A Háborúkban megerőszakolt nők emlékezete projektnek csak egyik eleme, hogy Budapesten létesüljön egy ilyen témájú emlékmű. Egy emlékezet-történeti előkészítő fázist is tartalmaz, amelyben forrásgyűjtés, nemzetközi tapasztalatok megismerése és gyűjtése, illetve a témával kapcsolatos tudások és kérdések nyilvános megismertetése is szerepel.
Az artportal a következő hetekben egy interjúsorozatot közöl, ezek a szövegek is a projekt részét képezik. A projekt tehát nemcsak a „végeredményre” fókuszál, hanem céljának tartja azt is, hogy láthatóvá tegye az előkészítés, gondolkodás folyamatát, valamint előadásokkal, beszélgetésekkel, tanulmányokkal széleskörű ismeretterjesztést is folytasson. Az interjúk, amelynek alanyai nemzetközi szakemberek, teoretikusok, művészek és kutatók, ennek jegyében készültek.
Az emlékmű-projekt, annak előkészítése és az azt körülvevő kutatás, valamint az ennek nyomán keletkező szövegek részei annak a folyamatnak, amelyben Budapest jelenlegi vezetése a város emlékmű-létesítési gyakorlatának és tágabban a köztéri művészeti koncepciójának újragondolását kezdeményezi. Az artportal tavaly helyet adott annak a nyilvános vitának is, amely ezekben a témákban zajlott.
A most sorra kerülő interjúk Budapest Főváros Önkormányzata, a Budapesti Történeti Múzeum és Budapest Főváros Levéltára és a CEU podcast könyvtár együttműködésében valósultak meg. A szöveg egy élő videointerjú leirata, a beszélgetés Budapest Főváros Levéltára Youtube-csatornáján tekinthető meg.
Michael Rothberg a University of California Los Angeles 1939 Society Samuel Goetz professzora, holokauszt kutató és összehasonlító irodalomtörténész. Traumatic Realism. The Demands of Holocaust Representation (Traumatikus realizmus. A holokauszt ábrázolásának követelményei, 2000) és a Multidirectional Memory. Remembering the Holocaust in the Age of Declonization (Többirányú emlékezet. A holokauszt emlékezet a dekolonizáció korában, 2009) kötetei paradigmaváltást hoztak az emlékezeti diskurzusba, számos nyelven megjelentek, néhány tanulmánya magyarul is olvasható. Legfrissebb kötetének címe The Implicated Subject. Beyond Victims and perpetrators (Közvetett érintettség. Túl áldozatokon és tetteseken). Turai Hedvig művészettörténész, kutató, tanár.
Turai Hedvig (TH): Legutóbbi kötetének kiindulópontja, hogy nem rendelkezünk megfelelő szókészlettel. Vagyis, az elkövető – áldozat – be nem avatkozó hármas felosztás immár nem elegendő ahhoz, hogy a felelősség, cselekvés valamennyi összetett kérdését vizsgáljuk, azt, hogy az egyes emberek milyen helyet foglalnak el a hatalmi rendszerekben vagy hatalmi hálóban. Tehát az emlékezettel foglalkozó közbeszédbe új fogalmakat vezetett be, amelyek úgy gondolom, a mi projektünk, a háborúban szexuális erőszakot elszenvedett nők emlékezete kapcsán is fontosak. Szeretném néhány gondolattal alátámasztani, mennyire relevánsak ezek a fogalmak ennek a projektnek a kapcsán is. A háborús erőszakkal foglalkozva transznacionális nézőpontot kell alkalmaznunk, s ez az ön munkájának is az egyik fókuszpontja. A nők elleni háborús erőszak is transznacionális, nem tárgyalhatjuk kizárólag nemzeti keretekben. Gender/nem, nemzet, erőszak összekapcsolódik benne. A közvetett érintettség, implicated subject, rendkívül gazdag koncepció. Jól alkalmazható, amikor az a kérdés, hogyan emlékezzünk, hogyan vállalhatunk felelősséget, Hannah Arendttel szólva, olyasvalamiért, amit nem mi követtünk el. Arendt elsősorban a holokauszttal kapcsolatban mondja ezt, de vonatkoztathatjuk a szocializmus örökségére is, a poszt-szocialista országokra, köztük Magyarországra is, vagy akár konkrétan a mi jelenlegi projektünkre is. Kérem, beszéljen a közvetett érintettség, az implicated subject fogalmáról, amely egyfajta paradigmaváltás is a holokauszt tanulmányokban, és arról, milyen tudományos, szakmai és személyes tényezők vezették ehhez az új fogalomhoz.
