Kulturális antropológiát tanult, majd a Magyar Képzőművészeti Egyetemen (MKE) festőművészetet tanult, itt szerezte DLA fokozatát is. Munkáiban a társadalomkutatás és a képzőművészeti alkotás teljesen összekapcsolódik, ezen a bifokális szemüvegen keresztül szemléli a világot. Korábbi festményein a sokszor észrevétlen, hétköznapi tárgyak kaptak hangsúlyt, újabb munkái pedig megdöbbentő módon idézik meg a világ jelenleg legaktuálisabb problémáját.
Melyik városban élsz és mióta?
Social Isolationben, Barcelonában és Budapesten, most épp Barcelonában vagyok. Három éve.
Milyen rendelkezéseket hoztak ott az elmúlt időszakban a koronavírus terjedésének lassítására?
Március 13-tól zártak az iskolák. Előző este még az éttermek, teraszok is nyitva voltak, másnap hirtelen semmi. A belvárosban lakunk és ebben az időszakban szinte éjjel-nappal tele vannak az utcák. Gyönyörű volt a tavaszi napsütés, kellemesen langyos városi idő. Itt az emberek, ha csak tehetik, a szabadban esznek, isznak, dolgoznak, találkoznak, sportolnak, rajzolnak, énekelnek. Kint, az utcákon, a tereken zajlik az élet legtöbbször társaságban, ritkán van Barcelonában egyedül az ember.
Azon a hétvégén felgyorsultak az események és villámgyorsan világossá vált, hogy minimalizálni kell a találkozások, az emberek közötti fizikai érintkezések számát. A tengerpartot, a strandokat teljes hosszában azonnal lezárták. Nincs szabadtéri futás, napfürdőzés, biciklizés, jóga, deszkázás és aerobik. A tömegközlekedés járatait radikálisan megritkították, a buszokon 2-3 utasnál többet nem látni. Tizenhatodikán, vagyis hétfőn elindult a digitális oktatás az iskolákban. A tizenöt éves fiamék iskolájában naponta három online óra van, de rengeteg az önálló prezentációs feladat, beadandókat kell készíteni, csetszobákban és zoomokon kisebb csoportokban tanulnak a harmadikos gimnazisták.
Nagyjából egy hét alatt alakultak ki a rutinszerű szokások. Maszkok, kesztyűk, zéro lifthasználat, a közértekben egyszerre egy-két ember, egymástól két-három méterre vásárol. Sajnos ennek ellenére is hihetetlenül gyorsan lobbant be a járvány. A kórházak és az egészségügyi dolgozók küzdenek, Barcelonában pedig három hotelt is kórházzá alakítottak át.
Most, március utolsó előtti hetében kihirdették a kijárási tilalmat, vagyis már nem igazán látom át, mi is van valójában kint a városban. Napról-napra szigorodtak a szabályok. Március 21. óta be kell jelentenünk egy on-line dokumentummal, hogy honnan, hova és milyen indokkal hagyjuk el a lakásunkat. Öt okunk lehet erre, ezek közül kell választani. Bejelenteni a lakás elhagyását címmel, névvel, azonosító okmánnyal kell. Vásárolni a lakásodhoz legközelebbi boltba lehet lemenni, nem a legolcsóbba vagy a kedvencedbe. A helyi rendőrség folyamatosan járőrözik, ami azt jelenti, hogy egy háztömbnyi szakaszon akár kétszer is rákérdeznek, hogy hova mész és miért. Utcára egyedül vagy a kutyáddal mehetsz, randevú kizárva, tilos a köztéri csók.
Mennyiben befolyásolják, változtatták meg ezek a rendelkezések a hétköznapjaidat?
