Ahogy már október elején beszámoltunk róla, november 13-án nyílik a frankfurti Städel Múzeumban egy átfogó kiállítás Sandro Boticelli (1445-1510) életművéről. A kiállítás rendezőinek hosszú időbe tellett, míg Boticelli legfontosabb műveit kikölcsönözték a világ különféle gyűjteményeiből és múzeumaiból. Ugyanakkor saját gyűjteményükből gálánsan átadták egyik legféltettebb darabjukat, Bartolomeo Veneto Flóráját (1506, tempera, olaj, fa, 44×34 cm) a mondhatni, hogy talán még nagyobb feladatot vállaló budapesti Szépművészeti Múzeumnak.
Botticellitől Tizianóig – Az itáliai festészet két évszázadának
remekművei címmel rendezett Tátrai Vilmos művészettörténész
munkatársaival 2009. október 28.–2010. február 14. között látogatható
nagyszabású tárlatot.
Az itáliai reneszánsz eddigi legátfogóbb hazai kiállítását nézheti meg a nagyközönség. Több mint ötven múzeumból, többek között a firenzei Uffizi-ből, a párizsi Louvre-ból, a londoni és a washingtoni National Gallery-ből, a New York-i Metropolitan Museumból, a római Galleria Borgheséből és a madridi Pradóból kölcsönzött remekműveket állítanak ki. A csaknem 130 festményt felvonultató tárlaton a címben kiemelt alkotók mellett több mint nyolcvan festő, köztük Leonardo, Giorgione, Raffaello, Veronese és Tintoretto alkotásaival találkozhatnak a látogatók.
A 15-16. századi olasz festészetet bemutató kiállítás lehetőséget nyújt arra, hogy a közönség ne csupán a legnagyobb művészegyéniségek alkotásaival találkozzék, hanem nyomon követhesse a legjelentősebb kulturális központok szellemi, művészeti folyamatainak születését és fejlődését is. Ezzel a különleges tárlattal első ízben sikerül megteremteni Magyarországon egy tudományosan megalapozott, ugyanakkor rendkívül látványos, nagyszabású, antologikus olasz reneszánsz bemutatót. A kollekciót harmincöt festmény egészíti ki a Szépművészeti Múzeum európai rangú itáliai gyűjteményéből.
A kiállításon olyan művekkel találkozhat a közönség, amelyeknek budapesti szereplése önmagában is szenzációnak számít: Tiziano Kesztyűs férfija, Bartolomeo Veneto Flórája, Botticelli Virginia története című alkotása, Cossa Férfiképmása, a Perugino által festett Francesco delle Opere képmás, Savoldo Tóbiás és az angyala vagy Palma Vecchio La Bellá-ja kiemelkedő jelentőségű alkotásai a korszaknak. Emblematikus mű a világ egyik leghíresebb és legértékesebb festménye, Leonardo da Vinci Hölgy hermelinnel című alkotása, amelyet a képnek otthont adó krakkói Czartoryski Múzeum mellett Európában csupán olasz múzeumokban láthatott eddig a nagyközönség.
Az átfogó anyag bemutatása tagolást igényel, a múzeum hét szekcióban mutatja be a kiállított képeket. Az első rész A festészet tudománya címet viseli, és az illúziókeltő ábrázolás kialakulását, a távlattan, az optika, a geometria, az arányok alkalmazását és változását mutatja be az itt kiállított képeken. Az Emberarcok, angyalarcok szekcióba egyrészt portrék kerültek, amelyek a reneszánsz egyéniségkultuszának legnyilvánvalóbb „tárgyi bizonyítékai”, másrészt néhány olyan Botticellitől, illetve műhelyétől, valamint Raffaellótól származó kép, amelyek bizonyítják: a természethűségre való törekvés együtt élt az eszményi szépség utáni vággyal. A kiállítás harmadik fejezetének címe, a Reneszánsz, határok nélkül arra utal, hogy az egész korszakban nyitott volt a határ a gótikus múlt felé, eleven a kapcsolat nem csak itáliai városok és festőműhelyek, hanem az itáliai és az Alpokon túli irányzatok között is.
