rejtett acéllábon „lebegett” a galéria terében. De végül nem történt semmi baj, a szőnyeg maradt ott, ahova letették, a föld fölött húsz centivel, mozdulatlanul.
Bonyolult rendszerekben és fogalmakban gondolkodik: egyik tavalyi kiállításának témája például konkrétan a semmi volt, és ez a mostani anyag (a Kiscelli Múzeumban párhuzamosan kiállított munkákkal együtt) első látásra szintén elég elvontnak tűnik…
Nem hiszek abban, hogy részletekbe menő magyarázatokra lenne szüksége a nézőnek a munkáim megtekintésekor, hiszen ezek nem csak az intellektusra, hanem legalább annyira az érzelmekre és az érzékekre is hatnak. Nem szeretem azokat az alkotásokat, amelyek szájbarágósan nyilvánvalóak, vagy túl könnyen értelmezhetőek. Az a jó, ha van a műben valami kaland, ha van mit megfejteni. Valahogy úgy, mint amikor a régészek kiásnak valami nagyon régi tárgyat, és aztán hozzálátnak a megfejtéshez, esetleg nyelvészeket és történészeket is bevonva a munkába. Valahogy így kéne hozzáállni az én dolgaimhoz is. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy nem szükséges az alkotás minden mikrofázisát kielemezni, inkább egyben kéne befogadni a végeredményt. Hagyni kell, hogy hasson. Egyébként meg készítettünk egy egyoldalas információs anyagot, ami a galériában elolvasható és elvihető – ennyi háttérinformáció szerintem elég is.
Azért ad most valami kulcsot ahhoz a rejtvényhez, ami a Videospace Galériában van? Mi köti össze például több elemből álló művének az egyes darabjait?
A repülő szőnyeg nem csak attól érdekes, hogy repül, elvisz valahova, hogy szabadságot ígér, hanem attól is, hogy minta van rajta. A különféle ismétlődő mintázatok, mintarendszerek hosszú ideje jelen vannak a művészetemben. A mintának nem a vizuális, hanem egyéb vonatkozásai is érdekelnek, a zenétől kezdve az ismétlődő formai elemeken át egészen olyan, az emberi pszichében megfigyelhető mintázatokig, mint amilyen az OCD (obsessive-compulsive disorder). Az OCD-hez egyébként jó tíz éve jutottam el, amikor az ismétlődő viselkedési loopok (hivatalosan: szubrutinok) foglalkoztattak, vagyis az a pszichés állapot, amikor a beteg ugyanazt a mozdulatsort sokszor egymás után lefuttatja, kényszeresen, mint amikor megakad a lemez… Visszatérve a Videospace galériába: a kiállításom három fő komponensből áll, és mindegyiken felbukkannak hasonló elemek, minták.
Az egyik elem egy 12 monitorból álló videófal, amin fekete-fehér idegesítő képek ugrálnak, láthatóan mintába rendezve. A kísérőszöveg szerint ennek Agyzsongító mintázatú filozófiai tapéta a címe.
A monitorokon egy több video-layer által alkotott videó-szövet fut. Fontos a ritmus, vagyis annak az izgalma, hogy a körülbelül tíz csatornába töltött képanyagból mikor, melyik monitoron mi látszik. A képanyagot előzetesen persze szerkesztettem, a megkomponálását zeneszerzéshez hasonlíthatnám. Sokáig készült, aprólékos műgonddal, modellezéssel, sok finomítással és javítgatással. A 12 bejátszónak szinkronba kellett kerülnie egymással, mert ugyan nagyrészt azonos képanyag szerepel mind a 12 monitoron, de időben eltolva láthatók.
Mi van a képeken?
Használtam saját magam által forgatott videóanyagot is, de a végső szövetben van sok, az internetről letöltött, kisajátított mozgókép is. Tettem hozzá egy depresszív vagy legalábbis melankolikus fuvolaszólót. Valójában a hang is manipulálva van több helyen: felsértettem a zenei szövetet is, mert így jobban szervesül ahhoz, amit létre akartam hozni. Régebben egyébként időnként VJ-ztem is, de akkor és ott kevésbé fontos a tartalom, sokszor elég csak ritmusra mozgatni képeket (bár az emberi elme akkor is összekapcsolja a hallottat a látottal), de most sokkal végiggondoltabb a dolog, ennek a műnek a rendszerét, az arányait, a mozgását ki kellett találni.
A videófal csak egyik eleme annak a kompozíciónak, ami a Flying Carpet-et alkotja.
Igen, látható a kiállítótérben még két, egyforma méretű szőnyeg, az egyik a falon, a másik mintegy a térben lebegve; és egy több elemből álló neoninstalláció. A szőnyegek neve A teljesítményről szőtt álmok 1. illetve 2. A repülőszőnyegen az imaszőnyegekre jellemző klasszikus, szamárhátíves ablak látható, amit iránytűként Mekka felé szoktak fordítani, de kerültek rá olyan motívumok is, amelyeket már korábban is használtam. E fölött a falon látható egy sokszögű négyzethálós idom, neonfeliratokkal.
Neonnal sokszor dolgozott már korábban is. Miért szereti?
Szeretem a neon fényét. Az a szép benne, hogy van egy speciális rezgésszáma (40 Hz), ami elég kellemetlen: vibrál, pislog, hosszú távon fárasztja a szemet, ugyanakkor szerintem érdekes is ez a rezgés. Ez már vagy a tizedik neoninstallációm. Minden, ami körülvesz bennünket, rezeg; a magasabb rezgéseket persze könnyebben bírjuk; a színek is rezegnek, csak sokezres frekvencián. Éltem egy darabig Berlinben, és a nagyon szürke időszakokban rendszeresen eljártam „színt legelni”: meg-megálltam nagy és intenzíven színes felületek előtt pl. nagyáruházakban, hogy feltöltődjek. A Videospace-ben most látható neonos munka egy koordinátarendszer, ami három – illetve az idővel együtt összesen négy – dimenzió leírására szolgál. A neonbetűk által formált szavak egy része egyébként a 2000-es évek elejének népszerű videójátékának, a Cortex haragjának szereplőit idézik. Röviden: ez a mű egy mágikus káosz-diagram. A megnyitón azt mondtam, hogy diagramba illesztett, neonnal írt szavak azt fedik fel, hogyan lehet beindítani a repülő szőnyeget… Azt akartam sugallni ezzel, hogy az a legjobb, ha egy megfejtendő rejtvényként viszonyul hozzá a néző.
És vajon mennyit tud megfejteni belőle?
Van az hangzatos kijelentése Marshall McLuhan-nek, hogy „a médium maga az üzenet”. Hát nem tudom. Szerintem az olyan alkotásokat, mint amilyenek az enyéim is, elsősorban érezni kell, valahogy úgy, mint a költészetet. Van ugyan egy elég jó honlapom, de jobb, ha a műveimet abban a térben nézik meg, élőben, ahova installálom őket. Hiszen ezek elsősorban érzéki és nem virtuális munkák.