Egyszerre készültem egy budapesti és egy barcelonai kiállításra. (Bármit is jelentsen majd ez a szó a jövőben: kiállítás). Jelenlegi sorozataim témái az egyediséget elfedő uniformisok és hozzájuk köthető szerepek, illetve az azokhoz kapcsolódó viselkedések. Nagy méretű olaj, vászon táblaképeket festek. 2016 óta kórházakkal, az erősen szabályozott élethelyzetekkel, az ezekben látványosan megmutatkozó mintázatokkal és az azoktól való eltérésekkel foglalkozom. Több tucat várót, kanült, kezelőt, nővért, műtőst dokumentáltam. Ennek a nézőpontnak részét képezi a bizonyos szituációkhoz kapcsolódó hétköznapi rituálék, az emberek közötti viszonyok, terek, távolságok, formák és szabályozott érintkezések megfigyelése is. Az elmúlt évben kimondottan a fehér köpenyes alakokkal bíbelődtem, akik, ha akarjuk, lehetnek orvosok, nővérek, kutatók, eladók, laborosok, festők vagy mérnökök. Dolgoznak, iparkodnak, egy szabályozott rendszer részeiként.
Képzeld csak el, hogy két-három éve dolgozol valamin és aztán egyik napról a másikra az egész médiát hasonló képek, köpenyekbe öltözött emberek, kórházak belső terei, orvosi uniformisok képei lepik el. Mintha mindaz, amin hónapok, évek óta töröm a fejem, amin pepecselek a műteremben, vagy a szobámban, hirtelen kiszabadulna és elöntené a valóságot. Maszkokkal eltakart arcok, az emberi tekintetet kiiktató védőszemüvegek, védőruhák, kesztyűk, leplek, redukált színvilág. Üres közösségi terek, minden hideg és funkcionális. A vásznaimon megfestett távolságtartás, az üvegfal, az elválasztás mind a hétköznapi tapasztalat részévé válik. Olyan közös tapasztalattá, amit mindannyian egyformán átélünk, olyan változás, amin mindannyian egyszerre megyünk keresztül. A téma lesz az élet és nem az életből vett téma válik alkotássá. Ez a vírus, mintha rátámadt volna a témámra is, félreérti, és szanaszét terjeszti, összekeverve a nézőpontot és az értelmezést! Feje tetejére állítja és kiforgatja önmagából.
Átalakulnak az épített tereink: szállodából, kiállítótérből kórterem, lakásból iroda, iskola lesz. Pizsama az új munkaruha… Fenekestül borul fel a látható és a láthatatlan dolgok közti viszony, ahogy az igazság és a hazugság, a jó és a rossz elválasztása, de ezt sorolhatnám… Csak kapkodom a fejem és próbálom a saját megküzdési eszközeimmel kialakítani mindehhez személyes viszonyomat. Festem tovább, ugyanazt, nem hagyom magam eltéríteni a nézőpontomtól. Ez az állandóság most.
Kijárás, kiállítás… A kint és bent fogalma relativizálódik. Valóság és fantázia összemosódása pillanatnyi zavarokat okoz a hétköznapjaimban.
A fejemben vagyok bent? Vagy a testemben? A lakásomban? Eddig abban voltam, hogy szabadon figyelem mások rutinjait. Most itthon veszem észre, hogy a lakásomat eddig szállodának használtam, most meg kell tanulnom benne élni, dolgozni. Ettől valahogy megváltoztak a méretei. Megnőtt.
Kiszúrok a lakásomban olyan dolgokat, amiket azelőtt soha, és a tekintetemtől fontossá válnak. Kiderül, melyik szék kényelmes és melyik kényelmetlen, hogy pontosan hánykor honnan süt be a Nap, hogy kevés a kiskanál, de irdatlan sok a fogas. Nincs radír.
A festményeken szereplő életnagyságú alakok félhomályban bemozdulnak. Orvosok.
Antropológusként, képzőművészként részt veszek társas helyzetekben, azokat a maguk komplexitásában megfigyelem, értelmezem, interpretálom. Ezt csinálom most is, csak még nem világos pontosan, hogy valójában miben is veszek részt, kik a társak és pontosan honnan nézem azt.
