Ezekben a hetekben egyre jobban hiányzik a művekkel, műtárgyakkal való közeli kapcsolat. Virtuálisan viszont be lehet járni galériákat, sőt olyan tereket is, ahová máskor nehezen jutnánk el. Az acb Galéria a COVID-19 világjárvány miatti fizikai zárva tartása alatt egy másik misztikus terébe, a raktárába enged bepillantást. A galéria munkatársai innen emeltek ki műveket, különlegességeket, amelyeket a hozzájuk fűzött történetekkel, gondolatokkal mutatunk be. II.rész.
Vető János portréi Udo Kier német, pontosabban akkor még nyugatnémet színészről hihetetlenül erősen sűrítik magukba a hetvenes évek végének atmoszféráját a huszadik századi történelem sebeiből soha föl nem gyógyuló Budapesten. Ugyanakkor egyszerre idézik meg a pop-fotográfiát, a new wave vizualitását, sőt hangját, valamint a fotográfia történeti időtől független minőségét. Pestre itt valamiképp rákopírozódik Berlin is, mintha Budapest a hidegháborúban megdermedt, kettéosztott Berlin testvérvárosa lenne egy pillanatra. A kelet-európai városbújócskában összesűrűsödik a húszas évek mozija és a punk dekadenciája, Fritz Lang és David Bowie Berlinje, akárcsak a hatvanas évek után újra megfagyó, a művészeket emigrációba vagy a föld alá kényszerítő magyar, állami valóság lefojtott, szürke jelene. Megjelenik benne egy ember, aki nem illik oda és mégis nagyon odaillik.
Havasréti József esztéta így írt ezekről a képekről: “A budapesti underground számára a változások egyik, testi valójában is ténylegesen megjelenő előhírnöke lehetett Udo Kier nyugatnémet filmszínész, aki Bódy Gábor Nárcisz és Psyché (1980) című filmjének egyik főszereplőjeként dolgozott Magyarországon, és rövid időre Bódy Gábor, Xantus János, Vető János, Hajas Tibor, Kozma György társaságának meghatározó szereplőjévé vált – valamint posztmodern stílusikonná is. (…) Mind a fotótörténész Szilágyi Sándor, mind a fotográfus Lugosi Lugo László felhívják figyelmünket arra, hogy Kier hajviselete (a némafilmsztár Rudolph Valentino stílusát idéző, szorosan hátrafésült, lezselézett frizura), valamint öltözködése (decens csíkos ing, zakó, nyakkendő), de talán blazírt arckifejezése is mennyire inspirálóan hatott a korszakban.”[1]
Posztmodern stílusikon
A nyugatnémet kultszínész, akkoriban az Andy Warhol és Paul Morrissey által jegyzett Frankenstein és Drakula-filmek főszereplőjeként, illetve Rainer Werner Fassbinder színészeként ismert Udo Kier 1976-ban ismerkedett meg Bódy Gáborral a mannheimi filmfesztiválon, ahol Bódy Amerikai anzix című filmje nagydíjat nyert. Ezt követte – a Katonákban (1977) illetve a Krétakörben (1978) kapott szerepek után – a meghívás a Weöres Sándor verses regényén alapuló Psychében való szereplésre, amelyben Kier végül a férfi főszerepet, Ungvárnémeti Tóth László költőt játszotta.
A pesti metrótól a Lánchíd presszóig
Udo Kier Bódy filmjeinek forgatása kapcsán rendszeresen megfordult Budapesten a hetvenes évek második felében, és Bódy, Xantus János, Vető János, Hajas Tibor, Kozma György társaságának a tagja lett, miközben forgatott Jancsó Miklós Magyar rapszódia és Allegro barbaro című filmjeiben is (1979).
Vető és Hajas szoros együttműködésének beindulásához is nagy lökést adott ez a találkozás: Vető visszaemlékezése szerint megismerkedésük estéjén az Andrássy úti Fiatal Művészek Klubjából egyenesen Hajashoz vitte a színészt, és szinte azonnal dolgozni kezdtek. Ennek köszönhető A vendég című videofilm (1976, rendezte: Hajas Tibor, fényképezte: Vető János), amelyben a budapesti alternatív művészvilág java részt vett.
Vető megismerkedésük után nem sokkal készített egy sorozatot Kierről, a Pestről az egykori budai Lánchíd presszóig vezető út különböző állomásain a budapesti metrón, majd a Lánchídon át a hídfő alatt vezető alagút bejáratáig.
Ezek a képek nem csupán a camp ikonikus alakja és a szocializmus szürkeségében omladozó, de egyúttal egykori fényét is őrző Budapest dekadens, abszurd találkozását örökítik meg, hanem Vető jellemző munkamódszerét is demonstrálják, amely a fotózást akcióként közelíti meg, olyan tevékenységként, amelynek foglalkoztatnia kell a tárgyát.
Az alagút bejáratánál készült, filmsnitteknek tűnő felvételek ugyanazt a német expresszionista filmművészetben gyökerező hangulatot őrzik, mint az Az éjszaka ékszerei című videó (1978), amelyben Kier főszerepet játszott. Ezt a Hajas által írt és rendezett, és Vető által fényképezett filmet a fotográfus könyv formában[2] is feldolgozta (2015-7), hasonlóan a Nárcisz és Psyché címet viselő fotókönyvéhez (2015),[3] amely Bódy filmeposzához abban az időszakban készült felvételekből áll, amikor Psyché szerepét még Méhes Marietta játszotta volna. Ez utóbbi sorozatot Vető 2017-ben a Tállyán, Psyché otthonában rendezett fesztiválon be is mutatta. A vámpírszerepeiről elhíresült Kier itt az egyik lapon valódi Drakulaként jelenik meg, de a felvételek – Kier Rudolph Valentinót idéző, a korszak budapesti undergroundjában stílusteremtő megjelenésén keresztül – posztmodern pastiche-ként a némafilm hőskorát is felidézik.