Az eszmény testet ölt: az érett reneszánsz címet viselő negyedik szekció főhősei Leonardo, Raffaello és Correggio. A kiállításrész az 1500 körüli éveket és a 16. század első két-három évtizedét fogja át, amikor a legnagyobbak figyelme a felszínről a világot, a természetet belülről mozgató erőkre, a mozgás mechanikus jellemzőiről organikus természetére, a test és az arc külső jellegzetességeiről a lélek rezdüléseire terelődött. Természetesen itt kapott helyet Leonardo Hermelines hölgye épp úgy, mint Raffaello Kettős képmása. A negyedikhez a lehető legszorosabban kapcsolódik az ötödik szekció, Tiziano: a festészet diadala címmel, ahol az érett reneszánsz vezető velencei mestereinek, Giorgionének és Tizianónak a művei láthatóak. A külön szekcióba osztást az is indokolta, hogy a kiállításon kilenc Tiziano-képet láthat a közönség. A velencei mester legendás kolorizmusa évszázadokra meghatározóan befolyásolta az európai festészet fejlődését. Újításai – a laza ecsetjárás, az inkább színfokozatokra (tónusokra), mint árnyékolásra építő modellálás – világossá tették: az összegző, egyes részleteket kiemelő, másokat elhagyó festői módszer inkább van összhangban látásunk természetével, mint a minden részletet egyenletes gonddal kidolgozó, aprólékos ábrázolás.
A Velence és hátországa szekció azt a korszakot mutatja be, amikor Velence politikai hatalma hanyatlani kezdett, ám a művészetben nagyhatalommá vált. Többek közt ekkor alkotott Tintoretto és Paolo Veronese, az érett reneszánsz utolsó képviselője, akinek képei olyan látványosságok, amelyek magasztos derűvel és letisztult harmóniával hirdetik a szépség diadalát. Kettőjüktől, de más jelentős festőegyéniségektől is, életművük legjavához tartozó alkotásokat mutat be a kiállítás. A hetedik, egyben utolsó szekció címe: A reneszánsz válsága és a manierizmus. Az ebben látható képek az mutatják, hogy a humanizmus optimista világképének megrendülése, vagyis a válság új világot termett. Beccafumi, Parmigianino, Lelio Orsi, vagy Bronzino kiállított képei is arról tanúskodnak, hogy a 16. század folyamán, hol többé, hol kevésbé, de valósághűség és absztrakció, világias szellem és transzcendens gondolkodás között az egyensúly, az utóbbiak javára, megbomlott.
A katalógust Kaszta Mónika tervezte és a Múzeum könyvesboltjában megvásárolható.
A nagyszabású kiállításoknál megszokott módon a belépőket elővételben, olcsóbban, 3200 forint helyett 2800 forintért, is megvásárolhatják az érdeklődők, egyrészt interneten, a www.jegymester.hu oldalon, másrészt a múzeumban és mintegy 50 városban, az ismert jegyirodákban.
A festészet tudománya
A reneszánsz festészet igazán nagy újdonsága nem magában a természethűségben, hanem az illúziókeltő ábrázolás módszereinek tudományos, racionális megalapozásában rejlik.
