A. L. – Milyennek találtad a kortárs magyar művészetet, amikor a nyolcvanas évek második felében akció- és performanszművészeti kísérletekkel jelentkeztél? Mi volt az, ami izgatott, vonzott afelé, hogy magad is kilépj egyrészt a hagyományos keretek közül, másrészt a provinciából?
BMZ- Nagyon boldog voltam, amikor felvettek a Fiatal Művészek Stúdiójába 23–24 évesen. Akkor a Stúdió egy valódi műhely volt, Beöthy Balázs, Szurcsik József, Kopasz Tamás, Bogdándy Szultán Zoltán, Palkó Tibor, Kentaur, Majoros Gyula, drMáriás, Kovács István, és még sorolhatnám a neveket, akikkel megismerkedtem. Nagy nyitás volt ez számomra, mert a békési térséget szinte teljesen elkerülte a kortárs szellemi áramlás. Fellélegeztem és szárnyra kaptam. Összebarátkoztam Kovács István szobrásszal és performanszművésszel, amely alkotói kapcsolatból 1991–92-ben megszületett az egyik legjobb, legerősebb munkánk, az Angyalcsinálók.
Ezt az életművemből kiemelkedő performanszot természetesen több kísérlet előzte meg. A táblaképek síkja alkalmatlannak tűnt a bennem megfogalmazandó gondolatok kivetítésére, ezért kísérletezni kezdtem. Az érdekelt és érdekel, ami a látható fizikai valóság mögött van, az az erő, amely a világot létrehozta és mozgatja. Ebbe a „térbe” szerettem volna belépni. Először barátaimat, többek között Vörös Andrást kértem meg, hogy segédkezzen kísérleteimben.
Preparált, meghosszabbított végtagú emberekből állítottam be kompozíciókat, lefotóztam és nagy raszterekkel roncsolt szitafilmeket készítettem belőlük. Hamar megéreztem, hogy a preparálások és a beállítások folyamatai izgalmasabb élményt nyújtanak, mint a kész művek. Ezért megbeszéltük Vörössel, hogy akciózunk. A kezdeti próbálkozások még elég idétlenek, beállítottak voltak, de alkotói módszeremben új kaput nyitottak. Nagyon vonzódtam és máig vonzódom a bécsi akcionizmushoz. Hermann Nitsch misztériumszínházánál közelebb állónak éreztem magamhoz Rudolf Swarzkogler munkáit. Egy szamizdat jellegű kiadványban olvastam először Hajas Tibor A halál szexepilje című írását, nagyon megfogott. Felfedeztem magamnak Hajast, és rájöttem, filozófiailag van bennünk valami közös.
A. L. – Hogyan fejlődött ez a vonzalom a peremvidék elszigeteltségében?
BMZ- Itthon Békéscsabán nagyon magányosnak éreztem magam. Szentendrén jártam alkalmával Bereznay Péterrel beszélgettem a főtéri műtermében, s elpanaszoltam, milyen szellemi űrben lebegek Békéscsabán, mert nem ismerek olyan alkotót, aki valódi egyetemes szintű kortárs művészettel foglakozna. Miért nem keresed meg Gubis Mihályt?, kérdezte. Megkerestem, éveken keresztül együtt dolgoztunk, az ő jóvoltából jutottam ki az első nagyobb nemzetközi fesztiválokra, például az erdélyi Szent Anna tavi Ann-Art- ra. Ekkor már Baász Imre halott volt, Ütő Gusztáv és akkori felesége, Kónya Réka szervezte a rendezvényt. Ezt követően jött az első Csalánleves Fesztivál gondolata. Akkoriban divat volt Pesten is az elhagyott gyárak, üzemek lefoglalása (Új-lak, Helyettes Szomjazók), így mi úgy gondoltuk, a munkásőrség által életveszélyesre lepusztított pósteleki Wencheim kastélyromot foglaljuk el a fesztivál helyszínéül. Így indult fesztiválszervező karrierem, amelyet még a rendszerváltás előtti években megelőzött két kiállítás-sorozat Vihar és Tégla Galéria néven, melyekkel az volt a célom, hogy jó progresszív művészeket mutassak be Békéscsabán, illetve a Viharsarokban. Vihart is kavartak, az kétségtelen. Akkor még azt hittem: tudok nyitni a vidék kulturális zártságán és ez közvetlen életterembe is szemléletváltozást hoz majd. Tévedtem.
A. L. – Az előbbi tekintetében ugyan nem sokat tudtál tenni, ám azt nem mondhatod, hogy te magad nem estél át több ízben is bizonyos szemléletváltáson, keresve saját utadat.