Egyelőre azt a változást érzékelem, hogy kizárólag csak azt a dolgot tudom értelmezni, amit látok is. Azt próbálom észrevenni, amit magam körül látok. Olyan tapasztalatokra gondolok, hogy például a festményeimnek szaga és tapintása van, ami bezártságban dolgozva, az otthonomba zárva sokkal erősebbnek hat, mint a műteremben. Azt tapasztalom, hogy amikor elképzelem a festményeim kiállítását, azt most csak online verzióban valósíthatom meg. Így a nagy méretű táblaképek mérete, anyaga, illata jelentéktelenné válik majd az online kiállítótérben. Maximum akkorák lesznek a képeim és olyan felbontásúak, mint a „kiállítás látogatók” képernyői. Minden picit egyformává és second handdé változik át. Lehet, hogy lesz festmény-házhozszállítás, kiállítás helyett.
A kiállítás látogatás, a megnyitókra, a galériákba járás, ugyanúgy, mint minden látogatás, hiányoznak. Sok képzőművész személyes, fizikai találkozásainak, kapcsolatainak az átlagos száma – akár az íróké, tudósoké – egyébként is alacsonyabb a más területeken dolgozókéinál. Én személyesen is jól bírom a magányt, az egyedüllétet, mindig van dolgom, soha nem unatkozom. Maradok otthon boldogan.
Mik szerinted a pozitívumok és negatívumok a jelen helyzetben, akár személyes, akár globális szinten?
A szabályok újra íródnak. A hirtelen akciók és reakciók beszűkítik és kitágítják a tereket. Fontos kérdés, hogy kik lesznek az aktorok. Kik írják a szabályokat? Úgy érzem, állandóan résen kell lenni. Szeretnénk nem csak megfigyelők, de alakítók is lenni. Ugyanakkor a „hogyan”, a felmerülő új kérdések gyors reakciót, rugalmasságot kívánnak, – lassúnak érzem magam. Néha egy hónapig festek egyetlen képet.
Rugalmasságot, nyitottságot tanulni jó. Bármit tanulni számomra pozitív. Az én szememben a változás önmagában jó dolog, de ez most itt egy kényszerhelyzet, annak mázsás súlyával. Semmi jó nincs a szenvedésben, az elszenvedésben. Sem személyesen, sem lokálisan, sem globálisan.
Ebben a speciális krízisben – mert mondhatjuk, hogy arról van szó –, szerepek változnak, cserélődnek fel, ami a sztereotípiák sikeres lebontása mellett új, igazságosabb viszonyokhoz is vezethet, de éppen fordítva is történhet minden. Ez nagyon stresszes és szorongással tölt el, ha akarom, ha nem.
ps.: Tapsolunk, énekelünk, futunk a teraszon
A Színház- és Filmművészeti Egyetemen végzett 2011-ben, leginkább a fotográfia területén alkot. A 2004 és 2015 között megjelenő, kétnyelvű, Magyarországon egyedülálló The Room magazin alapítója és képszerkesztője volt. Munkái szerepeltek a londoni National Portrait Gallery-ben és olyan magazinokban, mint a Time Magazine vagy a Wallpaper. Magyarországon legutóbb a Glassyard Gallery mutatta be fotóit, 2018-ban.
Melyik városban élsz és mióta?
Londonban élek, több, mint három éve.
Milyen rendelkezéseket hoztak ott az elmúlt időszakban a koronavírus terjedésének lassítására?
A helyzet napról-napra változik. Az éttermek, sörözők már pár napja zárva tartanak. Viszont csak hétfőn zárták be az utazási irodákat. Különös, hogy eddig nyitva voltak. Hátha valaki éppen mostanában szeretne foglalni… A nagyobb áruházak is csak hétfőtől zártak be.
Eleinte többnyire csak „strongly recommended” szabályok voltak. Kedden rendeltek el kijárási tilalmat, ami már sokkal szigorúbb szabályozás. Volt egy átmenet. Úgy tudjuk, a brit kormány azért nem hozott azonnal drasztikus intézkedéseket, hogy elő tudja készíteni az itteni egészségügyet (NHS) a járvány megfelelő kezelésére és talán elejét akarták venni a pániknak is. De ki tudja már, mi igaz, és mennyi a politikai mellébeszélés. A mi környékünkön, ahol lakom, úgy tűnik, mindenki tiszteletben tartja a „hat lábnyi távolságot”, ami kb. két méter.