Michael Rothberg (MR): Örülök, hogy itt lehetek és beszélgethetünk, s már jó néhány fontos gondolatot be is vezetett, amiket még fogunk érinteni. Szóval, az implicated subject, a közvetett érintettség gondolata részben korábbi munkámból ered, abból, amit én többirányú emlékezetnek neveztem. Erről is beszélhetünk majd bővebben. Az a gondolat érdekelt, hogy azok a történetek, amelyek gyakran egymástól függetlennek látszanak, hogyan találkoznak mégis az emlékezetben, hogyan kapcsolódnak össze, gyakran, ahogyan mondta is, transznacionális módon. Amikor az előző könyvemet írtam, elsősorban az érdekelt, hogyan teremtettek az áldozatiság különböző tapasztalatai lehetőséget a transznacionális szolidaritás kialakulására, hogyan jöttek létre kapcsolatok különböző embercsoportok között, különböző történeteken keresztül. De amikor befejeztem a könyvet, elkezdtek érdekelni más utak is, az ahogyan a történetek keresztezik egymást, vagyis, nem mindig az áldozatokon keresztül, hanem például a tetteseken keresztül is összekapcsolódhatnak. Ez az eltérő pozíció kezdett leginkább érdekelni, amit implicated subject-nek, közvetett érintettségnek neveztem. Valahogy az egész abból nőtt ki, ahogyan elkezdtem a német író, W. G. Sebald munkáiról gondolkodni, aki a holokauszt transznacionális történeteit írta meg, amely összekapcsolódik a kolonializmussal, és általánosságban véve a modernitással. De nem az áldozat nézőpontjából ír, hanem második generációs németként, aki visszatekint a történelemre, egyszóval, abból a pozícióból ír, amit én később ezeknek az embereknek a helyzetéről gondoltam, s amit implikációnak neveztem, olyasvalaki, aki nem tettes, mégis valamilyen módon örökölt bizonyos felelősséget. Szóval ez a fogalom, az implikáció, a közvetett érintettség, az implicated subject részben a korábbi munkáimból nőtt ki. Ugyanakkor rendkívül személyes kérdés is volt számomra. Alkalmat adott arra, hogy feltárjam azokat a problémákat, amiken valójában évtizedekkel korábban, fiatalemberként kezdtem el gondolkodni, aki épp befejezte az egyetemet.
Mit jelent fehérbőrű, zsidó amerikainak lenni, különösen abban az összefüggésben, amit az Egyesült Államok alapításához kapcsolódó bűnöknek nevezhetünk, azaz az őslakosok kiirtásának, az afrikaiak rabszolgasorban tartásának összefüggésében.
Nyilvánvaló, hogy olyasvalakiként, aki a 20. század második felében született, nem követtem el ezeket a tetteket, nem vagyok bűnös, hiszen nem is voltam jelen. De még a családom sem. A családom sok évvel azután vándorolt be az Egyesült Államokba, hogy a rabszolgaságot eltörölték, s jóval azután, hogy az őslakosok és az európaiak először találták magukat szemben egymással az amerikai kontinensen. Tudtam, hogy nem vagyok bűnös, de azt is tudtam, hogy valamiféle felelősségem mégis van ezekben. Emlékszem, mennyit vitatkoztam azokkal a fiatal társaimmal, akik hasonló háttérrel rendelkeztek, zsidó bevándorló családokból származtak, akik azt mondták, semmi közöm ezekhez a dolgokhoz, itt sem voltam, a családom sem volt itt. Mi csak bevándoroltunk, mi közöm nekem ehhez a történethez? Tudtam, hogy ez nem jó nézőpont. De még nem éreztem, hogy meglenne a szókészletem, amellyel erről beszélhettem volna. Nem voltak meg a szavaim, a fogalmaim, nem voltak meg azok az érveim, amelyekre szükségem lett volna. Valójában csak sok évvel később jöttem rá erre, akkor, amikor visszatértem ehhez a kérdéshez, és felfedeztem magamnak mindenekelőtt Karl Jaspers német filozófus munkáit. Jaspers egy nagyon fontos könyvet írt, közvetlenül a holokauszt, a nemzeti szocializmus vége után A német bűnösség kérdéséről, Die Schuldfrage címmel. Jaspers ebben a könyvében, közvetlenül a nácizmus után, meg akarja győzni német honfitársait arról, hogy bár természetesen nem voltak mindannyian, kollektíve bűnösök mindabban, ami történt, mégis van felelősségük benne, valamiféle kollektív felelősségük. Könyvében a bűn fogalmát finomítva négyféle bűnt különböztetett meg, a kriminológiai értelemben vett bűnt, a politikai bűnt, a morális bűnt és a metafizikai bűnt. Bizonyos értelemben a kriminológia bűn a legvilágosabb, és ez az, amit a legjobban ismerünk. Ha valaki elkövetett egy bűnt, tettes volt, akkor minimum bűnügyi értelemben, a törvény előtt bűnös. Ugyanakkor, nem ez az egyetlen dolog, ami számít. Egy bizonyos közösséghez, a német nemzethez tartozás, a német állampolgárságunk révén, az ő meghatározása szerint, politikai értelemben bűnösök vagyunk, csupán azáltal, hogy részei vagyunk a közösségnek. A politikai bűnnek ez a fogalma nagyon fontos volt számomra, ahogyan a morális bűné is, azaz, hogy tetteinkért morális felelősséggel tartozunk, akár megfelelnek azok az adott kor törvényeinek, illetve morális ítéleteinek, akár nem, mint individuumoknak van egyfajta morális felelősségünk, ami ezeken túlmutat. Ugyanakkor rájöttem arra is, hogy egy kicsit félrevezető ez a szókészlet, nem igazán a bűn volt itt a tét, politikai vagy morális értelemben, hanem inkább az, amit én felelősségnek nevezek.