BMZ – Ez egy folyamat, amelynek nincs vége, az ember – mint ahogy minden körülötte – folyamatosan változik. A kezdeti „lélekfestészetnek” keresztelt táblakép időszak után egy nagyon az ént, az embert próbáló kísérletező időszak jött. Ez volt a Testem alkimista kohójában ciklus, melynek darabjai még erősen hordozták a bécsi akcionizmus formajegyeit, de így utólag visszagondolva valójában egy beavatás sorozaton mentem általuk keresztül, szinte a végletekig fokoztam a testem gyötrését. Miközben azt vizsgáltam, hogy ezekben a helyzetekben miként viselkedik a testemben lévő lélek. Az előadások közbeni transz állapotok folytán a szabad lelkem kilépett a testemből. Először ezt még nem tudtam szabályozni, de később már ez is működött. A transz állapotok fizikai épségemre nézve destruktívak voltak, a lelki fejlődést, a beavatódást figyelembe véve viszont elkerülhetetlenek. A folyamatos önelemzések és előadások folyamán megmutatkozó lehetőségek tágították képességeimet. Nagyon erős hatást gyakoroltam a közönségre, stimulálva a tudat alattiját. Ősi, történelem előtti szakrális rítusokat hajtottam végre, amelyeknek csak a váza volt tudatosnak tekinthető, s amelyekben más dimenzióba kerültem, a közönséggel egyetemben. Kiemelkedően foglalkoztatott, hogy az általam projektált hagyományos „megfogható” és „megfoghatatlan” metakommunikációs impulzusok, a használt kommunikációs eszköztár miként hat a különböző kulturális és szociográfiai rétegekre. Az egyik zempléni faluban, Fonyban, a Gubis Mihály által szervezett fesztiválon Angyali kikötő című munkámat kommunikációelméleti vizsgálódásnak vetettem alá. A konklúzió várható eredménye röviden annyi, hogy a metakommunikációs eszköztár a vizsgált rétegek alanyaira szinte azonos erővel hatott, bolygatva ősi közös emlékezetüket, míg a hagyományos látható, hallható csatornák minden rétegnél más asszociációt keltettek.
A. L. – Ez mind nagyon komolyan és elméletileg alátámasztottan hangzik. De van neked egy másik éned is, amely a humor felé mozdul ki. Vagyis az egyik éned némileg viszonylagossá teszi a másikat.
BMZ- Tárgy jellegű munkáimban, performanszaimban is gyakran felszínre tört humoros, vicces oldalam, amikor megpróbáltam ötvözni a profánt a szakrálissal. Ilyen a kilencvenes években létrehozott Viharsarki Batman című akcióm, az ezen időszakra datálható Tokió-New York well, well Terminator című szobrom, a Military Barbie vagy a Kedvenc háziállat ijesztgető készülék elnevezésű gépem 1996-ból. Továbbá a közelmúltban műpéniszből készített Luk, Luk, minden O.K., szereztem egy birodalmi fuckolót nevet viselő szobrom, amelyet Parti Nagy Lajos ondópusztítónak nevezett el. Performanszokban is elengedem olykor magam. Ilyen volt a nagy sikerű Dicsőség a mesternek szadirobic Mikivel című előadásom. Ez a kettősség mindig is jellemző volt rám: a halál komoly létkutató egy testben él egy bohóccal. Így lehetséges az, hogy vizuális gondolkodó, kultúr-terrorista, ufonauta, médiakalandor, Hungarian Art Angel, neosámán mind ugyanaz a személy, aki egyébként hat gyermek gondoskodó édesapja és szerető férj egy személyben.
A. L. – Éned megsokszorozásának csokrában milyen szerep jut sámáni mivoltodnak?
BMZ- A performansz-műfaj szakrális gyökerének keresésében eljutottam a sámánizmushoz, pontosabban rá kellet jönnöm, hogy amit eddig véghezvittem a színpadon, az nem más, mint beavató szertartások sora. Feltehetnéd a kérdést: mibe történő beavatások ezek? A sámán a judeánus-keresztény kultúrkör angyalához hasonlóan közvetít ég és föld között. Csak az az ember tudja célirányosan eljuttatni kéréseit a szakrális, spirituális térben lévő címzetthez, akinek bejárása van oda. Az ezen „kiváltságokhoz” vezető út szakrális beavatódásokon át vezet. Úgy váltam a sámánizmus gyakorlójává, hogy nem tudtam, ez az út oda visz. Ha tudom, messziről elkerülöm még a hozzá vezető ösvényt is. A sok megtapasztalás, beavatásnak vélt élmény után jön csak az igazi változás, az elhívás vagy elragadás. Ilyenkor az ember fizikailag megbetegszik, lelkileg átalakul. Itt Európában, a „fejlett világban” nem ismerik ezt az átalakulást, simán skizofrénnek tekintenének és a maguk módszereivel, eszközeivel meg szeretnének „gyógyítani”, holott egy valódi csodán estél át. Én még 14 éves koromban, a nemi érésemkor átéltem az első és egyetlen, az epilepsziához hasonló tünetekkel járó rosszullétemet. Akkor még nem tudtam, mi történik velem, de most így az ötvenedik évemben már tudatosult bennem, hogy ez volt első elhívásom. Ennek hosszú irodalma van, néprajzosok, kultúrantropológusok sora végzett ez irányú kutató munkát szerte a világon.