Neobarbár neonparádé
Vető János 1980 szilveszterén kezdett együtt dolgozni Méhes Lóránt (Zuzu) festővel. 1986 végéig tartó együttműködésük a nyolcvanas évek első felének egyik legizgalmasabb, és a nemzetközi művészeti jelenségekkel teljes szinkronitást mutató tevékenységet eredményezte, amely a szubkulturális, nagyvárosi kötődésű új hullám és az avantgárd hagyományokat és magatartásformát sem kímélő irónia jegyében fogant. Az általuk teremtett „posztmodern szociálimpresszionista neobarbár” stílus jelképrendszerében – érzékenyen reflektálva a nyolcvanas évek politikai-társadalmi eseményeire – a szocializmus jegyeit, szimbólumait sajátították ki és kapcsolták össze archaikus-mágikus jelképekkel és a nagyvárosi élet ikonográfiájával filctollrajzok, installációk, „kert”-environmentek, a graffitiművészetből kölcsönzött festékszóróval, akrillal készült festmények formájában. Tevékenységüknek folyamatos átjárása volt a zene, a performansz, és alkalmanként a film területére is. Vető volt az egyik alapítója a kultikussá vált Trabant zenekarnak, és számos new wave zenekari formációban, akciózenekarban részt vett, alkalmanként Méhessel együtt. A filmbéli együttesben való szereplés mellett az ő alkotásaik és zászlóik láthatóak Xantus János Eszkimó asszony fázik című filmjének díszletében is (1984). A budapesti Kirakatrendező Iskolában tartott és az akciófestészet hőskorát idéző Nyilvános képfestés akciójuk során ezekkel az eszközökkel készült a Színes TV-twist című alkotásuk, amellyel elnyerték a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának díját.
„És kész. Kész a kép. Fényárban úszik a szem”
– énekelte az Európa Kiadó 1987-ben, de öt évvel korábban hasonló élmény érhette már azokat, akik szemtanúi voltak, ahogy Vető János és Méhes Lóránt (Zuzu) egy közös performansz keretében elkészíti a Színes TV Twist című festményt. A nyolcvanas években együtt alkotó művészpáros a Kirakatrendező Iskolában, meghívott közönség előtt állt neki a kép festésének, amelynek elemeit rögtönzött komponálással, felváltva fújták fel a kifeszített vászonra. A végeredmény a spontán alkotás ellenére mégsem kaotikus, inkább összefüggésekben tobzódik, ahol gesztusértékű, festékszóróval felvitt merész vonalak olvadnak össze diszkrét szimbólumokká.
Ez a pulzálás a Zuzu-Vető páros által posztmodern szociálimpresszionizmusnak nevezett stílus ismertetőjegye, amelyből a szürke szocialista szabvány-valóság, és a konceptuális művészet tagadásaként egyedülálló művek születtek.
A budapesti underground két kulcsfigurája, a fotográfiával foglalkozó Vető és a festő Méhes a komolyságra a posztmodern popot, az elitizmusra a graffiti firkavilágát, a műterem exkluzivitására az alkotás attrakcióját írták fel gyógyszerként. Több éves közös tevékenységük legimpozánsabb eredménye a Színes Tv Twist című festmény, amelyen repülők, ókori piramisok, a százéves Eiffel-torony, a vörös csillag, és az ezeréves államiságot jelképező Szent Korona képei sejlenek fel. Jelentésességüket és komolyságukat a színek dinamikája váltja le, sematikus ürességüket a táncos lendület életigenlése tölti fel. De a szimbólumok azonosíthatósága kérdéses: a pentagramma a szocialista utópia, vagy már épp ellenkezőleg: az anarchiát, a közelgő szétesést jelzi? A kép a magyar fin de siécle (vagy inkább, fin de millénaire) egyik komoly teljesítménye, amely szerint a történelem elmúlt, de a műsort és a képeket, mint a színes TV-ben, még adják tovább. „Elrontottuk ezt az évezredet, de nem baj, mert itt a következő” – énekelte ugyancsak az Európa Kiadó, két évvel később. A kép művészettörténeti jelentőségéhez hozzájárult, hogy a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának 1982-es Műcsarnok-beli éves kiállításán fődíjban részesült. A szemlén a korszak másik klasszikusa, Nyári István Zuzut, azaz Méhes Lórántot is megörökítő Csirkeragu ’81 című hiperrealista képe lógott (bővebben Nyáriról és a képről itt!). Bár nem is különbözhetnének jobban egymástól, igazi ikerképei egy kornak, és a nyolcvanas évek magyar művészetének.
[1] Havasréti József: Elszaladni késő, ittmaradni kár. Kálmándy Ferenc fotográfiái és a pécsi alternatív színtér, in: Jelenkor, 2017/11. 1218.
[2] https://issuu.com/janosveto/docs/az__jszaka__xerei
[3] https://issuu.com/janosveto/docs/narciszk__nyv
Támogatott tartalom.
