Bihari Ágnes négy kubai művésszel találkozott Havannában – négy művészegyéniség, négy médium, négyféle filozófia. Második beszélgetőpartnere Alex Hernandez Duenas fiatal képzőművész volt.
Ön idén végzett a kubai Művészeti Egyetemen, az ISA-n. Milyen az alkotói légkör az egyetemen? Mennyi szabadságuk van a diákoknak az önkifejezés útjának keresésekor? Vannak-e érezhető korlátok vagy tabuk?
A művészeti egyetemen a választható stúdiumok száma elég nagy és elég szabadon lehet választani közöttük. Én például az előkészítő grafika szakáról kerültem be, de videoművészetet és festészetet kezdtem el tanulni. Ami a témaválasztás szabadságát illeti, azt hiszem bármit lehet érinteni, ha elég intelligensen teszi az ember és megtalálja a megfelelő módot hozzá. Ami engem illet, én mindig elég pragmatikus voltam mind a témáim, mind a céljaim megválasztásakor. Lehet, hogy ezért van az, hogy soha nem ütköztem korlátokba. Igyekszem olyan kontextusban megmutatni azt, ami engem érdekel, hogy az többféle olvasatot tegyen lehetővé, ne csak egyetlen módon legyen értelmezhető, mert akkor azért előfordulhat, hogy cenzúrába ütközik az ember.
Igaz az, hogy a képzőművészet az egyik legszabadabb terület a kubai kultúrán, illetve a kultúrpolitikán belül?
A képzőművészek Kubában valóban szabadabb térben mozoghatnak, mint például a kiadótól függő írók vagy a tévétől és mozihálózattól függő filmesek. Sok műgyűjtő érkezik Kubába, de azért nem túl széles az a kör, amely rendszeres eladásokhoz és kapcsolatokhoz jut ezen keresztül. Egyébként valószínűleg a zenével foglalkozók alkothatnak a legszabadabban. A társadalmilag érzékenyebb témák néhány éve erős vonulatot képviseltek az ISA-n, főleg a külföldön élő, kubai származású Tania Bruguiera vezette Arte de Conducta (kb. Viselkedésmód) elnevezésű szemináriumon. Ez a szeminárium szerintem kissé kimerült, sok kortársam a társadalomkritika helyett inkább intimebb témák, az individuum belső történései, az esztétika és a vizuális kísérletezés felé fordult. Szerintem az is szerepet játszhatott ebben, hogy a kubai képzőművészet telítődött a társadalmi problémákra reagáló alkotásokkal. Egy-két évtizede a politikailag kényes tartalmak felmutatása vált a jól eladható kubai képzőművészet fő vonulatává külföldön – elsősorban az Egyesült Államokban –, de közben ez a tematika lassan klisévé is vált. Néhány éve megjelent egy újabb vonulat is – ezek lennénk mi, a fiatal generáció – akik bár tudatában vagyunk a kubai valóságnak, elsősorban kulturális és vizuális kontextusba és nem annyira politikaiba szeretnénk helyezni a munkáinkat.
Mondjon valamit arról a sorozatáról, ami a Habana-Miami címet viseli, és ami egy három részre tagolható festészeti anyagból és két párhuzamos házi videóból áll.
A videó címe: Inventory (Számbavétel/Felsorolás). Annak a típusú házi videónak, ami a munkám alapjául szolgált, hagyománya van a kubai középosztálybeli családokban. A külföldre – leggyakrabban Miamiba – emigrált vagy házasodott családtagok lefilmezik az életterüket, a rokonokat, az élményeiket és hazaküldik az itthon maradottaknak, akik időről időre hasonló videólevelekkel válaszolnak. A munkámban a saját családi hátteremre, illetve a családunkra jellemző esztétikai ízlésre, környezet- és tárgykultúra megjelenítésére próbáltam koncentrálni, és a családtagjaim által készített anyagot használtam: megszerkesztettem és egymás mellé raktam néhány levélváltást.
A videó elkészülte után a téma további feldolgozásaként született a képsorozat. Ez időben egybeesett azzal, amikor ösztöndíjjal Európába utazhattam. Elkezdtem információt gyűjteni a kubai társadalomnak erről a speciális szeletéről, életformájukról és stílusukról, tehát elsősorban esztétikai szempontból. Fotókat nézegettem és gyűjtöttem, lakóházak alaprajzait nézegettem. Olyan családok érdekeltek, akik az enyémhez hasonlóak: értelmiségi szakmákkal, középosztálybeli értékrenddel és térben szétszakadt szerkezettel. Aztán elkezdtem megfesteni azt, amit leszűrtem ebből: mi ennek a társadalmi rétegnek az elvárása a környezetével kapcsolatban, miről szólnak az álmai.
És ha meg kellene fogalmaznia szavakban – és nem képekben, ahogy tette –, mit mondana, mi jellemző ezeknek a családoknak az életére?
A legérdekesebb talán az, hogy ugyanazt az esztétikai környezetet igyekeznek létrehozni a kubaiak idegen földön, mint ami otthon körülvette őket. Hasonló színeket és formákat keresnek, hasonló tucatdíszeket szereznek be és halmoznak fel az otthonaikban. Ezek az esztétikai megállapítások önmagukban talán nem tekinthetők eredménynek, de hozzájárulhatnak egy nagyobb kutatás következtében kibontakozó képhez.
Egy olyan kutatáshoz például, hogy mi ennek a rétegnek az elvárása az élettől, mit tekint sikernek, eredménynek vagy boldogságnak?
Pontosan. És hogy ez mennyiben függ a házaik méretétől és elrendezésétől vagy attól, hogy a középosztályhoz tartozó legalább egyszer egy nyári óceánjáróhajós utazáson vegyen részt a családjával. És persze dokumentálja azt. Ezek az átlag kubai középosztálybeliek álmai, éljenek akár a szigeten, akár az Egyesült Államokban. Az amerikai álom. A vizualitás sok mindent elárul ennek a rétegnek az életcél-stratégiájáról. Ami nagyon hasonló a politikától eltávolodott, Kubában élő fiatal középosztálybeliek életcéljaihoz.
És magát miért érdekli mindez?
Talán mert személyesen érint, pontosabban érinti a családomat, ez az én hátterem, ahonnan jövök. Ugyanakkor ez a probléma túlmutat a személyes vonatkozáson, hiszen kubaiak millióit érinti így vagy úgy.
Hogy képzeli el a következő 5-10 évét? Van valami víziója arról, hogyan alakul majd a művészi karrierje? Vannak erre vonatkozó reményei vagy álmai?
A művészetemet egy folyamatosan fejlődő folyamatnak képzelem el. Ha az álmaimról kérdez – hát jó lenne, ha nagyobb piaca lenne a munkáimnak.
Apropó, most hogy kilép az életbe az egyetemről, miből fog megélni?
A Ludwig Alapítvány Kubában működő intézménye ösztöndíjat biztosított a tanulmányi időm egy részére. Most, a diploma megszerzése után a Kubában kötelező kubai szociális szolgálatot kéne teljesítenem. Ez az én esetemben szerencsésen alakul, mert az Alapítványnál folytatott munkám annak számít: a következő 2-3 évben egy művészeti projektet fogok vezetni velem egykorú művészkollégáim bevonásával. Ezen kívül tanítok a San Alejandróban is (középfokú művészeti iskola), és igyekszem magam is tanulni.
A kubai sorozat első része: Bihari Ágnes: Találkozás Adrian Fernandez Milanézzel
A cikk lejjebb folytatódik.