90 éves. Járni már csak néhány lépést tud kimerülés nélkül, de azért minden hétvégén összepakol legalább 50 olyan kinagyított, fekete-fehér fotót, amit még bőven az elmúlt évszázadban készített…
…előkeresi az összecsukható vászonszékét, bekészít a táskájába néhány példányt a válogatott munkáit tartalmazó fotóalbumból, mellétesz egy gyűrött példányt egy szaklapból, amiben a leghosszabb róla szóló idegen nyelvű írás olvasható, és becsomagol néhány jó kubai szivart. Szombatonként a San Jancinto téri, vasárnaponként pedig a Sullivan úti művészpiacon van bérelt helye, több mint 20 éve. Azóta, hogy már nem vesz gépet a kezébe.
„…18-19 éves lehettem, amikor elkeveredtem egy olyan, itt élő észak-amerikaiakból álló társaságba, ahol a vadászat és a fotózás volt a két fő szabadidős tevékenység – meséli a kezdetekről Enrique Segarra. – A vért nem bírtam, a vadászat nem vonzott, de amikor az amerikaiak közreműködésével megalakult az első mexikói amatőr fotósklub, abba beléptem. Akkor már néhány éve használtam a nagyapámtól kapott doboz-kamerát. A fotósklubba való belépésem megpecsételte a sorsomat : rövidesen félbehagytam a mérnöki tanulmányaimat, és teljes időben a fotográfiának szenteltem magam”.
Eleinte úgy tűnt, mégsem fotós, hanem filmeslesz: a Mexikói Filmművészeti Egyetemen tanult, ahol az operatőri és fotográfia ismereteket többek között két olyan fiatalembertől (Manuel Alvarez Bravo illetve Gabriel Figueroa) tanulta, akik később a mexikói fotográfia ill. filmművészet legnagyobb alakjaivá váltak.
Az egyetem után azonban megélhetési okokból reklámfotósként kezdett el dolgozni (amely műfaj szintén akkoriban indul). Közben 1949-ben megalakult a Mexikói Fotográfiai Klub (CFM) – ami egyébként a világ egyik legrégebbi fotós szakmai szervezete. Ma már csak ő, az egykori legfiatalabb alapítótag van életben. Tagságát mindig nagyon komolyan vette; szervezőkészsége, remek szociális képességei pótolhatatlanná tették.
„Az összes kortársam leadta már a kameráját a teremtőnek, egyedül maradtam. Talán a hetvenes évek elején voltunk a legaktívabbak. Rendszeresen hívtunk vendégoktatókat, hogy képezzük magunkat. Rám legnagyobb hatással talán Nicholas Haz festőművész volt, aki a kompozícióról adott elő.( Nicholas Haz zólyomi születésű, Los Angelesben alkotó művész volt – a szerk.) Első kiállításomat Armando Salas Portugal, a mexikói tájkép fotózás nagymestere nyitotta meg, akivel életreszóló barátságot kötöttem.”
Ezt a kiállítást több mint 200 követte Mexikóban, az Egyesült Államokban és Európa több országában. 50 éves munkássága alatt több mint 100 000 negatívot készített. A képek tájak, városok és a hétköznapi élet pillanatait őrzik, s már pusztán dokumentum-értékük miatt is jelentősek. Fotóin olyan vidékek láthatók, amelyek helyén időközben városok nőttek, olyan falvak, amelyeket azóta eltűntettek a természeti csapások – többnyire olyan jelenségek, amelyeknek nyomában ma etnográfusok járnak.
Ezeknek a képeknek egy része úgy született, hogy Segarra – valamikor még a pályája elején – felkértést kapott arra, hogy fényképezőgéppel a kézben gyakorlatilag járja végig Mexikót. Miguel Alemán Valdés államelnök ugyanis a Fotóklubban tett látogatása alkalmával megbízott néhány fotóst, hogy turisztikailag érdekes helyeket keressenek fel, és örökítsenek meg egy külföldieknek szánt kiadvány számára. A munka lezárulása után Segarra kitartott a téma mellett, és még hosszan folytatta az utazásokat .
Szinte az összes munkáját egy Leica M2-vel készítette, amelyhez idővel fabrikált egy adaptert, de különben hű maradt hozzá. Digitális gépre sosem váltott, sőt, a negatívjait sem digitalizáltatja, mert szerinte így jobban őrzik a minőségüket. Fekete-fehér fotói nagy szakmai tudással és odaadással készültek, és bár többségük nem rendít meg, kétségtelen, hogy pontos és jó ízléssel készült lenyomatai egy örökre eltűnt kornak és egy időszaknak.
„Az a képem például, amin hátulról látunk egy embert, amint a közeli Parícutin vulkán kitörését nézi, soha többé nem készíthető el, mert már másnapra betemette a hamu a kitörést figyelő paraszt földjét. De például az egyik közönség-kedvenc képemet, az ’El Sol Para Todos’ címűt (Napot mindenki számára) többször elkészítettem. Ezt egy kocsma előtt fényképeztem a Veracruz állambeli Orizaba-ban. A képen a kocsma bejárata látható a cégérrel (El Sol Sale Para Todos), a küszöbön pedig a különböző változatoktól függően mindig ül, avagy áll valaki. Mindenki allegóriát sejt a címben, holott valójában a mexikói Sol (Nap) nevű sörre vonatkozik a felirat. Én magam az egyik legjobb képemnek a gyereke koporsóját vivő családról készített fotómat tartom. Vagy ezt a magányos fát itt. Vagy ezt, ennek a fazekas nőnek a kezével.”
Segarra hosszú éveken át oktatott is, tanítványai között sok neves, aztóta karriert befutott fotós van. Fia szintén fényképész, egy nagyméretű digitális fotóstúdió tulajdonosaként kizárólag kereskedelmi és reklámfotókat csinál megrendelésre. Apja munkáiról speciális másolatokat készít, és ezeket a limitált példányszámú másolatokat adja el a papa a már korábban említett mexikóvárosi művészpiacon (elsősorban) külföldi, főleg amerikai vevőknek. Ahogy elnéztem, nem hiába ül a kempingszéken barátok által körülvéve – mindig van eladás.
Képeivel számos nemzetközi díjat és kitüntetést besöpört. 1989-ben a Diego Rivera Murális Múzeum Galériájában A valódi úton címmel rendezték meg az életműkiállítását. Ennek ellenére, amikor Segarra a korábban említett mexikóvárosi, hétvégi művészpiac vezetőségénél kiállítóhelyért jelentkezett, először nem akartak engedélyt adni neki, mondván, hogy a hely csak a szobrászok, festők és grafikusok számára nyitott. (Ami különben azt is jelzi, hogy a fotográfiának, mint művészeti ágnak milyen volt az akkori – 1989-es – megítélése). „Mondtam nekik, hogy akkor rendben van, itt a helyem, én ugyanis festek. Fénnyel. Erre aztán nem tudtak mit mondani, megadták az engedélyt.”