Fortepan / Bauer Sándor
Itt inspirálóan hatottak rám Hannah Arendt gondolatai, és az ő kollektív felelősség fogalma, illetve az, amit a személyes felelősség szerepéről írt a diktatúrában, hogy e két esszéjét idézzem fel, amit az 1960-as években írt, az Eichmann perről szóló tudósítása után. Szóval egyfajta kombinációja volt először is Jaspersnek, az ő kategóriáinak és aztán Arendtnek, az ő gondolatainak a felelősség kérdéseiről, ezek inspiráltak, és mozdítottak el a bűnösség kérdéseitől a felelősség kérdései felé. Ezek rendkívül hasznosnak bizonyultak az engem érdeklő kérdések vizsgálatához. És valóban azt éreztem, ahogyan az elején elhangzott, hogy hiányzik a szókészletünk, amivel erről az erőszakban, kizsákmányolásban való közvetett részvételről beszélhetünk, és hogy szükségünk van egy új szóképre, egy új fogalomra, egy átfogó terminusra, amely mindazokat a formákat magában foglalná, amelyeket én implikációnak hívok, és amit végül is az implicated subject-nek, közvetve érintett személynek neveztem el. Ő az, aki implikálódott, bevonódott, de nem bűnelkövető. Nem olyasvalaki, aki kriminológia értelemben bűnös, hanem olyasvalaki, aki politikai értelemben felelős. Aki nem közvetlenül vett részt valamely erőszakos cselekményben, de aki örököse ezeknek vagy akár valamilyen előnye származott ezekből az erőszakos cselekményekből. Aki implikált, az, ha a szó etimológiai gyökereire –„in” – bele és „plicare” – hajt, rétegez – megyünk vissza, bele van hajtva, bele van vonva az eseményekbe, amelyeknek része, anélkül, ismétlem, hogy közvetlenül az erőszak elkövetője lenne. Különböző formái vannak az implikációnak, mégis hasznos volt egy átfogó ernyő-fogalmat alkotni, egy analitikus lencsét, amelyen keresztül nézve közelíthetünk rá sok különböző történetre. A holokausztkutatással összefüggésben már beszélt erről a fogalomról, és kétségtelenül a holokauszt iránti érdeklődésemből nőtt ki. Ugyanakkor mindig is úgy értelmeztem, mint ami tágabb összefüggésben alkalmazható. Az Implicated Subject könyvemben pedig valóban sok, különböző összefüggésből merítem a példáimat, a rabszolgaság utáni Egyesült Államokból, Nagy Britanniából, az apartheid utáni Dél-Afrika átmeneti igazságszolgáltatásából, az izraeli-palesztin kérdésből, egy sor különböző történelmi példából, amelyeket segít megvilágítani az implikáció és a közvetett érintettség, az implicated subject fogalma. Az egyik alapvető distinkció, amit a közvetetten érintettek – ők azok tehát, akik lehetővé teszik, elősegítik vagy előnyt élveznek az erőszak történeteinek örökségéből, anélkül, hogy valódi tettesek volnának – kapcsán tettem, a szinkron és diakrón implikáció. Vagyis egyrészt implikálódunk; bevonódunk az éppen most folyó történésekbe, mi is lehetővé tesszük, hogy az erőszak és a kizsákmányolás bizonyos formái ma is megtörténjenek, a jelenben, amelyben élünk. Akkor is, ha az irodánkban ülünk, távol attól a helytől, ahol az erőszak ténylegesen végbe megy, olyan példákra gondolok itt, mint a sweatshopokban folyó munka, ahol embertelen körülmények között, éhbérért dolgozó munkások állítják elő azokat a ruhákat, amiket mi itt, tőlük távol viselünk, vagy azokra a háborúkra, amelyeket a mi nevünkben vívnak, az általunk befizetett adókból folyó bombázásokra. Mi nem vagyunk ezekben a dolgokban bűnrészesek, de implikálódunk, közvetett módon érintettek vagyunk, részünk van bennük, a jelenben, ezekben az éppen végbemenő történetekben. Ezt hívom szinkrón implikációnak. Másrészt, meg is öröklünk erőszakos, kegyetlen történeteket. Ezt hívom diakrón implikációnak, azt, ahogyan azokhoz a dolgokhoz viszonyulunk, amik esetleg a mi születésünk előtt történtek. Ennek klasszikus példája a németek második, harmadik, negyedik generációjának viszonya a holokauszthoz. Nem bűnösök a holokausztban. Nem követték, nem követhették el azokat a bűnöket. De azáltal, hogy német nemzetiségűek, német állampolgárok, valamilyen felelősséget viselnek azért, ami előttük történt, azért a történetért, ami meghatározó eleme ennek a nemzeti identitásnak. Tehát ez az egyik fajtája a diakrón implikációnak, hogy a saját helyzetemre utaljak, rá kellett jönnöm, hogy diakrón módon én is közvetetten érintett vagyok a rabszolgatartás és az őslakosok elleni népirtás bűneiben, hogy amerikai állampolgárként, különösen pedig fehér amerikaiként bizonyos értelemben én is örököse vagyok ezeknek