Mennyiben befolyásolják, változtatták meg ezek a rendelkezések a hétköznapjaidat?
Sokat laborálok, fotogramokon, luminogramokon dolgozom. A labor pedig az elsők között volt, ami bezárt. Sajnos, az összes reklám munkámat is lemondták a közeljövőre. Az ügynökségem és a galéria fizikailag zárva tart. A Photo London nemzetközi fotóvásárt, ahol kiállítottam volna, őszre halasztották. Kíváncsi vagyok, hogy ha meg is rendezik majd, vajon milyen sikerrel. Szkeptikus vagyok ezt illetően. Áprilisban tartottam volna egy workshopot a budapesti Filmművészeti Egyetemen, ez ugyancsak parkolópályán van…
Ezzel együtt, mégis nagyon szerencsés helyzetben vagyok. Gyönyörű idő van, reggel voltam a parkban edzeni. Utána elbicikliztem a műtermembe, ahol tudtam még dolgozni. Az utolsó nap volt a teljes karantén elrendelése előtt. Nyugodtabbnak és kiegyensúlyozottabbnak érzem magam. Több időm van tudatosan élvezni, hogy létezem, és mintha a mindennapi stresszköd is tisztulna a gondolataimról. A barátnőm könyveket tervez: újra szóba került köztünk egy kiadvány ötlete is, amit már régóta tervezünk. Itt van az alkalom, hogy ne csak beszéljünk róla!
Mik szerinted a pozitívumok és negatívumok a jelen helyzetben, akár személyes, akár globális szinten?
A közvetlen emberi kapcsolatokra furcsa hatással van ez a kényszerű távolságtartás. Ha kezet akarok nyújtani, vagy meg szeretnék ölelni valakit üdvözléskor, eszembe jut, hogy ezt az egyszerű és természetes gesztust el kell hagynom, amihez nehéz hozzászoknom.
Valószínűnek tartom, hogy a személyes üzleti kapcsolatokra is erős hatással lesz a jelenlegi helyzet. Lassan ki fog derülni, hogy sok esetben teljesen felesleges az utazás, a személyes jelenlét vagy éppenséggel a találkozás. Több dolgot meg lehet oldani online, mint azt eddig gondoltuk volna.
Amit én a lehetséges negatív következmények közé sorolok: komputerizálódnak a folyamatok és interakciók, miközben egyben ki is üresednek. Lassan, de biztosan átalakulnak a személyes kapcsolatok, ráadásul minél tovább húzódik a mostani rendkívüli állapot, annál nehezebb lesz visszatérni a régi kerékvágásba.
Nehéz földolgozni azt is, mennyire kiszolgáltatottá tesz mindannyiunkat ez a sok megszorítás. Remélem, meg tudjuk őrizni emberségünket, empátiakészségünket és az összetartás kerül előtérbe, mert most úgy fest, az egész világ egy hajóban evez.
Tanulmányait Budapesten, majd a rotterdami Willem de Kooning akadémián végezte, fotográfia szakon. Munkáiban sajátos, személyes módon teremt egyensúlyt a hétköznapi élet eseményeiben performatív eszközökkel. Fotóin ember és tárgyi környezete kerül górcső alá a humoros vagy inkább ironikus megoldásokban. Ház/tartás című sorozatát korábban az artportal is bemutatta.
Melyik városban élsz és mióta?
13 éve élek Hollandiában, 2 éve költöztünk Hoorn városába, ami 40km-re északra fekszik Amszterdamtól.
Milyen rendelkezéseket hoztak ott az elmúlt időszakban a koronavírus terjedésének lassítására?