Milyen az, amikor a transz állapotába kerülsz? Milyen élmény marad meg benned mindaz után? És milyen az, amikor a transz állapotot gyógyításra használod?
Az első spirituális élményt adó és ideiglenes lélekvesztéssel járó performanszom az 1991-ben végrehajtott Misztikum és mágia című munkám volt. Az újabbak közül a tudatváltásokkal működő, gyógyító célzatú Echo-t említhetném. Az előbbi esetében művészeti munkát, műalkotást hoztam létre, és a folyamatot, a munkakellékeket alaposan átgondoltam, megterveztem, ám fogalmam sem volt arról, mi lesz a végkifejlete, mi történik majd velem. Mindkét vénámból egyszerre annyi vért engedtek ki mezítelenül fekvő testemre, hogy halál közeli állapotba kerüljek. Ezt egy profi művesés nővér végezte, és szerencsére most sem hibázott. Ebben az állapotban a szabad lelkem kilépett testemből, és láttam magam, valamint a történéseket felülről, s különleges párharcát éltem meg egy jó, fényes és egy sötét lovagnak. Az előadás után több napon át hallucinációim voltak.
A 2011-ben Egerben megvalósított Echo-nál eszközként használtam a fellépési lehetőséget, hogy transz állapotba kerülvén meggyógyítsam egyik barátomat. Modern technikai eszközökkel és alám dolgozó NoiseDJ segítségével megteremtettük az atmoszférát az utazásomhoz. Az általam gyakran használt testátszúrásos módszert alkalmazva, a csakra pontjaimat sorra véve, átszúrva gumipórázokat akasztottam magamba, amelyek szabad horgas végét egy hatalmas fehér, a Kis-zsinagóga erkélyéről lógó fehér anyagba akasztottam a csakra pontok helyére. Spirituálisan a beteg barát csakrapontjaiba egyesítettem csakráinkat, és heves transz állapotba hajszolva magam felvittem a barátomat az isteni fény birodalmába, kérve gyógyulását. Minden testakasztó horog kiszakadt vagy kifordult belőlem, kivéve a Korona csakráét. A fejtetőmről patakokban folyó forró vér édes illata hozott vissza az előadói térbe. A hosszú végrehajtási folyamat közepette folyamatosan, tudatosan kellett a HT (hétköznapi tudat) és az ST (sámán tudat) között váltogatnom. Ezt az 1991-ben lévő tudásommal nem tudtam volna megtenni, sőt azt sem, hogy spirituális úton oda jussak el, ahová akarok. Gyógyító célzatú kéréseim eddig sikerrel zárultak, s bízom benne, hogy ez továbbra sem változik, és egyre több hozzám forduló embertársamon tudok segíteni.
A. L. – December 2-án jegyzed ötvenedik születésnapodat, mégpedig öt békéscsabai helyszínen zajló eseménysorozattal. Mit ölel majd fel ez az öt stáció mindabból, amit huszonöt év alatt teremtettél?
BMZ- Tudatosan választottam közművelődési intézményeket, hiszen pályám elején én is a közművelődésben ténykedtem. A Békéscsabai Kulturális Központhoz tartozó intézményekhez személyes kötődéseim vannak. Az első helyszín Békéscsaba legnagyobb lakótelepén, a húsz évvel ezelőtt megnyitott Lencsési Közösségi Ház. Annak idején Gubissal próbáltunk egy olyan szakmai szervezetet létrehozni, amely alternatívát biztosít azon Békés Megyei alkotók számára is, akik „nem fértek bele” a hivatalosan jegyzett megyei művészeti egyesületbe. Ez volt a MASE és ez a kultúrház adott teret számunkra. Most az úgynevezett tekercs képeimet állítom itt ki. Nem tudom, hogy milyen korabeli távíró eszköz papírtekercsei lehetnek a hordozók, de nagyon inspirálók számomra. A nyolcvanas években tettem rájuk szert és az óta időnként kiterítek egyet-egyet és akvarellel festek rájuk. A hat gyermekem közül öt már alkotó társként segített be a munkákba. Nagyon személyes munkák.