a bűnöknek. Sőt, fehérbőrűként haszonélvezője vagyok ma egy bizonyos faji hovatartozásnak, ami ebből a történelemből ered, abból a történelemből, amelyben én magam nem vettem részt, de ami bizonyos értelemben ma is él. Így aztán, saját magam is implikálódtam, közvetett módon érintett vagyok, ahogyan sokan mások is körülöttem. Egy másik fogalom, amit bevezettem és talán fontos itt megemlíteni, a komplex implikáció. Tehát az implicated subject, a közvetett érintettség nem valami esszenciális identitás. Nem biológiai, nem ontológiai identitás. Olyasvalami, ami abból a viszonyból ered, ami bennünket nagyon speciális történetekhez és nagyon speciális struktúrákhoz kapcsol. Időben is változik, és nem vagyunk egyetlen helyhez sem kötve. És nem egyformán vagyunk implikálódva minden történetben, amelyben élünk. Ez az egyén helyzete, és nem valami tiszta, esszenciális identitás. Gyakran komplex módon vagyunk implikálva, érintve, más szóval, viszonyunk van az áldozatiság történetéhez, s nem ritkán az áldozatokhoz és elkövetők történeteihez is egyaránt. Tehát például, zsidó származásúként, Marianna Hirsch fogalmával élve, természetesen van „utóemlékezetem” a holokausztról, különféle antiszemitizmusokról, Európában, az Egyesült Államokban, máshol lezajlott zsidóüldözésekről, amelyek összekapcsolódnak azzal, amit saját implikációmnak, közvetett érintettségemnek neveztem az amerikai rabszolgaság és az őslakosok kiirtásának történetében. Mindkét dolog lehet igaz egyszerre. Sokunk, komplex identitásunknak köszönhetően, komplex módon implikálódtunk,vagyunk érintve különböző történetekben, és fontos, hogy ezt pontosan átlássuk. Az egyik nem semmisíti meg a másikat, de szerepet játszhat abban, ahogyan reflektálunk rájuk. Például számomra az izraeli-palesztin konfliktusban a zsidó izraeliek számára ott van a holokauszt erős utóemlékezete, ott vannak azok az emberek, akik vagy maguk is túlélők, vagy a túlélők közvetlen leszármazottai, ugyanakkor ez összekapcsolódik a jelenben zajló erőszakban való implikálódással, közvetett érintettséggel. Igen összetett helyzet ez, részben a különböző történetekhez fűződő eltérő kapcsolatok miatt. Tehát világosan kell látnunk azokat a szálakat, amelyek bennünket az erőszakhoz kapcsolnak, ezek segítenek analitikusan látni a helyzetet. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy a való világban is van hatásuk arra, ahogyan különböző konfliktusokat megoldunk, ahogyan a különböző konfliktusokra reagálunk.
TH: Különösen érdekesnek találom, hogy a komplex implikáció kapcsán használja az interszekcionális feminizmus gondolatait is. Mik azok az eszközök, amelyeket az interszekcionális feminizmus adott ehhez a koncepcióhoz?
MR: Igen, ez nekem is kicsit váratlanul jött. Egy ponton, amikor ezeken a dolgokon gondolkodtam, visszamentem és újraolvastam a Combahee River Collective szövegeit. Ezek a fekete bőrű feministák alapító szövegei, és annak is a megalapozásai, amit később interszekcionális elméletnek neveztünk, igaz, ekkor még nem használták ezt a szót. Sokkal inkább arról beszéltek, ahogyan próbálják megérteni a saját helyüket fekete bőrű nőként, az Egyesült Államokban, az 1970-es évek második felében. Tapasztalataik alapján a patriarchális struktúrák és a rasszista struktúrák kereszteződésében helyezték el magukat. Ezt próbálták meg teoretikus alapokra helyezni, azaz úgy írták le helyzetüket, mint akik az összefonódó elnyomó rendszerek kereszteződésében találták magukat. A Combahee River Collective az összekapcsolódó elnyomó rendszerek elméletét írta le, és mára ez szinte közhely, olyannyira magától értetődő lett, amint kimondták. De akkor, úgy hiszem, valódi forradalmi áttörés volt abban, ahogyan a dominanciáról és elnyomásról beszélünk, amelyek együttműködnek, kereszteződnek, szálaik összefonódnak, és végül is ez vezetett el a kritikai fajelmélethez, illetve más területeken is az interszekcionalitás elméletekhez. Tehát a saját helyzetüket akarták megérteni, önmagukat, akik többszörös elnyomás alatt éltek, olyan szubjektumokként, akiket egyebek mellett, egyszerre formáltak ezek a különböző rasszista, szexista erők. De amikor ezeket a szövegeket újraolvastam, arra jöttem rá, hogy az interszekcionális elmélet az elnyomó rendszerek összekapcsolódó rendszere, szükségszerűen felveti azok helyzetét is, akiket én implikáltaknak, közvetetten érintetteknek nevezek. A