Ahogy a legtöbb országban, itt is folyamatosan változik a helyzet. Kijárási tilalom nincsen, viszont április 6-ig minden kulturális intézmény, iskola, szórakozóhely, sport club, étterem, kávézó be van zárva. Valószínűleg ez a dátum nem végleges. Március 23-án, hétfőn hosszabbították meg a szociális izolációt, ami előreláthatólag június 1-ig tart majd. Vagyis addig semmilyen rendezvényt, összejövetelt nem lehet rendezni, és tartani kell a 1,5 méteres távolságot egymás között. Érdekes, hogy az iskolák, éttermek más szabályozás alá esnek, vagyis a napokban fog kiderülni, hogy ezek az intézmények április 6. után kinyithatják-e kapuikat. Elméletileg a gyerekek találkozhatnak és játszhatnak egymással. A holland álláspont szerint ugyanis ők nem befolyásolják a vírus terjedését, illetve ők nem is veszélyeztetettek. Hollandiában egyébként a mai (március 25-i) adatok alapján 6.412 COVID-19 fertőzött van, ez holnap már valószínűleg meg fogja haladni a hétezret.
Mennyiben befolyásolják, változtatták meg ezek a rendelkezések a hétköznapjaidat?
Hirtelen az egész család megint folyamatosan együtt van. Meg kell oldani a kisfiam otthoni oktatását, hetente kapunk az iskolától egy online oktatási csomagot. Eközben a párom a nappaliban dolgozik, s valamilyen szinten én is próbálok koncentrálni a saját munkámra: a projektjeim eddig is háztartáshoz, anyasághoz kapcsolódtak. Pillars of home című sorozatom pont arra próbált megoldást találni, hogy hogyan lehet domesztikus környezetben, gyereknevelés mellett folytatni a saját munkád: az otthon hirtelen stúdióvá válik, mert más tér nem áll rendelkezésre. Így számomra lényegében nem új ez a szituáció.
Mondjuk, engem most pont az unproductivity, (terméketlenség vagy nem-termelékenység) témája, annak pozitív és negatív hatása kezdett el érdekelni. Már egy ideje el akarom olvasni Jenny Odell How to do nothing (Hogyan csináljunk semmit) című könyvét. Ennek mondanivalója talán most meg aktuálisabb lett és egyben nagyobb kihívást is jelent, bezárva a négy fal köze.
Mik szerinted a pozitívumok és negatívumok a jelen helyzetben, akár személyes, akár globális szinten?
Nagyon sok egyéni és globális hatása van: rokonok elvesztése, munka elvesztése, bizonytalanság, pánik. Megjósolhatatlan, hogy ez a helyzet milyen hatással lesz a gazdaságra, s az hogy az olyan kapitalista piacgazdaságra épülő országok, mint az Egyesült Államok vagy Brazília, a vészhelyzetre hivatkozva milyen átgondolatlan intézkedéseket hoznak. Illetve a szegényebb országok hogyan tudnak majd megküzdeni a gondokkal, nemcsak gazdaságilag, hanem az egészségügyet tekintve is.
A gazdaság lelassulásának globálisan pozitív hatásai is vannak, például a légszennyezettség csökkenése. Sajnos, valószínűleg csak ideiglenesen, tehát összességében nem lesz hatással a klímaváltozásra.
Viszont, mivel ez egy teljesen új, eddig nem tapasztalt helyzet, lehetőséget teremthet az újrakezdésre. Li Edelkoort-tal (Lidewij Edelkoort, a trendeket gyakran előrejelző, holland designer – a szerk.) készült egy érdekes interjú ezzel kapcsolatban. Nagyon pozitív a hozzáállása.
Családi szinten mi is féltjük a szüleinket, az én szüleim Magyarországon, a párom szülei Kolumbiában élnek. Másrészről viszont ez az első alkalom, hogy Marci, a kisfiunk, egyhuzamban ilyen sok időt – ami minimum három hét lesz, de valószínűleg több – tud együtt tölteni az apukájával, aki ugye, most itthonról dolgozik. Úgyhogy, mi megpróbáljuk kihasználni ezt az alkalmat.
2017-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem (MKE) Intermédia szakán. Több médiumban alkot, fotónaplót vezet, testtudatos munkákat készít és újabban fest is. Munkái számos kiállításon szerepeltek itthon és külföldön. Láthattátok a képeit a Telep vagy a FERi Galériában, külföldön pedig Barcelonában és Birminghamben. Az artportal a Láthatatlan betegségem című diplomamunka kapcsán, illetve az olaszországi jelenlétéről készített vele interjút. Leginkább talán mégis a közösségi médiában van jelen, lehet követni instagarmon, facebookon.
