Megnyitó a német Denis Stuart Rose Kemény idők című kiállításához. Internátus, migrén, olajban lebegő vaskoponya, gázmaszkok, a hannoveri mészáros és a buchenwaldi orvosi kísérletek.
Nehéz szavakat találni annak a benyomásnak érzékeltetéséhez, amely Denis Stuart Rose installációinak megtekintésekor az első pillanatban éri a látogatót. Tizenkét éve ismerem a művészt, mégis mind a mai napig nem találtam meg a megfelelő jelzőt művészetére: agresszív, sokkoló, meghökkentő… Egyik sem alkalmas erre. Műveinek megrázó ereje azonban vitathatatlan.
Az 1953-as születésű művész 1974–1980 között végezte művészeti tanulmányait és a mesteriskolát a braunschweigi Képzőművészeti Főiskolán. Innen az ismeretség magyarországi „mentorával”, a képzőművész Eikével, aki most – immár másodszor – hívta meg őt kiállítani Budapestre. A németországi művész hazai debütálására 1998-ban került sor, amikor önálló kiállítással jelentkezett a budapesti Vízivárosi, majd immár Lois Viktor „menedzselésével” 1999-ben a tatabányai Hidegzuhany Galériában, és 2000-ben a szentendrei MűvészetMalomban. Ugyancsak Lois Viktor meghívásának eredményeképpen két alkalommal dolgozott a tatabányai fémszobrász szimpóziumon, egyik itt készült, Őrszem című szobra ott található a Hangfürdő udvarán.
Denis Stuart Rose intermediális eszközöket alkalmazva installációkat, objekteket, emellett az expresszivitás határait feszegető, a szobrászat figurális irányzatához kapcsolódó plasztikákat készít. Művészetében minden részlet, forma, anyag különös jelentőségű, mindegyik valamilyen jelentést hordoz. A formai világ, tematika, anyaghasználat első látásra durvának, ridegnek tűnik, mégis művészete mélyen humánus, a legalapvetőbb emberi és művészi érték hordozója: a szabadságé.
Rose művei félreérthetetlenül ennek a korszaknak a termékei, és nagy szerepe van az életrajzi ihletésnek: előző alkotói korszakának installációi tragikus életbeli szituációk, helyzetek átélésének emlékeiből születtek. Kíméletlenül őszintén tárta elénk életének fájdalmas szakaszait: az internátusban eltöltött kilenc év emlékét, amely mint a meghitt családi légkörből való kitaszítottság időszaka és a társadalmi hierarchia, elnyomás mikroszkopikus modellje rögzült a művészben. Denis Stuart Rose az életében megtörtént tragikus eseményeket, a sors kiosztásait a gyermekkorára vezeti vissza, onnan eredeztetve próbálja megérteni – azóta már diagnosztizált és megműtött – betegségét, agydaganatát, illetve annak tüneteit, a gyakran napokig elhúzódó, rettenetes migrénes kínokat.
A személyes motívum a mostani kiállításon is feltűnik, de zömében olyan, a német történelmet meghatározó, árnyaló vagy a német közvéleményt, történetírást megosztó és foglalkoztató témák kerültek egymás mellé, mint – megtörténtük alapján – időrendben felsorolva: a háborús vegyi fegyverek hatása, a hannoveri mészáros esete, a buchenwaldi náci orvosi kísérletek, a Stauffenberg-összeesküvés és a Bad Kleinen-i véres összecsapás. A jelen kiállítás alkotásainak értelmezése – az első megrázó élmény feldolgozása után az általuk közvetített narratív információk megértését igénylik.
A művész a megtörtént, és a történelmi emlékezetből kitörölhetetlen, érzelmileg diszharmonikusnak és elviselhetetlennek tartott tényeket ugyanúgy elviselhetetlen, szokatlan művészi eszközökkel és megoldásokkal idézte meg: olajban lebegő vaskoponyával, az azokba illesztett monitorokon rezgő, archív képsorokkal, katonai felvételekkel, rozsdamarta, különböző évtizedekből származó eredeti gázmaszkokkal, rendőrségi fotókat, bejegyzéseket feldolgozó expresszív-naturalista rajzokkal.