Combahee River Collective egyrészt a fekete bőrű nők és fekete bőrű férfiak viszonyáról beszél, másfelől pedig a fekete nők és a fehérbőrű nők viszonyáról, más szóval, azokról a csoportokról, akikkel az elnyomás bizonyos formáiban osztoznak. A fekete férfiakkal osztoznak a rasszizmusban, a fehér nőkkel pedig a patriarchális rendszer szexizmusában, ugyanakkor a fekete férfiak, legalábbis elméletben, a patriarchális struktúrákban érintettek, ahogyan a fehér nők a rasszizmus rendszerében. A fekete férfi és a fehér nő bizonyos értelemben komplex módon implikált, ahogyan azt az imént elmondtam, kapcsolódnak az elnyomás rendszeréhez, ugyanakkor megtapasztalják azt is, milyen áldozatnak lenni. Számomra ez nagyon fontos meglátás volt, s elemzésüket rendkívül megvilágító erejűnek gondoltam, még akkor is, ha nem pontosan ezzel a céllal jöttek létre. Nem implikációként beszélnek erről, nyilvánvalóan nem, hanem, ismétlem, a saját tapasztalataikat próbálják átlátni. Érthető módon, elméleti alapokra fektették azt, ami nem sok embert érdekelt igazán, különösen nem akkoriban. De más valamire is rávilágított, amire később tudtam támaszkodni. Arra, hogy
az interszekcionális elnyomó rendszerek, összefonódó elnyomások nemcsak áldozatokat hoznak létre, és nem csupán a tettesek hozzák létre, hanem számos más, köztes helyzetben lévő embert is bevonnak, akik komplex módon implikáltak. És akik, s szerintem ez egy nagyon lényeges elem, szükségesek ahhoz, hogy az egész rendszer működjön. Nem egyszerűen csak azt mondjuk, te ezt tetted, te meg amazt, hanem meg akarjuk érteni, hogyan működik az elnyomás rendszere.
Az én elméletem szerint az implikált szubjektum, a közvetetten érintett személy fontos része az elnyomó rendszereknek és az erőszak történetének. Tehát ezek a történetek és rendszerek nemcsak azért jöhetnek létre, mert bűnösök kegyetlen tetteket akarnak végrehajtani, hanem azért is, mert sok ember támogatja őket, akár tudatosan, akár nem tudatosan.
TH: Ez arra is emlékeztet engem, ahogyan a többirányú emlékezetről szóló elméletében és az Implicated Subject-ben egyaránt valamilyen kiutat talál a fekete-fehér szembeállításból. Ugyanakkor az összehasonlítások valamilyen módon mindig felmerülnek. Mit gondol a történelmi összehasonlításokról, különösen a holokauszttal kapcsolatban, amely sokak számára rendkívül érzékeny téma, mivel úgy tekintik mint, ami a holokauszt egyediségét vonja kétségbe?
MR: A történelmi összehasonlítás, egyáltalán az összehasonlítás általában, mindig is érdekelt, és folyamatosan gondolkodom erről. Ez az az egyik alapvető módja annak, ahogyan én a világot megközelítem, de azt hiszem, hogy nem csak én. Az összehasonlítás elkerülhetetlen: ez az emberi megismerés alapvető vonása, az agyunk arra van hangolva, hogy különbségeket és hasonlóságokat, mintázatokat lássunk meg, kapcsolatokat hozzunk létre. Sohasem kerülhetjük el az összehasonlításokat. Ezért aztán többet kell erre gondolnunk, és a különböző összehasonlításokat is meg kell tudnunk különböztetni. Elkezdtem ezt úgy nevezni, hogy az „összehasonlítások összehasonlítása”, és kidolgozni az összehasonlítások egyfajta etikáját, hogy ezeket a különbségeket megtegyük. És persze, teljesen igaza van, a holokauszttal kapcsolatban ez különösen érzékeny téma. Jó ideje az, és még sokáig az is lesz. Az egyik nagy összehasonlítás-vita, egy másik gondolatkör, amely foglalkoztat, az 1980-as években zajlott le. Németországban ezt nevezték Historikerstreit-nak, történészvitának, amelyben, sokak számára felkavaró módon, több meglehetősen konzervatív német történész összehasonlította a holokausztot és a Gulágot, például, a sztálinizmust és a nácizmust, a Gulágot és Auschwitzot. Jürgen Habermas, a liberális, balos filozófus, a 20. század második felének nagy német filozófusa is hozzászólt a vitához és ő erőteljesen a holokauszt egyedisége mellett érvelt, hogy ezzel szembe helyezkedjen a holokauszt konzervatív oldalról történő relativizálásával, a Szovjetunió és Sztálin bűneihez képest. Azt gondolom, hogy Habermasnak igaza volt, ez volt a megfelelő állásfoglalás azzal szemben, hogy a holokausztot relativizálni próbálták. De, amikor visszanézünk és visszanézve reflektálunk erre, elgondolkodunk a dolgon, nem annyira maga az összehasonlítás volt a probléma, hanem inkább az összehasonlításon keresztül a német felelősség relativizálása. Másként