Melyik városban élsz és mióta?
Olaszországban, Padova mellett egy 5000 fős településen lakom a természetben. Öt éve jöttem az országba, akkor még ösztöndíjjal Maceratában, majd Velencében tanultam.
Milyen rendelkezéseket hoztak ott az elmúlt időszakban a koronavírus terjedésének lassítására?
Az első két beteget Lombardiában és Veneto tartományban találták – utóbbiban lakom én is. Tőlem pár kilométerre van a Vo’ nevű település, amit először zártak le, a Lodi város térségében található tíz önkormányzat lakosaival együtt. Ez még február 25-én volt. Aztán bezártak az iskolák, könyvtárak, múzeumok, piacok, mozik, és tiltott minden esemény, ahol csoportosulás jöhet létre. Március 8-án Venetót, Lombardiát és másik 12 megyét teljesen lezártak, három nappal később pedig egész Olaszországot.
Jelenleg csak az élelmiszerboltok, gyógyszertárak vannak nyitva, oda lehet csak elmenni (háztartásonként egy ember egyszerre), illetve ha valaki nem tud otthonról dolgozni, papírral kell igazolnia, ha megállítják a rendőrök. Sportolni, például futni, biciklizni sem lehet, csak kutyát sétáltatni, azt is egyedül.
A boltban piros szalaggal jelzik sorbanálláskor, hogy mekkora másfél méter – de az emberek nagyobb távolságot hagynak. A dolgozók kesztyűt és maszkot viselnek, a pénztárnál pedig plexilap van felrögzítve. Az időseknek önkéntesek vásárolnak be és szállítják el hozzájuk az élelmiszereket.
A kórházak túl vannak terhelve, ezért is lenne fontos, hogy mindenki komolyan vegye azt, hogy otthon marad. Segítenünk kell a nővéreket és az orvosokat, egyszer ki fognak merülni.
Folyamatos a tájékoztatás arról, hogy mi történik, hányan haltak meg és hol, megyére, korra, nemre lebontva. A tévében egyfolytában megy a reklámok és műsorok között az üzenet, hogy hogyan tudunk védekezni.
Mennyiben befolyásolják, változtatták meg ezek a rendelkezések a hétköznapjaidat?
Szerencsére nem túlzottan. Alapvetően itthon dolgozom, de sokat fotózom a városokban, természetben, szóval van azért változás. Kevesebb munkám van, de vannak tartalékaim és lett időm haladni a saját projektjeimmel, aminek örülök. Valamennyire felkészült voltam, a lezárások előtt még elmentem művészellátóba, de azt hiszem, nem vettem elég vásznat így sem.
Máskor márciusban Padova és Velence is elkezd élni, rengeteg program van és kint ülünk a barátokkal egy bár teraszán, vagy együtt túrázunk a közeli hegyekben. A barátaim koncertjei, megnyitói elhalasztva, nekem is lett volna Velencében kiállításom idén. Múzeumok, galériák zárva, mondanom sem kell, hogy ez Olaszországnak mekkora pofon. A kultúra és a turizmus itt kéz a kézben járnak.
Amint megjelent a vírus Vo’-ban, elkezdtem dokumentálni az eseményeket a YouTube csatornámon. Odamentem kocsival, megnéztem hogyan védik a települést és hogyan történnek ezek a változások, amiket az előbb felsoroltam. Sokan elkezdtek követni a világ minden tájáról, szurkolnak és kérdéseket tesznek fel a helyzettel kapcsolatban.
Érdekes, hogy sokan megbízhatóbbnak tartják ezt a forrást, valószínűleg a személyessége miatt. Próbálom nyugtatni és motiválni az embereket az informálás mellett. Ez egyfajta napló, ami lehet, hogy utólag is érdekes lesz.
Mik szerinted a pozitívumok és negatívumok a jelen helyzetben, akár személyes, akár globális szinten?
