„Valami végleg megváltozik,
Összeomlik hangtalanul,
Ami van és ami nincs,
Nem vész el, csak átalakul.”
(Európa Kiadó: Ez a város, 1987)
Ebben a cikkben csapongani fogunk. Annyi megoldandó kérdés van ugyanis. Ezen kívül, ezt a cikket vitaindítónak szánjuk: el kell kezdeni beszélni végre arról, miként gondolható el a főváros kortárs kulturális, és ezen belül – mert ez az artportal asztala – kortárs képzőművészeti színtere a pár hete előállt új helyzetben. Mert ami itt most történik, hatással lesz arra is, ami nem a fővárosban zajlik. És mert ez visszavezetheti Budapestet abba a nemzetközi összefüggés- és kapcsolatrendszerbe, amelyből most kis híján kizuhant, vagy ha még benntartja valami, az leginkább az egyéni elköteleződéseken, a művészeti prekariátus áldozatos munkáján múlik.
A helyzetről el kell gondolkodni akkor is, ha fogalmunk sincs, mi lesz a nagy állami projektekkel, a Ligettel, a múzeumfejlesztésekkel, és mi lesz az égő sebhelyekkel, az egyetemekkel, az akadémiával (akadémiákkal), a CEU-val. A fővárosnak és kortárs kultúrájának ugyanis akkor is élnie kell valahogy, ha minden, amit terveznek megépül, és akkor is, ha nem. Illetve akkor is, ha minden, amit leépíteni terveznek, leépül, azaz a kormányzat elzavarja azt is, azokat is, amik és akik tévedésből, hitből vagy bármiből (ahogy a klasszikus vicc mondja, kalandvágyból), még egyáltalán Budapesten maradtak.
Egészen biztos, hogy az új budapesti vezetésnek jóval sürgetőbb feladatai is lesznek, mint a főváros kulturális és ezen belül képzőművészeti világával foglalkozni. Lakhatás, közlekedés, egészségügyi infrastruktúra, a levegő állapota, meg, hogy miként lehetne a költségvetése akkora, mint mondjuk Prágáé, tovább nem is soroljuk. Bár annyit ideszúrnánk azért, hogy a választások óta elég érdekes olvasni azokat a legfőbb közjogi instanciák felől érkező – tulajdonképpen nosztalgikus – szavakat, amelyek a főváros elmúlt éveit Budapest aranykorának nevezik. Meg kellene erről kérdezni egy buszsofőrt, egy éjszakás nővért, egy gimnazistát, egy nyolcadik kerületi lakost, akinek hat-hét évvel rövidebb életidő néz ki, mint egy tizenkettedik kerületinek, vagy akár egy kultúrmunkást. Azaz, tulajdonképpen ők már elmondták a válaszaikat, ezért is lett október 13-án az, ami.
Szóval, vannak égetőbb ügyek is, mint a művészet kérdései, illetve az, ami a művészet kérdései közül a városra tartozik. Mert szögezzük le mindjárt: a művészetnek leginkább szabadságra van szüksége és pont. Arra, hogy hagyják békén. Alapvető, mint a levegő. Lehet persze szabadság nélkül, vegzatúrák közepette, légszomjban is, csak egyrészt ez nem kívánt állapot, másrészt a 21. századi Európában jó volna most már nem erről beszélni. Nem mintha a szabadság állapotával úgy általában, különösen is az emberi jogokkal, a szólás- és a művészi kifejezés szabadságával, a média helyzetével ne volnának nagyon súlyos problémák Magyarországon. Csakhogy mindezek jogi és intézményi környezetét az új budapesti vezetésnek nem lesz módja megváltoztatni. Befolyásolhat folyamatokat, leépíthet akadályokat, erősíthet tendenciákat, példát mutathat jó gyakorlatokra, komolyan veheti az alaptörvénynek (még ennek az alaptörvénynek is) azokat a passzusait, amelyeket a mai kormányzat végletesen kiüresített. Csakhogy, ha Budapesten (és néhány más városban) megszűnik a kultúra fölötti politikai kontroll, a cenzúra és öncenzúra, ha kitisztul a levegő, akkor még égbekiáltóbb lesz a különbség és még kevésbe lesz vonzó másutt élni és kultúrával foglalkozni. Budapest ténylegesen buborék lesz.
A fővárosnak végre komolyan kellene vennie ezt a kulturális buborékot?
