Bernát András húsz év után váltott galériást, de saját motívumaitól húsz év után is nehezen válik meg. Hans Knoll és Virág Judit galériája után után Deák Erikánál láthatók a munkái. Most éppen július harmincig. A kiállításon beszélgettünk.
Mikor készültek az itt látható képek?
Idén festettem őket, mindet. Ritkán vállalok be ekkora méretű munkákat, ezek pedig itt majdnem mind azok. Az évek alatt kicsiszolódott kompozícióim közül volt jó néhány, ami megérett arra, hogy nagy méretben is (pl. 140×200-ban) megfessem.
Bullás József, Mazzag István, Ádám Zoltán, Bernát András – ez a négyes éveken keresztül egy műteremben dolgozott a főiskolán, és sokáig együtt is emlegették magukat.
Akkoriban, a ’80-as években volt egyfajta furcsa szellemi pezsgés, akkor volt ugye a Frissen festve ügy is (a magyarországi 80-as évek újszerű festészeti irányzatával), mi négyen valóban több közös kiállítást is csináltunk, és egy brancsként is kezeltek minket, de valójában nem voltunk egy csoport. Én például a többiekkel ellentétben nem vettem részt a Hegyi Lóránt-féle kiállításokban, mert akkor éppen egy lassú passzban voltam. A főiskolás vizsgafeladataimban a női aktot és a tájat kapcsoltam mintegy össze, ahogy Hegyi írta, amolyan pszeudo-tájképeket festettem.
Hogy következtek a kvázi-tájképeiből a következő időszakban festett munkák?
Volt egy visszatérő álmom, illetve az az álom hozott egy érzést, amit megpróbáltam vászonra vinni. Sokszor. Igazából máig abból az álomból táplálkozik ez a megfoghatatlan de mégis konkrét, gomolygó valami, amit azóta festek. A kétezres évek elején a tökéletességet keresve inkább monokróm, vagy legalábbis kevés színt használó képeim voltak, szoborszerűek – rám is ütötték a stemplit, hogy ’a Bernát az monokróm’. Tény, hogy nekem a tónus, a fény-árnyék változása mindig meghatározóbb volt mint a színek – bár épp ez a mostani, nagyon színes kiállításom anyagában nem érződik annyira. Az utóbbi időben kerestem az utat a saját ’80-as években festett tájképeimhez, szóval lehet hogy ebben az anyagban azért is használok jóval több színt.
Van egy technikája, amit most már annyi év óta űz, hogy az nem lehet, hogy nem fejlesztette tökélyre. Mi ez?
A festékbe kevert fémpornak azt az effektusát használom fel, hogy különböző szemszögből nézve különbözőképpen veri vissza a fényt. Ez még a ’80-as évek elejéről datálódik, amikor minket, festőket is megérintett valamelyest a New Wave. Tulajdonképpen mindenki átesett ezen, a korábban említett társaim is a főiskolai négyesből; mindenki kipróbált valamilyen fluoreszkáló anyagot, ezüst és arany filcet vagy spray-t; graffiti-jellegű munkák születtek, na meg ott volt, amit a például a Vető-Zuzu páros csinált… Én egy vetett árnyéknál használtam először ezüst festéket egy másodéves kötelező feladatnál. Szóval valóban elég régóta érdekel az a jelenség, hogy ha innen nézed fény, ha meg onnan, akkor árnyék, vagyis semmi nem az, aminek valójában látszik; a pozitív formák negatív formákba tudnak átbucskázni és viszont, az egész egy ilyen bizonytalan dolog, és van benne valami transzcendentális… Így kezdtem el festeni ezeket az eleinte architektonikus, majd inkább organikus formákat is.
És ez annyira izgalmas, hogy nem tudta elengedni? Mindig maradt még egy színkombináció vagy szemszögváltás?
Hát igen, most már közel 10 éve festem ezeket…
Hány van belőle?
Közel hatszáz. Hatszáz objektum.
Hatszáz micsoda?
Objektum. Így hívom, és sorszámozom őket. Az ’objektum’ szóval az álomtól való eltávolodásra, az évek alatt objektivizálódott élményre utalok. Egyébként ezeket egy ülésre készítem el, ami nagy koncentrációt és fizikai erőt igényel, mert csak addig lehet dolgozni a felületen, húzni a hullámokat, amíg képlékeny a festék. Ha két nap múlva ’meghúz’ a felület, már nem tudom alakítani. Ezért aztán volt úgy, hogy egy nagy képet három napig festettem egyfolytában, szinte alvás nélkül.
Kicsit olyan ez, mint a freskófestés?
Igen, talán, bár a freskó esetében kisebb részletekben hordják fel a festéket, nekem meg muszáj egyszerre, mert az egész egy egységes, hömpölygő felület, nem szakíthatom meg, mert szétesik. Biztos azért választottam magamnak ilyen technikát, mert világéletemben ügyetlen voltam, és kellett a kihívás. De persze sok előtanulmány, vázlat születik minden egyes kép előtt; csomót rajzolok, meg papíron is festek.
Ön szerint miért kattantak rá a munkáira? Mert Ön ugye egy úgynevezett sikeres festő… Mi miatt igazolta vissza világ azt, hogy értelme van ezekkel foglalkoznia évtizedeken keresztül?
Álszerénység lenne az mondanom, hogy nem szeretik a képeimet, ebből élek, nagyon sok helyre vitték el őket, nem is tudok mindegyikről… És hogy miért? A mai korban – egységes világértelmezés híján – a művész mintegy a saját világmagyarázatát ajánlja fel a műveivel, és esetenként ez találkozik bizonyos nézők megérzéseivel. A világ nem megismerhető, de rengetegféle magyarázat van rá, és én szeretném, ha a képeim ezt a furcsa sokszínűséget ki tudnák fejezni.
