Már szinte a kezdetektől különösen jó viszonyt ápol Záborszky Gábor az univerzummal, a környezettel, földünkkel, a természettel. Munkáin, festményein, szobrain, vagy ahogy manapság szokás mondani, objektjein, sűrűn fordulnak elő olyan egyszerű anyagok, mint a homok, az agyag, a szalma, a fa, az ebből készülő papír, vagy akár a len alapanyagú vászon.
Egyszer már meg is gyanúsítottam, hogy valamilyen ősi mítosz igézetében él, talán éppen a mezopotámiai mocsár-termékenység hitvilágában. Igaz, ez aztán tovább öröklődött az egyiptomi és a görög kultúrán keresztül ránk is, de abban nyerseségében, közvetlenségében, ahogy Záborszky is használja, leginkább a Folyamköz táján volt érvényes. Ha még hozzávesszük a kátrányt, az aranyat, vagy az ezüstöt, melyet a művész ugyanilyen előszeretettel használ, és melyek szintén elemi anyagai ásványi környezetünknek, akkor már zikkuratokra is, Bábelre is gondolhatunk.
De a gyanú nem egészen pontos. Most úgy tűnik, hogy Záborszky nem valamilyen ismert hitvilág vonzásában él. A meggyőződés sokkal mélyebb. Ehhez vissza kell tekinteni a Dorottya Galéria 1994-es kiállítására, ahol Jane M. Farmer és Jerger Krisztina Jiro Okura és Záborszky Gábor képeit/objektjeit/szobrait állította egymás mellé Lélek és Természet címen. Okura anyagai a fa, a festék, az alumínium, és – a kihangsúlyozottan állati eredetű – enyv, Záborszkyé fa, vászon, homok, szalma és aranyfüst. A rokonság szembeötlő. De, mint J.M. Farmer kísérő szövegéből kiderül, mindketten bejárták az Egyesült Államok délnyugati területeit, a szavannas-sivatagos vidéket, ahol Záborszkyt a sárral tapasztott vesszőfonatos házak egyszerűsége, Okurát az ég és a föld monumentalitása nyűgözte le. Már korábban is „meg voltak fertőzve”, de most végleges meggyőződésükké vált, hogy „tiszteljék, és hallgassanak azon anyagok hangjára, melyeket használnak.”
Több mint tíz évvel később (2006. március 11-én) Záborszky így vall a passaui Modern múzeumi kiállítása kapcsán: „Utazásaim során mindig ugyanazokkal az anyagokkal találkoztam, homokkal és agyaggal, melyeket az ember mindenütt hasonlóképpen használ. Úgy gondolom, hogy a kollektív tudat ebben leli meg formáját. Azt hiszem, hogy van egy globális szellem.”
Mindaz, amit itt kiállított egyik régebbi, az Etnához vivő kirándulásának benyomásából születetett. A szicíliaii tűzhányó a barátságosabbak közé tartozik: hosszan füstölög (pipázik), mély hangon morog (dorombol), mielőtt kitörne. De ha kitör, lávája több kilométeres körzetben megsemmisít mindent, minden élőt, minden építettet. De két kitörés között újra megtelepszik a természet; a láva megkövesedett hólyagjaiban tömegesen élnek a katicabogarak, piros színükkel kontrakarírozzák a megmerevedett barna-színtelen lávaközetet.
Záborszkynak az élettelen és az élő világ szoros kapcsolatát, „együttélését” jelentette az etnai élmény. Amit Passauban kiállított, erre utal: függőlegesen hosszú (240×60 cm) panelek, mindig kettő egymás mellett. Az egyik monokróm, a másikon szétoszlanak a nyomok, mint abroszon a kilottyant levesé, a tealevél, a bor, a kávé, a kőpor, az üvegtörmelék vagy esetleg az akvarell sápadt színei. Az egyik az élettelen, a másik az élet leképezése. Mert a szétfolyó színek úgy születnek, hogy a még nedves papírmasszára rádobott/rászórt anyagokból (ld. fent) kiszűrődő színek szertelenül, ahogy az élet is, ide-oda vándorolnak, diffundálnak, „szívódnak”. A művész csak iniciál: a kezdeti „lökést” adja meg, a többit az anyag maga végzi el. A művész társának tekinti az anyagot a mű létrehozásában. Meghívja a teremtéshez. Vagy éppen fordítva? Mindenesetre ez a fajta „közösködés”, az ilyen intím partneri viszony egyedülálló a művészetben.
2004-ben a Műcsarnokban „az akvarellfestő álma” valósulhatott volna meg, ha durva lábak nem tipornak bele a földön fekvő, passaui méretű panelekbe. Záborszky tervei szerint a tartólapra kent festékfoltok a ráhordott viszonylag vastag papírmasszán lassan (arra gondolt, hogy a kiállítás végére) a felszínre szívódnak, és így önmaguk teremtenek „színes” festményt a piszkosfehér felületen. Az eredetileg majdnem színtelen papírmassza-panelek világába nagyméretű színes fotókat állított kontrasztként. De a lényeg az maradt, ami a passaui kiállításon is volt: művész és anyag közös műalkotása.
A Magyar Műhely 1977-ben konferenciát rendezett a közös mű, a közös műalkotás problémájáról. Alkotó és befogadó közös tevékenységéről cseréltek eszmét a résztvevők. De az anyag, az alkotó (és esetleg a befogadó) ilyetén tevékenységének lehetősége akkor eszébe se jutott senkinek.
A cikk lejjebb folytatódik.