Az alább következő írás egy mától induló mexikói sorozat első darabja. Az Artportal decembertől kezdve mexikóvárosi vizuális érdekességekről és aktualitásokról is beszámol, helyi tudósítónk fotóin és szövegein keresztül.
2011. december 8-án a Google logója ismét ünneplőbe öltözött Diego Rivera mexikói képzőművész születésének 125. évfordulójának tiszteletére a legnagyobb keresőmotor nevének betűi helyén megjelenő rajz egy freskót ábrázolt, illetve a festőt, az állványzat mellett, munka közben.
Riverát, a mexikói nemzeti festőiskola megteremtéséhez vezető mozgalom egyik főalakját olyan monumentális alkotások létrehozójaként tartják számon, amelyek hosszú időre kijelölték a XX. szd.-i mexikói murális festészet irányát. A mesternek csupán Mexikóvárosban, ebben a mára körülbelül 22 milliósra dagadt metropoliszban több mint 100 freskója található.
Az ilyen művek ritkán készülnek állami megbízás nélkül. Rivera esetében a mexikói állami falfestői programok megvalósításával megbízott művelődésügyi és oktatási miniszterekkel ápolt jó viszonya – na meg idővel a saját maga által betöltött különböző állami művészeti pozíciói – is hozzájárultak ahhoz, hogy ilyen mennyiségű és minőségű freskót hozhatott létre, ráadásul közel ideális anyagi körülmények között.
Bár az 1920 és 1960 közötti mexikói murális művészet korántsem csak Diego Rivera nevéhez köthető, egyértelmű hatását máig érezni. Például az óriási fővárost behálózó metróban látható falfestményeken.
Mexikó fővárosának metrója – amely a felszínen, közvetlenül a földkéreg alatt, illetve a mélyben is közlekedik – jelenleg 11 különböző útvonalat és több mint 200 000 km-nyi sínt jelent, összesen 175 állomással. Annak a kissé paternalista elképzelésnek a megvalósítására, miszerint a kultúrát el kell vinni a nép közé, kevés alkalmasabb nyilvános helyszínt lehetne találni a naponta négy millió (!) utassal gumikerekeken száguldó mexikóvárosi metrószerelvények megállóinak hálózatánál.
Hely (falfelület) aztán van bőven a föld alatt: végeláthatatlanul hosszú folyosók, lépcsőházak, kereszteződések, boltozatok és támasztékok. Köztük pedig a hajnaltól éjfélig hömpölyögő utasok: fel-, le- és átszállók, árusok, rendfenntartók, portékájukkal táborozó komplett családok, koldusok, helybeliek és bejárók.
A szociális, politikai és művészeti indíttatásból életre hívott freskók a nyolcvanas évektől kezdve kezdtek el megjelenni a föld alatt, és ma több állomáson is reprezentatív, nagy és színekben tobzódó murális képek, képfolyamok fogadják nagy tempóban hömpölygő tömeget.
Ilyen például a „Kódexből a falra” című Guillermo Ceniceros által festett 600 négyzetméteres akrill falfestménysorozat a Tacubaya nevű megállóban. A cím két, nagyjából a spanyol hódítók megjelenésének idejére datált azték kódexre – az ún. Ramirez, ill. a Boturini kódexre – utal. A rajzokban elmesélt törzsi vándorlás (és megérkezés) története nagyjából a mi honfoglalás-sztorink prekolumbiánus megfelelője, amit Ceniceros erős színekkel, szuggesztív formákkal és Diego Riveránál megszokott robosztus óriásfigurákkal vitt a falra.
De azért ne higyjük, hogy mindenki Rivera köpönyegéből bújt elő, hiszen a közel húsz, jónevű (vagy épp itteni munkájával jó nevet szerző) művész, akiknek murális munkái láthatóak a metróban, azért sokféle stílust képviselnek, bár a legtöbbjük mögött érezni az oktató-nevelő szándékot.
David Lach például figurák híján szinte csak a színekre hagyatkozik Kozmosz-tanulmányok című sorozatánál (Santa Anita megállóhely), Patricia Tores pedig egyvonalas akrillrajzaival a hetvenes-nyolcvanas évek modern grafikai stílusát képviseli (UAM I megálló).
A mexikóvárosi metróhálózat a reprezentatív jellegű művek mellett számos ideiglenes kiállításnak is otthont ad, erről következő írásainkban számolunk be.