Az eredeti fotókból és tervrajzokból összeállított kiállítás Magyarországon első alkalommal kísérel meg átfogó képet nyújtani a velencei Giardiniben található Magyar Pavilon építéstörténetéről.
Hazánk állandó Műcsarnoka az 1895 óta működő Velencei Biennále keretein belül épült fel Maróti Géza (1875–1941) tervei szerint, hogy kétévente helyet adjon a magyar képzőművészet nemzetközi bemutatásának. Az épület különlegességét nem csupán állandó mivolta, gazdag szecessziós díszítése, a Giardiniben elfoglalt előkelő helye, s mérete adja, hanem megépítésének dátuma is: Magyarország 1909-ben másodikként emelhetett – az 1906-ban felépült Belga Pavilon után – saját (nemzeti) Kiállítóházat a Velencei Biennálén.
A Magyar Pavilon építéstörténete három nagyobb korszakra osztható. A kezdeteket a Maróti által tervezett épület jelenti, amely 1909 és 1958 között funkcionált. Az állandó Műcsarnok kivitelezése a korabeli szecessziós Gesamtkunstwerk-törekvéseknek teljes mértékben megfelelt. Az épület megálmodása és megvalósítása, belső tereinek elrendezése Maróti nevéhez fűződik, míg az épület díszítőrészleteit a Gödöllői Művésztelep művészei készítették: a mozaikokat Körösfői-Kriesch Aladár (1863–1920), az üvegablakokat pedig Nagy Sándor (1869–1950). A tető mázas cserepei, valamint a bejárat lábazati kerámiái a Zsolnay-gyárból érkeztek Velencébe. A kiállításon láthatók Maróti korábbi velencei tervei 1906-ból és 1908-ból, az elfogadott terv 1909-ből, homlokzat- és alaprajzok, enteriőrképek, s fotók az épületdekorációról. A velencei Műcsarnok egyediségét az 1900-as évek elején egyrészt gazdag díszítése, másrészt a korban kuriózumnak számító építéstechnikai megoldása (felülvilágításos) jelentette.
A Magyar Pavilon történetének második szakasza az 1958 és 1994 közötti időszakra tehető, amikor az épület a Benkhard Ágost (1910–1967) által átalakított formában működött. A második világháború után romossá vált Kiállítóház helyreállítására az 1950-es évek végén került sor. Ekkor az eredeti épület megjelenését-díszítését a korabeli „letisztultabb” elvárásoknak megfelelően modernizálni akarták. Az átépítés során a Maróti-architektúrát teljes mértékben eltüntették, a fő- és oldalhomlokzatokat körbefalazták, a magas tetőt lebontották, az épület egyes díszítőrészleteit leverték, a bejárat ornamenseit levakolták, a kiállítótereket pedig teljesen átalakították: egyszerű, lapos tetős, belső udvaros kubussá vált az épület. A megvalósult Benkhard-féle tervrajzokon kívül láthatók korábbi olasz és magyar átalakítási vázlatok, valamint homlokzat- és enteriőrképek az 1990-es évek közepéig funkcionáló Pavilonról.
Az épület harmadik korszaka az eredeti architektúra legteljesebb hűséggel történő visszaállításával vette kezdetét. A falkutatási munkálatok 1992 és 2000 között Lővei Pál és Sümegi György művészettörténészek vezetésével zajlottak, a rekonstrukció pedig Csete György építész 1994-ben készült terve alapján valósult meg. A helyreállítás következtében sor került a megmaradt szecessziós díszítések feltárására, restaurálására, az 1950-es évekbeli körbefalazás elbontására, s a tetőszerkezet újraemelésére. Velencében a Magyar Pavilon 2000 óta ismét eredeti szecessziós külső formájában, de a kor elvárásainak megfelelő modern kialakítású kiállítóterekkel ad évről-évre otthont a kortárs magyar képzőművészetnek és építészetnek.
A hiánypótló tárlat megvalósulásában nem csupán az épület 101. évfordulója, hanem egy gyűjtemény-adományozás is közrejátszott. A kiállításon szereplő valamennyi fotó és tervrajz magángyűjteményből származik. A korabeli levelezésekből, szerződésekből, minisztériumi határozatokból, eredeti fotókból és tervrajzokból álló kollekció a Magyar Pavilon teljes építéstörténetének részletes dokumentációját jelenti, amely 2010-ben maradéktalanul a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal archívumába került.
Pincegaléria – Budapest I. kerület
2010. 9. 13. – 2010. 10. 14.