A kiválasztott esetek között egyaránt találhatók az egész emberiség történelmét, illetve elsősorban a német nemzetet érintő események. Ez utóbbiak közé tartozik a weimari Németországban, az 1920-as években Hannover lakosságát félelemben tartó sorozatgyilkos, a hannoveri mészáros története, aki későbbi vallomása szerint 27 (más forrás szerint 60) fiatalembert csalt fel a lakására, lemészárolta őket, testüket szakképzett módon feldarabolta, húsukból kolbászt csinált, amit ruhájukkal együtt eladott a piacon. Bár a rendőrség sejtette a tettes kilétét, sokáig nem tett ellene semmit. A letartóztatás után az elkövetőt a göttingeni elmegyógyintézetben pszichiátriai vizsgálatnak vetették alá, majd lefejezték. A német emlékezet – kissé groteszk módon – gyermekdal formájában is megőrizte ezt a sztorit: „Jön a kicsi bárdocskájával / És készít belőled darált húst”.
Denis Stuart Rose a témával foglalkozók számára jól ismert, néhány közkézen forgó, eredeti rendőrségi fotó felhasználásával készített rajzokat többek között a gyilkos kispolgári öltözetű portréjáról, szegényes szobájáról, ahol a gyilkosságokat elkövette, letartóztatásakor a rendőrökkel pózolt csoportképéről, a halotti maszkjáról. Nagyméretű tablón pedig emlékkönyvszerűen a rajzok között folyamatos kézírás ismerteti a történetet, és részletek olvashatók a pszichiátriai vizsgálat során elhangzott mondatokból, feljegyzésekből.
Az előző esethez képest a Stauffenberg-összeesküvés és a RAI (Vörös Hadsereg Frakció) terrorista csoport tevékenysége jobban ismert történelmi időket érint: 1944. július 20-án bombát robbantottak Hitler főhadiszállásán. Négyen meghaltak, többen megsérültek, a Führer életben maradt. Az összeesküvés élén Claus von Stauffenberg ezredes állt, akit még aznap, három összeesküvő társával kivégeztek, a többi résztvevőt katonai bírósági tárgyalások után, nyakukon zongorahúrral, kampóra akasztottak fel.
A huszadik század végi német történelem igazolt-igazolatlan tette egy észak-németországi kisváros, Bad Kleinen nevéhez fűződik, amelynek vasútállomásán a RAI terrorista csoport tagját, Wolfgang Gramsot 1993-ban agyonlőtték. A rendőri brutalitás és az álhírek Grams halálának valódi okairól megosztotta a közvéleményt és a megölt terrorista a szabadság áldozatának jelképévé vált.
Az akváriumok olajos nedvében lebegő vaskoponyák és a beleépített monitorokon pergő, a Stauffenberg-összeesküvés kegyetlen utóhatását és a Bad Kleinen-i incidenst idéző, memoárszerűen összevágott, kommentár nélküli eredeti képsorok, mint az emlékezet és a valaha-volt emberi értelem hosszútávra szóló tartósítását jelképezik.
A hol fotón, hol mozgófilmen őrzött képi dokumentumok újrafeldolgozása helyett Rose egy másik alkotásánál megmaradt a tárgyi elemeknél: a Weimar című installáció központi alkotórésze szintén egy vaskoponya, amelyet egy vékony, üreges cső fúr át. Még akkor is megdöbbentő a látvány, ha nem ismerjük a konkrét utalást a náci orvosi kísérletekre, egészen pontosan a Weimarhoz közeli buchenwaldi koncentrációs táborban végzett eljárásra, ahol ezzel vizsgálták az emberi szervezet tűrőképességét.
A kiállításon – mint korábban szó volt róla – megjelenik a szubjektív elem is, amely formailag kapcsolódik a többi kiállított tárgyhoz: egy megduplázott vaslemez ablakaiban, négyzetes hálóiban egy (igazi emberi) koponya négy részletre osztott nézete rezeg. Időnként fotók bukkannak fel, amelyek magának a művésznek, az agyműtéte során készült CT felvételeit mutatják.
Denis Stuart Rose mostani kiállítása az erőszakos, illetve a természetellenes halál témáját járja körül, amely a hozzárendelt képi világ révén erőteljesen hat a befogadó érzéseire. Központi eleme a koponya, amely a halál és a múlandóság régi szimbólum értelmezése mellett az emlékezet és az értelem foglalataként válik hangsúlyossá.
Rose művészete mélyen őszinte, alámerülő: nem rejti el, és nem tolja félre, hanem felfedi az élet, a világ ellentmondásait, így próbálja feltárni az erőszak gyökereit is, emellett morális és a társadalom, a politikai elit, a fennálló rend megalkotóinak, védelmezőinek a felelősségét feszegető kérdésekre keresi a választ.
Elhangzott február 4-én, Denis Stuart Rose kiállításának megnyitóján a Videospace Galériában