A másik helyszín a Békési Úti közösségi Házak, ahol 25 évvel ezelőtt előadásokat tartottam a szlovák nyugdíjas klub tagjainak a kortárs művészetekről, majd az Országos Gyermek Stúdió égisze alatt kreatív műhelyt vezettem gyermekeknek. Volt egy időszakom 1988 és 1996 között, amikor állandóan rajzoltam. Szép vonalas rajzok ezek. Már elhunyt lírai absztrakt festőművész barátom, Misch Ádám szerint úgy, olyan szabadon rajzoltam, mint ahogy a hímző asszonyok varrnak.
Szinte automatikusan futott a rajztoll a kezem alatt és megjelenítette mind azt a változást, amely a társadalomban egy-két év múlva megtörtént. Egy részük megjelent egy verses füzetben, mint később kiderült, a 3/3 ügynök K. ZS. verseivel. Most így utólag szemügyre véve őket elég merész társadalomkritikát gyakoroltak és jövőképet vetítettek előre. Néhány hümmögtek miattuk akkoriban, de simán megjelenhetett, valószínűleg azért, mert titkos ügynök volt a szerzőtárs és abban időben politikai feladat volt a „nyitás”?!
A harmadik helyszín egy valamikor önálló kis településként működő, de később Békéscsabához csatolt külső kerületté nyilvánított falusi művelődési ház Mezőmegyeren. Ez a hely is a szívem csücske, itt tanított meg Gerlainé Ica néni népművész nemezelni, ide járok a gyermekeimmel sárkányt eregetni, itt vezetek hétvégi, illetve ünnepi programokat. A bemutatásra kerülő Műterem forgácsok a Maróti magánygyűjtemény darabjai. A tulajdonos, Maróti Péter bőrműves, nagyon sokat segít nekem a tanyasi létben. Több művem születésében tevőlegesen is részt vett. Most nyáron visszavette a város tőlem azt a tanyát, amelyet műteremnek és raktárnak használtam és ahol a Neo Csalánleveseket végrehajtottuk. A pánikszerű költözésben Péter volt a segítségemre. A pakolászás közben a rengeteg lim-lom között több korai mű meglapult. Péter válogatott közülük, letisztította őket és bőrrel bekeretezte. Nagyon szépek lettek, egészen feléledtek. A kisméretű olaj farost és olaj vászon képek zöme a nyolcvanas évekbeli figurális, lélekfestészeti korszakom darabjai.
A negyedik az napi eseményem a Munkácsy Emlékházban kapott helyet. Itt működik az idősen elhunyt festőművész barátom és gyermek képzőművészeti táborvezető társam, Vágréti János módszere alapján vezetett gyermekszakköröm. A gyermekek munkáiból rendezünk kiállítást, majd a ház vezetőjével beszélgetek az átépítésre került Ifjúsági Ház második emeletén lévő folyosóján nem rég még létező, mostanra elpusztított nagy méretű nemes-vakolat rajzaim utóéletéről, az ezen munkákat megörökítő könyvem várható tartalmáról és megjelenéséről. A könyv címe azonos az ünnepi programoméval: Csillagpor a folyosóról.
A záró ötödik helyszín az Andrássy úti Társaskörben kapott helyet. Itt legújabb festményeim kerülnek bemutatásra. Van köztük olyan, melyet hétéves Sára lányommal közösen festettem, de olyan is akad, amelyben Sára mellett Ábel és Boti fiam is nyomot hagyott. Nagyméretű képek, több réteget festettem egymásra, a felső réteg a már szóba került ifi-ház folyosójáról „elűzött” ábráimat, szellemsegítőimet ragasztja vászonba. A megnyitó érdekessége: élőben közvetítik a világhálón, a www.globalvideokonferencia.net címen.
A. L. – Eddigi életműved legerősebb alkotásai a performansz műfajában születtek és több jelentősnek ítélt tárgyi munkád is van, amelyek most még sem kaptak teret. Vajon miért?
BMZ- Egyrészt a praktikusság miatt, hiszen a közművelődési intézmények nem kifejezetten kiállítóhelyek, zajlik bennük az élet, nincs hely, mód térbeli munkák elhelyezésére. A másik ok tartalmi jellegű: a meghitt ünnepségsorozathoz nem passzol egy kemény „pszichotechnobodyart-os” meló, még dokumentáció szinten sem. A harmadik ok: bemutatásra kerülő munkáimat kevésbé vagy egyáltalán nem ismeri a közönség.