Bohócmaszkos megmondóemberek, buherált hétköznapi tárgyak és lakásprojekt a kisszobában: három mexikói művészeti főiskolás félév-végi vizsgaanyagán keresztül bepillantást nyerhetünk Mexikó következő művésznemzedékének világába.
Mexikóváros jónevű művészképző intézménye, a La Esmeralda annak idején művészeti szabadegyetemként indult, és a köz számára nyitott műhelyeivel elsősorban a munkás- és parasztréteg művelését volt hivatott elősegíteni. Az alapítás (1942) óta eltelt évtizedekben az intézmény többször költözött új épületbe, és strukturálisan is átalakult. A képzésben résztvevők a diplomáig a vizuális műfajok legszélesebb palettáján próbálhatják ki magukat. A növendékek az első négy szemeszter kötelező stúdiumai után (rajz, grafika, festészet és szobrászat) úgynevezett produkciós műhelyekben dolgoznak. Ekkor a klasszikus képzőművészeti műfajok mellett szabadon választhatnak fotográfiával, videoval, multimédiával, illetve ezek keverékeivel foglalkozó szemináriumok között.
Marco Rosales: Bohócok, Van Isten?
A két, egyenként hat perces video egy-egy jó ötleten alapszik: az egyikben klasszikus, kifestett bohócokat látunk, akik teljes sminkben egy korántsem vicces témáról, Mexikó jelenéről és jövőjéről, a politikáról és a politikusokról osztják meg gondolataikat, a másikban pedig egy fanatikus vonásokat is mutató egyházi ünnep résztvevői hitről és Istenről elmélkednek. Rövid snittek, hatásos kamera-állások, poénra kihegyezett szerkesztés.
¿DIOS EXISTE? (Van Isten?)
Marco Rosales:
A Bohócok és a Van isten? című munkám is a mexikói társadalom kritikájáról szól, és közel áll a dokumentumfilmezéshez, habár az lenne a legjobb, ha olyan négyszer négyméteres vásznon állítanák ki őket egy kiállítóteremben. Mindkét esetben olyan speciális helyszínen forgattam, ami biztosította, hogy megfelelően érdekes figurákat találjak. A Bohócok az idén másodszor egrendezett háromnapos latin-amerikai Bohócfesztiválon készült itt Mexikóvárosban; a Van Isten? pedig Iztapalapá-ban, ahol minden húsvéti időszakban eljátsszák Jézus életét és a keresztvitelt. Mindkét eseménynek megvan a maga sajátos hangulata és közönsége. Az egyikben a politikai-társadalmi problémák komolyságára (és abszurditásásra), a másikban pedig a vallásos fanatizmusra próbálok reflektálni.
Antonio Bravo Avenador: Lakásprojekt
A két párba állított videóból, és egy fotódokumentációt tartalmazó könyvből álló munka a mexikói lakáshelyzetre hívja fel a figyelmet, illetve arra, hogy a média által ezzel kapcsolatosan tükrözött kép mennyire hamis.
Proyecto de vivienda (Lakásprojekt)
Antonio Bravo Avendano:
A munkám a periférián való létről szól, és részben abból is fakad, ugyanis a centrumtól távol, egy elővárosban, Nicolás Romero-ban lakom. Az ilyen közeg a médiában középosztályként szerepel, holott nyugodtan nevezhetnének minket szegényeknek, hiszen rengeteg hiány kíséri a mindennapjainkat. Korlátozott a hozzáférésünk egy csomó dologhoz: az internethez, az egészséges élelelmhez, a minőségi ruházkodáshoz…. Sokszor úgy érzem, mintha Mexikóváros lenne a fejlett világ, és mi meg ott a harmadik világban élnénk. Az is feltűnt, mennyiszer utalnak a politikusok az úgynevezett mexikói középosztályra, holott az a klasszikus formában – legalábbis nálunk – nem is létezik.
A munkám reflexió arra, hogy a szegénység fogalma, illetve a lakhatás kérdése hogyan jelenik meg a társadalmi beszédben. Erre reflektáltam úgy, hogy a saját saját szobám falain belül kezdtem el építkezni – ott alakítottam ki egy új lakást. Tulajdonképpen egy dokumentált művészi akcióról van szó: úgy alakítottam át a saját szűkebb életteremet (talált, de valós építési anyagok felhasználásásval), hogy az több személy együttélésére legyen alkalmas, vagyis építettem bele ’konyhát’, ’fürdőszobát’, és meghívtam néhány barátomat, hogy lakjanak ott velem, miközben videón rögzítettem a változásokat és a végén kialakult helyzetet. A projekhez tartozik az építkezést megörökítő fotóalbum, amelyben az építkezésemet dokumentáló fotókat politikusok lakásprogramot hírdető kampánybeszédeiből vett idézetek kísérik.
Uriel Lopez: Hétköznapi tárgyak
Olyan tárgyakat fotózott le, amelyek valamilyen szükséghelyzet (legtöbbször pénzhiány), vagy rossz tervezés miatt előállt problémák orvoslására jöttek létre. Képei megrendezett jelenetek, de tartalmuk ismerős lehet a mexikói hétköznapokból.
Uriel Lopez:
Fotóztam vízzel töltött és madzaggal felakasztott nejlonzacskókat, amiket legyek elriasztására használnak, illetve antennákat, amikre ruhákat teregetnek.
Ezeknek az installációként is ható megoldásoknak a megörökítéséhez szintén házilagos módon előállított fényképészeti segédeszközöket használtam. Ez nem csak a projekt miatt történt így; a pénz-és eszközhiány miatt különben is rengeteg problémát szoktam megoldani improvizációval. Például a trikó-szárító kép úgy készült, hogy egy autókban használatos, fémbevonatú napfény-védőt használtam az ellenfény visszaveréséhez. De például a méregdrága halszem-optikát is ki lehet váltani azzal a kicsi üveggömbbel, amit bizonyos lakás-bejárati ajtók kukucskálójához használnak – egy fix objektíves kamerákhoz illesztve remek halszem-optika lesz belőle. Szerintem még jó ideig ilyen megoldásokra fogok támaszkodni.