Igyekszem pozitívan állni ehhez az egészhez, arra gondolni, hogy most ez egy lehetőség számunkra. Az ember eltűnt az utcákról, a Föld, a természet kicsit fellélegezhet. A levegő máris sokkal tisztább, mint egy hónapja volt. Nagyon egyedi eset, amiben most vagyunk és hiszek abban, hogy ez egy jó lehetőség arra, hogy átgondoljunk sok mindent. Az a felgyorsult életmód, ahogyan emberek milliói éltek, az embertelen és tarthatatlan, szükségünk van a lassításra, a váltásra, az önmagunkra való fókuszálásra. Hogy rájöjjünk, nem csak munka és a szórakozás létezik.
Remélem, ez alatt az idő alatt mindannyian rájövünk, hogy nincs szükségünk annyi tárgyra, mint amennyit vásároltunk. Nem kell megvenni mindig az új iPhone-t. Ez a globális fogyasztói modell fenntarthatatlan. Abszurd, hogy a világ másik pontjáról vásárolunk termékeket a napi szükségleteinkhez.
Nagyon hiszek abban, hogy tanulni fogunk ebből a borzalmas helyzetből, mert ha nem, attól félek, hogy akkor más formában jelentkezik majd ugyanaz a problematika: nem lesz elég tiszta víz, a felmelegedés folytatódik, satöbbi. Ennek ellenére, én hiszek magunkban.
Rendíthetetlenül tanul, először pszichológiát, majd sound design-t, fotót a budapesti Metropolitan Egyetemen, jelenleg intermédiát Prágában, az UMPRUM (Academy of Art Architecture and Design In Prague) nevű iskolában. Aktív kiállító és felforgatóművész. A MyMuseumban a napokban bezárt csoportos kiállítást, amelyen ő is részt vesz, most online lehet megtekinteni.
Melyik városban élsz és mióta?
Éppen Prága Bubeneč nevű kerületében lakom. Még csak fél éve ez a helyzet, előtte 12 évig, nagyjából töretlenül zuglói voltam.
Milyen rendelkezéseket hoztak Prágában az elmúlt időszakban a koronavírus terjedésének lassítására?
Érzésem szerint, itt elég gyorsan követték egymást a rendelkezések, bár én kifejezetten lassú típus vagyok, csak viszonyításképpen mondanám. Ugyanazok a szabályok, mint mostanra már nagyjából mindenfelé Európában. Nekem nincs nagyon mozgalmas életem, nem vagyok különösebben jól értesült. Sok minden bezárt, de vannak helyek, amik nyitva vannak. Dolgozni kell, iskolába járni nem, tanulni néha úgy kell tenni, mintha. Úgy hírlik, hogy még mindig pénzért lehet dolgokat vásárolni a boltokban, szóval, mondhatni minden a régi. Közhírré tétetik és kidoboltatik helyett most már ugye internet van, meg nincs dob se, meg ilyen öltönyös figurák jelentgetnek be dolgokat, amiket videófölvételeken közölnek. Az öltönyös miniszterelnökön nem volt egyszer nyakkendő, amikor közhírré tett egy rendeletet, ez sokakban kételyt ébresztett a helyzetmegoldási kompetenciáit illetően. Vannak, akik előre hőbörögtek, még a kihirdetés előtt. Az egészségügyi miniszter pedig öltöny helyett farmert és különböző pulóvereket viselt, pirosat, utána meg már kéket, ez egyenesen kiverte a biztosítékot jó néhány polgárnál. Meg egyéb dolgok.
Mennyiben befolyásolják, változtatták meg ezek a rendelkezések a hétköznapjaidat?
