Természetművészet a világban és Egerben. Interjú a különös kortárs művészeti irányzat legnevesebb hazai képviselőjével, Erőss Istvánnal.
Az egri Eszterházy Károly Főiskola Vizuális Művészeti tanszékén szeptembertől tízen kezdték meg tanulmányaikat a természetművészet szakon. Ha a terminus – természetművészet – nem hangzik ismerősen, az nem az olvasó hibája. Erőss Istvánnal, a tanszak vezetőjével a műfaj földrajzi területektől és kultúráktól függő alakváltozatairól beszélgettünk. Tudja miről beszél: alkotói munkássága nagy rész ehhez a műfajhoz kötődik.
Erőss István: Az Ernst Múzeumbeli Természetesen c. kiállítás (1994) katalógusában Keserü Katalin már használta ezt a kifejezést, és Erdélyben is évek óta futnak ezen az alcímen programok különböző művésztelepeken. A műfajjal kapcsolatos elméleti munkák többnyire egy-egy földrajzi területre korlátozódnak – az ázsiai vonal például elég jól dokumentált országonként, illetve létezik az európai (elsősorban nyugat- és észak-európai) történéseket feldolgozó összegző munka is (Vittorio Fagone tollából), nem is beszélve az amerikai eredetű land art feldogozottságáról –, de olyan írás nincsen, amely minden lényeges földrajzi területet érintene, összevetve a fejlődésüket. Ezért én nemrég az olvasóbarát változatban is megjelent doktori disszertációmban megpróbáltam körüljárni, mit is értenek természetművészet (Nature Art, Naturkunst) alatt a világ különböző pontjain, már csak azért is, hogy legyen egy magyar nyelvű, tankönyvként is használható anyag erről a témáról – műfajtörténettel, fotóanyaggal, saját tapasztalattal.
Arportál: Ez utóbbi, a saját tapasztalat érdekelne leginkább. Grafikusként indultál, de hosszú évek óta csupa furcsa, leginkább a szobrászathoz és a body arthoz sorolható, sokszor efemer munkát hozol létre a világ különböző tájain, hasonló szellemben alkotókkal együttműködve. Mi sodort téged ebbe a klubba?
Erőss István: A grafikusi diplomám megszerzése után többfelé tanultam még (Bécs, Hága, Marseille), de – talán azért, mert úgy éreztem, hogy a grafika szerepe a digitális nyitás miatt elbizonytalanodott, vagy amiatt, mert egy 1993-as horvátországi út alatt erős élmény volt az, amikor helyspecifikus műveket létrehozó művészekkel dolgoztam együtt egy működésből kivont bányaépületben – a műtermi alkotás helyett inkább a természetben lévő helyszíneken való alkotás kezdett el érdekelni.
2002-ben Japánban készítettem az első olyan munkát, ami már tisztán természetművészeti alkotásnak tekinthető, és amire már büszke is vagyok. Egy bambuszerdőben egy tó körül dolgoztunk ott fellelhető anyagokkal. Ekkor jöttem rá arra, hogy érkezhetek előzetes ötletekkel, de ennél is fontosabb az a kapcsolat, ami a helyszínen velem párhuzamosan alkotókkal, illetve az esetleg ott élőkkel alakul ki. Ebben az esetben 18-an (japánok és két külföldi) laktunk együtt egyetlen nagy szobában, és a mindennapi együttlétek és gondolatcserék fontos részét képezték az alkotói folyamatnak. Itt éreztem meg azt a rengeteg lehetőséget, ami ebben a műfajban van. És ennek a tartózkodásnak és az ott kötött kapcsolatoknak köszönhetem a 2000-es évektől ismétlődő, rendszeres ázsiai meghívásaimat is. Mert az ilyen módon alkotók laza hálót alkotnak – a mail arthoz tudnám hasonlítani. Folyamatos kapcsolatban vannak egymással, ajánlanak egymásnak embereket, konferenciákat, előadássorozatokat, művésztelepeket szerveznek.
Artportál: Mitől tartozik valaki ebbe a hálóba? Mik a készülő alkotások közös jellemzői?
Erőss István: Ez egy képlékeny dolog, de van egy érezhető kritérium-rendszer, amin belül mozognak az alkotók, akik általában a nagy galériák struktúráján kívül működnek, és többnyire helyspecifikus munkákat készítenek az ott fellelhető anyagokból, sokszor a népi tárgykészítés technikáit is használva. A mű – vagy nevezzük jelnek – és a környezet kapcsolata, illetve a kontextus nagyon fontos. A készülés helyéről kiemelt mű – ha egyáltalán kiemelhető – legtöbbször meghal. Amúgy is, az ilyen művek alakváltozása, amit az idő vagy a létrehozásukhoz felhasznált organikus anyagok továbbélése okoz, része az esztétikumnak.
Az ázsiai régióban komoly hagyománya van az ilyen típusú munkának (teljesen függetlenül a ’60-as évek nagy land art mozgalmaitól), Amerikában is megvolt a white cube-ból való kitörés a csömör időszakában; és bizonyos fokig Nyugat-Európában is él a műfaj helyi változata, az amerikaikénál általában sokkal érzékenyebb és kevésbé beavatkozó módon alkotó művészekkel. (Richars Long, Hans Haacke vagy Hamish Fulton). A természetművészetet keleten és nyugaton művelők hálója valahol összeér, és szerintem ez egy dátumhoz is köthető. A ’90-es évek elején a németek ugyanis meghívtak egy ilyen szellemben alkotó jelentős dél-koreai csapatot (Yatoo), és a találkozón sok, hasonló módon alkotó művész is jelen volt, és ez az esemény egy gyümölcsöző együttműködés kezdete lett.
Artportál: Az hogy ebben a műfajban nagy a network-özés jelentősége, az világos. De mi jelzi a kvalitást? Mi üti rá a kvalitás pecsétjét a természetművészet területén alkotók munkáira – galériák, vásárlóközönség híján, sokszor efemer alkotások esetében? Mi dönti el, hol van egy-egy művész teljesítményének a helye?
Erőss István: Az attitűd és a kreativitás fontos, de nem minden. A meghívások mennyisége és milyensége jelzi azt, hogy a hálóban kinek a munkájáról mit gondolnak. Születik sok emblematikus munkán alapuló utánérzés, de sok jó teljesítmény is van, például románok, lengyelek, balti országok illetve a Kaukázusból származó művészek sok markáns, sőt bombasztikus dolgot hoznak létre erre a területre keveredve. Kelet-Európa amúgy is egy érdekes terület ebből a szempontból. Erdélyben például inkább a viszonylagos elzártság, a szegénység és a természettel való szorosabb kapcsolat vezetett ahhoz, hogy erre a művészi kifejezésmódra érzékenyebbek lettek, míg Nyugat-Európában inkább az intellektuális felismerés következménye az ilyen módon való alkotás.
De persze általában véve kevés az elméleti munka és alakulóban van a műfaj. Bonyolítja a képet, hogy – főleg Amerikában – a zöldmozgalmakhoz, különösen a harcosabbakhoz köthető szereplések is belelógnak esetenként erre a színtérre, holott az ő gesztusaiknak az esztétikai faktora alacsony, esetenként nulla, mégis időnként művészetként definiálják magukat. Ezek is nyitott kérdések még.