Eredetileg azt gondoltam, ebben a cikkben amellett fogok érvelni, hogy a Budapesten működő kis, kortárs művészeti helyeket, műhelyeket, fel-felbukkanó és eltűnő független entitásokat, a kultúra és a művészet „aljnövényzetét” kellene első sorban észrevennie a budapesti vezetésnek. Foglalkoznia vele, a főként saját zsebből, vagy NKA-függésben fenntartott, működő kezdeményezéseket pályázatok segítségével alternatív forrásokhoz juttatni, mert ezek a helyek beszélik a kortárs művészet aktuális világnyelvét, és egy egészséges rendszerben ez a szféra lesz az, amely a friss vért biztosítja, amitől a nagyintézményi színtér nem fásul el és nem lesz unalmas.
De amint ezt leírtam, máris ide kívánkozik: a budapesti fenntartású művészeti nagyintézmények is szomorú állapotban vannak. Krónikus alulfinanszírozottság, eszközhiány, infrastrukturális katasztrófa. Tehát igen: a Budapest Galériának új hely kell, nem csak a Bálna elvesztése miatt, hanem azért is, mert mára az eredeti helyszíne is anakronisztikus. És a BTM-Kiscelli Múzeumnak, a városra történő kortárs művészeti refleksziók egyik fontos helyének is méltóbb körülmények, nagyobb mozgástér és fizikai tér járna.
Nem létezik, hogy Budapest nevét a nevükben hordozó intézmények olyan körülmények között működjenek, mint most.
Az autonómia helyreállítása, az európai, legalább kelet-közép-európai összevetésben vállalható költségvetés, az infrastruktúra javítása elengedhetetlen a budapesti fenntartású művészeti intézményekben.
A mérettáblázaton a kisebbek felé haladva: a Jurányi Inkubátor Háznak a TAO-elvonásból adódó súlyos financiális gondjait meg kell oldani, bár az már elhangzott az új főpolgármester részéről, hogy a kieső TAO bevételek pótlásával kezdeni akar valamit a város. (Nem képzőművészeti helyszín, de nem lehet nem említeni: az Atriummal ugyanez a helyzet, persze nem fővárosi fenntartású, de Budapest európai arcának nagyon fontos eleme.) Nagyon is budapesti fenntartású viszont a Trafó és benne a Trafó Galéria, s nyilván elbírna több központi forrást. A ház profin pályázik, sok nemzetközi pénzt hoz be, de nagyon fontos volna annak belátása, hogy az ilyen típusú helyszínek teszik Budapestet kortárs művészeti szempontból láthatóvá a világtérképen. Az ebből következő konzekvenciák mentén kellene haladni – hozzátéve, hogy ezeken a helyeken hatalmas mennyiségű intézményi tudás halmozódott föl, nemzetközi kapcsolatrendszer, működési tapasztalat, a város és benne a kultúra helyzetének mély ismerete, vétek nem fölhasználni mindezt.
Ha már a belátást emlegetjük, meg kellene érteni azt az alapvető problémát, hogy a hazai intézményrendszer beragadásának és berozsdásodásának egyik fő oka az, hogy nincsenek belépési pontok: a kisintézmények felől nem lehet eljutni a nagyokba. Aki kurátorként jó kiállításokat jegyez egy kis helyszínen, annak itt nagyjából véget is ér a pálya. Nem hívják meg nagy helyekre, nem viheti be és át azt az intézményi kultúrát, kapcsolatrendszert, művészkört, amelyikben otthon érzi magát és amely vérfrissítést hozhatna a nagyobb intézményekbe. Nincs kooperáció a színterek között. Ebből adódóan nincsenek befutható művészpályák sem, a legfontosabb kortárs művészeknek nincsenek nagyobb, önálló kiállításaik az országos helyeken – bár ez már vastagon politikai kérdés. A jelenlegi hatalom számára ugyanis a kortárs képzőművészet gyanús tevékenység, pusztán annál fogva, hogy nem simul bele a kormányzat történeti-kulturális elbeszélésébe, abba a hivatalos kánonba, amely bár kétségkívül zavaros és arcpirítóan gyenge színvonalú, viszont gőzerővel épül. El lehet képzelni a Műcsarnokban például A műhegyektől a politikai vallásig című projektet, amely egyébként Európa jó pár városában megjelent már, és amelyet evidensen (azaz egy normális helyzetben) ott lehetett volna bemutatni? Ez ma teljességgel elképzelhetetlen, és ennek kizárólag politikai-cenzurális okai vannak.