Ennek legfontosabb eleme a távlattan alkalmazása a festészet gyakorlatában. Az optika és a geometria által szabályozott térábrázolással együtt jár a kompozíció áttekinthető tagolása, a cselekmény világos bemutatása, a részek és az egész összehangolása, és nem választható el tőle az arányok, az emberi anatómia, vagy a gesztusnyelv művészeti érdekű
tanulmányozása sem. A korareneszánsz festőknek azt a törekvését, hogy a síkban megjelenített plasztikus forma határait minél pontosabban jelöljék ki, az antik és a kortárs szobrászattal való folyamatos versengés is táplálta. Történeti tény, hogy a festészet e sorsdöntő fordulatának színtere a toszkánai Firenze, háttere pedig az a szemléletmód, amelyet az ottani kereskedő-bankárok és kézművesek közössége alakított ki. Az, hogy a városállami keretek között zajló társadalmi fejlődés az emberközpontú, racionális és az ókorra folyamatosan hivatkozó humanista világnézetet, utóbbi pedig a művészetet milyen áttételekkel formálta, olyan kérdés, amelyre minden részletében végleges, kimerítő válasz nem adható, mint ahogy Firenze cáfolhatatlan primátusára a reneszánsz születésében sincs olyan magyarázat, amely egy természeti törvényszerűség nyilvánvalóságával bírna.
Emberarcok, angyalarcok
A reneszánsz egyéniségkultuszának legnyilvánvalóbb „tárgyi bizonyítékai” a portrék. A műfaj fejlődésének első szakaszában fontos szerepet játszottak az antik mintaképek, nevezetesen érmek és mellszobrok. Az elméleti alapot is a humanisták közvetítésével, ókori auktorok gondolatai adták a festők kezébe. Eszerint a képmás egyik szerepe, hogy a távollévő rokont vagy barátot jelenvalóvá tegye, a másik, hogy az ábrázoltat akár a jelenben dicsőítse, akár az utókor elé példaképül állítsa. Az eszményítés sosem kozmetikázással történt, hanem tiszta körvonallal, szoborszerű modellálással, ragyogó színekkel, a modellhez illő háttérrel és beszédes kellékekkel.
Az eszményi szépség ábrázolására a portré műfaján belül majd
főleg a velencei cinquecentóban látunk példát, másutt és korábban azonban többnyire vallásos és mitológiai tárgyú műveken jelenik meg. A firenzei quattrocentóban Botticelli volt az a művész, aki újplatonikus filozófiai háttérrel központi témává tette magát a szépséget. Vénuszaiban, Madonnáiban, szentjeiben és angyalaiban az isteni tökéletesség utáni metafizikus vágy, misztikus sóvárgás jut kifejeződésre.
A Botticellire jellemző feszültségnek, nyugtalanságnak nincs nyoma az ifjú Raffaello szépségideáljában, amely az umbriai Perugino hatása alatt formálódott. A kiállításon mind Szent Sebestyén, mind az Áldó Krisztus a lelki tisztaság, az ártatlanság és a derűs jámborság megtestesítője.
Reneszánsz, határok nélkül
Egyes mesterek és művek mintegy megtestesítik a reneszánsz
fogalmának definícióját. A korszak művészetének egészét tekintve azonban csak korlátozásokkal vagy kiegészítésekkel érvényes egy ilyen meghatározás. Az összkép ugyanis rendkívül tarka.
A reneszánsz festészet nagy központjai mellett számos kisebb
centrum is virágzik, egyszerre alkotnak különféle generációkhoz
tartozó művészek, a mesterek között termékeny versengés
folyik, hagyományok élnek tovább, és óriási az egyéni változatok
bősége. A „reneszánsz, határok nélkül” ezért úgy értendő, hogy
nyitott a határ a gótikus múlt felé, eleven a kapcsolat nemcsak
itáliai városok és festőműhelyek, hanem az itáliai és az Alpokon
túli irányzatok között is, és nem utolsó sorban nincs határa
a művészi képzeletnek, leleménynek. Egy-egy műhelyen belül
gyakran megkülönböztethetetlen egymástól mester és tanítvány
stílusa, hisz egy egész műhely így tud csak stílusban homogén
alkotásokat, dekorációs sorozatokat létrehozni, ugyanakkor az
erősödő individualizmus eszményi táptalaj az egyéni stílusok,
manierák kialakulásához.