Sokszor elképzelem, ahogyan az ongoing kiállításokon most bezárva árválkodnak a művek, hiányolják-e a nézőket, stb. Március 9-én szóltak az iskolában, hogy holnaptól már nincs iskola, úgyhogy aznap még éjfélig nyomtuk, azóta pedig nem voltam odakinn. Ha kimennék, kéne a fizimiskámra valami, amivel eltakarom. Tiszta mázli, hogy csak szemetet és betűtésztát eszem, abból se sokat, bár lehet, hogy később majd gondot okoz kifizetni az áramszolgáltatást meg egyéb ilyen badarságokat. Minden ember most egy kicsit hangosabban fél, nagyobb a zaj, az utca meg, úgy hallom, halkabb. Sokan megkérdezik tőlem az interneten, hogy hogyan vagyok, majd régi közös emlékeket emlegetnek fel. Sokan azt hajtogatják „maradj otthon”, mások meg hogy „tapsoljuk meg az ablakainkból a hősiesen helyt álló egészségügyi dolgozókat”! Vannak, akik szerint minden dolgozót tapsoljunk meg, mert az a biztos, vannak, akik szerint nincs is egészségügy. Sokan posztolnak az internetre kenyérsütésről, takarításról, a háziállataikról, meg statisztikai adatokról, mondván, a számok nem hazudnak. Vannak, akik azt hirdetik, mélyedjünk magunkba és jöjjünk rá, mi az igazán fontos, ezt például a Művészeti Akadémia rektora is üzente email formájában.
Amíg valamelyik szomszéd nem kezd el erkélykoncertet adni, addig nekem nincs okom panaszra, ellentétben azokkal, akik mondjuk belehaltak ebbe a betegségbe, de ők meg már, ugye nem nyújthatnak be panaszt.
Mik szerinted a pozitívumok és negatívumok a jelen helyzetben, akár személyes, akár globális szinten?
Megtudhattam, hogy az egyik szomszédnak milyen színű melltartói vannak. Mármint, biztos van még neki egyéb színű melltartója is, de az is lehet, hogy nincs. Persze lehet, hogy mindezt a vírus nélkül is megtudhattam volna, ha például megkérdezem. Így mindenesetre jóval egyszerűbb volt, lehet, amúgy nem is jutott volna az eszembe, hogy megkérdezzem. Meg nem is tudom, melyik szomszédhoz kellett volna csengetni. Azt sem tudom, hogy mindez pozitív vagy negatív-e.
Matematikát és festészetet tanult, majd 2015-ben szerzett doktori fokozatot a Szlovák Képzőművészeti Egyetemen. 2009-ben elnyerte az Oskár Čepan-díj fődíját. Munkáival több budapesti helyszínen is lehetett már találkozni, legutóbb a Trafó Galériában 2019-ben. Egy olyan világban, ahol nincsenek tények, ott csak a jóság marad című önálló kiállítása a tudás és a nyelv működésének új perspektíváival, valamint a tudomány valóság-értelmezésünkre tett hatásaival foglalkozott. A kiállításról az artportal is írt, itt.
Melyik városban élsz és mióta?
Pozsonyban élek születésem óta, 1986.
Milyen rendelkezéseket hoztak ott az elmúlt időszakban a koronavírus terjedésének lassítására?
Minden közösségi esemény, ahol több mint (ha jól tudom) tízen találkoznak, be van tiltva. Mindenki az utcán kötelezően eltakarja a száját és az orrát – ez ma, március 25. éjféltől lép életbe.
Mennyiben befolyásolják, változtatták meg ezek a rendelkezések a hétköznapjaidat?
Nyilván kevesebbet járok emberek közé, de eléggé otthonülős típus vagyok, szóval ez számomra meg is felel. Nincsenek koncertek, színház. Az kár.
Mik szerinted a pozitívumok és negatívumok a jelen helyzetben, akár személyes, akár globális szinten?
Nyilván globális szinten pozitívak a természetre, környezetre való hatások. A gazdasági válság, amelyet várhatóan meghoz majd cca. jövő télen/tavasszal, meglátjuk, kin csapódik majd le igazán.
Személyes szinten, bevallom, nem érzem tragikusnak a helyzetet. Online tanítok, intézem a tanszékvezetői feladataimat, és közben napközben alkotok. Viszont érzem, hogy szerencsés vagyok, és sajnálom azokat a művészeket, akiknek például nincs hosszútávú, állandó kereseti lehetőségük. Személyesen végre olyan dolgokban mélyülhetek el, amelyekre egyébként nem volna időm, mint például az animációs izom-szimuláció 🙂
A Budapest Calling első része itt olvasható.
Köszönöm a kontaktokat és tippeket az artportal.hu szerkesztőségének.
A nyitókép Soós Kata munkája.