A főváros persze nem fog tudni mit kezdeni az országos intézményekkel. De melléjük helyezhet másokat.
Budapestnek kulturális arculatot kellene elgondolnia és megfogalmaznia magának, látnia kellene magát regionális és szélesebb európai összevetésben.
Megmutathatja, mit gondol az autonóm intézményi működésekről, a szakmai alapú, korrekt vezetői kiválasztásról és a megfelelő finanszírozásról. Segítheti megerősödni azt a kulturális klímát, amely a város néhány pontján eddig is fennmaradt. Megerősödni a saját kultúráját.
Ezen kívül információt, tudást, gondolatokat kaphat azoktól az emberektől, akik ebben a városban kulturális, művészeti területen létrehoztak, felépítettek, működtetnek valamit. A lobbisták előtt be kellene zárnia az ajtót, azzal a mozdulattal pedig megnyitni azok felé, akik a város valódi kulturális szereplői. Non profit vagy for profit művészeti vállalkozásokat hoztak létre, nemzetközi nagyeseményeket építettek föl, helyeket, akár magánintézményeket működtetnek.
Hangsúlyozottan nem azt kellene megkérdezni tőlük, hogyan éreznék magukat jobban, mit szeretnének önmaguk számára. Hanem egy lehetséges jövőkép megformálásban kellene kikérni a véleményüket. Mondjak neveket? Nem szeretnék, de ha Ablak zsiráf-ot játszunk, akkor mondjuk aqb-től Aurórán és Gólyán át OFF-Biennáléig, a teljesség igénye nélkül.
Vállalnia kellene azt a pozíciót, amelyet részben október 13. jelölt ki, vagyis az oppozíciót. Nem történhet meg, hogy ebben a városban a kormányzati és helyi hatalom kvázi kilövési engedélyt adjon helyszínekre, és kiszolgáltassa azokat az informális erőszakcsoportoknak, mint ahogy ez most az Aurórával történt. Ez az ukrajnai és oroszországi modell.
A városnak meg kell tudnia védeni a kultúra autonóm színtereit.
S ha már itt tartunk. A szociális problémák kezelésében, a nehéz helyzetű társadalmi csoportokkal való foglalkozás, együttműködés terén – hajléktalan emberek, szegénységben élő gyerekek – sokat tett és tesz a magyar kortárs művészet. Sorolhatnánk példákat a Hős utcai gyerekekkel foglalkozó Kontúrtól a fotót a társadalmi változás érdekében használó Fotózás és aktivizmus projektig, A Város Mindenkié csoporttal és a Közélet Iskolájával együttműködő művészekig. A szociológia, az aktivizmus, a segítő tevékenység és a művészet határmezsgyéin mozgó kezdeményesektől sokat tanulhat ez a város, ez a városi vezetés.
A lokális szint nem csak ezeket a kérdéseket veti föl, hanem a kerületi intézmények kérdését is: Budapestnek komoly művelődési intézményhálózata van. Hogy e házak, a művházak szerepét miben látja, szakmai tevékenységüket miben tudja segíteni, az ugyanúgy annak a kulturális jövőképnek a része, amelyet most el kellene kezdenie építeni.
S végül (azaz dehogy végül, hiszen minden csak most kezdődne) bizonyos ígéretekről. Júliusban, az MTA sorsát megpecsételő parlamenti szavazás után Karácsony Gergely, Szabó Timeával közös sajtótájékoztatóján azt mondta, ha polgármester lesz, a város létrehozza a Budapesti Tudományos Akadémiát. Ennek részleteiről jelenleg nincs tudásunk, mint ahogy arról sem, hogy vannak-e a tervnek művészeti vonatkozásai, sőt, tulajdonképpen az sem látszik, milyen realitása van egyáltalán. Ami látszik, az az, hogy egy olyan politikusi kör került most komoly helyzetbe, amely tudja, ha nem tesz valamit, akkor Budapest el fogja veszíteni azt az intellektuális bázisát, ami nélkül ez itt csak szellemváros.
A nyitókép Erdei Krisztina Vénusz születése és más történetek című sorozatának részlete. A fotósorozat a Budapest Fotográfiai Ösztöndíj keretében a Capa Központ támogatásával készült.