szólva, amikor elkezdjük összehasonlítani az összehasonlításokat, és az összehasonlítás etikáján gondolkodunk, akkor az igazi kulcs nem az, mit vetünk össze és mivel, hanem hogyan és miért tesszük. Szóval a Historikerstreit esetében Habermas végül is, amit elutasított – ahogyan én ezt ma értelmezem -, nem egyszerűen az volt, hogy összehozták a sztálinizmust és a nácizmust, hanem, ahogyan és amiért tették. Egészen nyilvánvalóan azért, hogy kisebbítsék a németek felelősségét, levegyék a náci múlt felelősségét a vállukról. Amikor ma a holokauszt összehasonlításai kapcsán ismét fellángolnak a viták, szerintem egészen másról van szó, más kontextusról, aminek eltérő politikai tartalma van. Azok a konzervatívok, akik korábban összehasonlították és relativizálták a holokauszt egyediségét, éppen ők azok ma, akik ezt az egyediséget védelmezik, azt mondanám, majdhogynem dogmatikusan. Mi változott? Mi történik? Ismétlem, azt gondolom, ennek ahhoz van köze, hogyan és miért történik az összehasonlítás. Szóval, én ma azt gondolom, hogy, legalábbis bizonyos esetekben nem az történik, hogy relativizálnák a német felelősséget, hanem éppenséggel kiterjesztik ezt a felelősséget. Valójában azt mondják, hogy a németek nemcsak a holokausztért felelősek, hanem ott van még a német gyarmatosítás története is, amely maga is tartalmazott egy népirtást Dél-Nyugat Afrikában, azaz a mai Namibiában, és más helyeken elkövetett mészárlásokat is, és ezekről is beszélnünk kell. Ez nem a relativizálást szolgáló összehasonlítás. Hanem megkísérli kiterjeszteni a felelősséget, és azt mondanám, relációkban gondolkodni és nem relativizáló fogalmakkal. Tehát ismét csak a kontextus az, ami számít, hogy miért és hogyan történik az összehasonlítás. Tehát ma kevésbé ellentmondásos az összehasonlítás, mint a nyolcvanas években, legalábbis bizonyos esetekben. Egymás mellett tárgyalni a sztálinizmust és a nácizmust már nem valami lehetetlenség. Összehasonlítani az erőszak különböző formáit, amelyeket ezek a rendszerek működtettek, szintén nem az. Például Timothy Snyder a munkáiban ezt teszi, és ezt sokkal nagyobb elismerés övezi, mint azokat a fajta összehasonlításokat, amelyeket a 1980-as években tettek Németországban az említett konzervatív történészek. Persze ez nem azt jelenti, hogy tökéletesen mentesek mindenféle ellentmondástól, vagy hogy bármilyen összehasonlítás jó, egyáltalán nem ezt akarom mondani, de a dolgok megváltoztak, s nemcsak az számít, mit hasonlítanak össze, mivel, hanem az is, hogyan és mi célból.
TH: Számomra, művészettörténész számára munkáinak vonzó sajátossága, hogy példáit gyakorta a művészet területéről is meríti. Ezzel kapcsolatban két kérdésem volna, milyen szerepet tulajdonít a művészetnek saját munkásságában? A másik, mi az, ami a művészethez vonzza, arra készteti, hogy használja a művészetet munkáiban? Másként fogalmazva, mi az, amit a vizuális művészetben megtalál és más terepeken nem, vagy talán nehezebben találna meg?
MR: Irodalmár vagyok, irodalmat tanultam. Tehát mindig is érdeklődtem az esztétikai kérdések iránt általában véve, ha nem is feltétlenül a vizuális művészetek iránt. Szóval a gondolkodásom általában művészi alkotásokból indul ki. Másként szólva, a művészi alkotások, akár irodalomról, akár más műfajról legyen szó, számomra a teoretizálás terepei, a gondolkodás terepei. Bizonyos értelemben nem is teszek éles különbséget a diszkurzív elméleti szövegek és az inkább esztétikai, irodalmi, művészi szövegek között. Valamennyi utat nyit ahhoz, hogy a világról, történelemről, erőszakról komplex módon gondolkodjunk. Tehát a kiindulásom szinte mindig analitikus, irodalmi és vizuális művek kapcsán is, és ezeken keresztül, vagy ezekkel dialógusban kezdem kidolgozni a gondolataimat. De az tényleg igaz, különösen a legutóbbi könyveimben, hogy a vizuális művészet egyre fontosabb és fontosabb lett, és ennek nem tudom megmondani a pontos okát, miért alakult ez így. Talán csak annyit, hogy amikor előadásokat tartok, elmondom a gondolataimat, akkor a vizuális anyagoknak nagyon erős és közvetlen hatásuk van. Ez az egyik oka a vizuális példáknak, mert így a szó szoros értelmében láthatóvá tudom tenni azokat a kérdéseket, problémákat, amelyek foglalkoztatnak. Általánosságban azt tudom mondani, hogy számomra a művészi munkák, bármilyen médiumról legyen is szó, komplex teoretikus és konceptuális, gazdag és inspiráló terepet jelentenek, gyakran járnak vagy járhatnak a konvencionálisabb diszciplináris gondolkodás előtt. Például a Multidirectional Memory kötetemben az egyik legfontosabb példám az 1961-ben történt október 17-i mészárlás, Párizsban, amikor algériaiak békésen tüntettek függetlenségi harcuk részeként, az algériai függetlenségi háború közepe, vége felé történt ez. Békés tüntetőket, családokat öltek meg a rendőrök, ezreket gyűjtöttek be, testeket dobtak a Szajnába, emberek fulladtak meg, embereket vertek halálra. Szóval rettenetes mészárlás történt, mindez Párizs közepén. Csak évtizedekkel később kezdték történetileg elemezni, széles körben felismerni a domináns francia kultúrközösségben. Ugyanakkor, már a kezdetektől voltak aktivisták, néhány művész, fotográfusok, írók, akik azonnal, akkor, amikor az események éppen történtek, reagáltak rájuk, és hozták létre, egyfajta, valamelyest marginális, szerintem mégis fontos archívumát mindannak, ami történt, s ami aztán később a hivatalos történelem részévé vált. Szóval, azt hiszem, a művészek és az aktivisták egyaránt előbbre tarthatnak olykor abban, hogy felismerik bizonyos események jelentőségét, és azonnal reagálnak ezekre. Gyakran összetett módon reflektálnak ezekre, legalábbis ez az, amivel én a munkám során találkoztam.
TH: Azt kell mondanom, hogy ez nem túl gyakori a holokausztkutatásban, hogy ilyen sok vizuális anyagot használnának. Az ön jelenlegi pozíciójában Saul Friedländert, a kiváló holokauszt történészt követi. Mit gondol erről? Számomra ez valamiféle elmozdulást jelez, a holokausztkutatásban, és abban a hierarchikus viszonyban is, ami a történelem és a vizuális művészet, a művészet között van. Hogyan ítéli meg saját pozícióját ebből a szempontból?
MR: Igen, azt hiszem, értem ezt a helyzetet. Vagyis ennek több dimenziója van. A holokausztkutatás átalakult, és átalakulóban van, többféleképp is. Az igaz, hogy a holokausztkutatás kezdetekor a történészek uralták ezt a terepet, sőt bizonyos értelemben konzervatív történészi megközelítés uralkodott ezen a tudományterületen. Ennek megvannak a jó okai. Először fontos volt megalapozni ezt a történetet. Amikor a holokausztot tanítom, még akkor is, amikor rendkívül sokféle anyagot tanítok, és én általában az irodalmi, illetve összehasonlító irodalmi képezettségemből indulok ki, mindig a történelemmel kezdem. Az ilyen eseményekről, mint a holokauszt, nem lehet történelem nélkül beszélni. A holokauszt nem az egyetlen ilyesfajta esemény. Amikor az erőszak történeteiről beszélünk, a diákoknak tudniuk kell, tisztában kell lenniük ezek történelmi hátterével, ismerniük kell, ahogyan ezt a történelmet korábban elbeszélték, konceptualizálták, mielőtt más irányokba tovább lépnének. Ezért aztán nem meglepő, hogy kezdetben a történelem állt ennek a területnek a középpontjában. Saul Friedländer, aki kétségtelenül az egyik legjelentősebb holokauszt történész, maga is rendkívül kifinomult és a teoretikus kérdések iránt vonzódó történész. E tekintetben különbözött sokaktól, akik ugyanezen a területen dolgoztak. Amikor én először, különösen a legelején, amikor a holokauszttal kezdtem foglalkozni, és valóban ez volt az az időszak, amikor a történészek domináltak ezen a területen, Saul Friedländer, az ő munkássága abszolút komoly inspirációt jelentett számomra, mert rendkívül kifinomult volt, mert egy olyan nyelven beszélt, amely számomra, irodalom- és kultúrkritikus számára érthető volt. Nagyon sokat merített a pszichoanalízisből. Jelentős esszéket írt traumáról és emlékezetről. Ez egészen új jelenség volt, akkoriban nem sok történész végzett ilyesfajta kutatást. Tehát, nagyon fontos volt számára az elmélet. Ő kezdeményezte azt a konferenciát, és később szerkesztette az ebből készült kötetet, Probing the Limits of Representation (Az ábrázolás határait feszegetve) címmel, ami az 1990-es években rendkívüli jelentőségű volt, mivel a holokauszt művészi és történelmi megjelenítésének összefüggéseiről szólt. Számomra Friedländer az egyik legjelentősebb gondolkodó ezen a területen. Valóban, manapság azt hiszem, történnek változások. Néhány változás diszciplináris, mivel többünk a történettudományon kívülről jön. Határozottan sok olyan kollégám van, akivel szoros munkakapcsolatban voltam az évek során, akik, hozzám hasonlóan irodalmárok, vagy az irodalomelmélet hatott rájuk erősen. Az is világos, hogy generációváltásról is szó van. Maga Saul Friedländer a holokauszt gyermek túlélője, aki rendkívüli erővel írt saját tapasztalatairól, saját életéről. Nyilvánvaló, hogy nekem nincsenek ilyen tapasztalataim, nincs olyan közvetlen tapasztalatom a holokausztról, mint neki, vagy az ő generációjának. Tehát generációváltás folyik. Természetes, hogy nekünk, akiknek már más a viszonyunk az eseményekhez, másként is közelítünk hozzájuk. Mindannyian elkötelezettek vagyunk abban a lényegi alapvetésben, amiben a korábbi holokauszt kutatók is, hogy ez egy olyan történet, amit tanítani kell, amire emlékezni kell. De nem állok egyedül, amikor azt gondolom, ahogyan haladunk időben előre, újabb generációk jönnek, új utakat is kell találnunk, ahogyan ezt a tudást, ezt az emlékezetet átadjuk. És legalábbis számomra, pontosan ez kapcsol vissza az összehasonlítás kérdéséhez, egyszerűen nem látom, hogyan biztosíthatjuk a holokausztemlékezet jövőjét, ha nem nyitjuk meg más történetek felé is, nem látjuk más történetekhez való viszonyában, hisz az emberek amúgy is így fogják látni. Tehát fontos számunkra, akik ezen a területen dolgozunk, ezeken a kérdéseken is elgondolkodni. És ismét csak, az összehasonlítás etikáján gondolkodni, a különböző történetek transznacionális kapcsolatában gondolkodni. Hiszen, ha azt akarjuk, hogy ez a történet releváns legyen, más történetekhez kell kapcsolnunk. Ha mint egy szent és egyedi dolgot tárgyaljuk, miközben persze megértem, miért volt sokaknak fontos, hogy ilyen módon viszonyuljanak hozzá, de ha csak így gondolunk rá, akkor éppen azt a tábort veszítjük el, akiknek el akarjuk mondani ezt a történetet, akiknek át akarjuk adni ezt az emlékezetet. Hiszen olyan sok minden történik ebben a globalizált világban, amiben élünk, olyan sokféle módon kapcsolódunk különböző történetekhez. Egyszerűen nem látom, hogyan tudnánk meggátolni, hogy ezekről az összekapcsolódásokról szó essen, hogy azon gondolkodjunk, hogyan lehet ezeket etikus módon megtenni, hogyan lehet etikusan gondolkodni ezeknek az összekapcsolódásoknak a valódi etikai, politikai következményein. Magam nagyon is elkötelezett vagyok az összehasonlító megközelítés mellett, amely a holokausztkutatás kezdeti éveiben nem igazán volt elfogadott, hiszen akkor ennek a történetnek az egyediségét kellett megalapozni. Ismétlem, ez abban az adott pillanatban nagyon fontos volt. De ma már egy másik pillanatban vagyunk. Globálisan kell gondolkodnunk, összehasonlító módon, relációkban és transznacionális módon.
TH: Az implicated subject, a közvetett érintettség olyan fogalom, amit nagyon különböző összefüggésekben lehet alkalmazni. Az egyik ilyen, számunkra égetően fontos összefüggés, hogyan alkalmazhatjuk, dolgozhatunk ezzel a fogalommal egy olyan társadalomban, amely, enyhén szólva, nem igazán nézett szembe a múltjával, s az elkövetők leszármazottai itt vannak közöttünk. Mit javasolna e tekintetben? Nemcsak az előző rendszer, a szocializmus vezetőinek utódaira gondolok, hanem a második világháború idején elkövetett bűnökre, tettesekre, az ő leszármazottaikra, unokáikra is, akik itt élnek közöttünk.
MR: Ez az, amit diakrón implikációnak nevezek. Tehát, egy kicsit visszamenve arra, amiről korábban beszéltünk, megkülönböztetek szinkrón és diakrón implikációt, ahogyan az erőszaknak a jelenben kibontakozó történeteiben közvetve érintettek, implikáltak vagyunk, ez a szinkrón implikáció. Ez természetesen minden társadalom számára nagyon fontos. De sok, sőt talán minden társadalomnak komoly problémái vannak azzal kapcsolatban is, amit diakrón implikációnak nevezek, hogy történelmileg hogyan viszonyulunk azokhoz a jelentős múltbeli erőszakos történetekhez, amelyek a múltban meghatározták társadalmunkat és a jelenben is tovább visszhangoznak, valódi örökségük itt van a jelenben. Számomra nagyon fontos mozzanat, amely képessé tesz, legalábbis remélem, hogy képessé tesz bennünket arra, hogy ezzel foglalkozzunk, az, hogy amikor a diakrón implikációról vagy másfajta implikációról beszélünk, akkor nem kriminológia értelemben vett bűnről van szó. Politikai felelősségről beszélünk.
Nem okolunk embereket azért, amit nem tettek, nem tehettek. Nem okoljuk őket azokért a cselekményekért, amelyeket szüleik, nagyszüleik tettek, nincs értelme, nem bűnösök abban, amit szüleik vagy nagyszüleik tettek. Mégis fontos azt felismernünk, hogy mindannyian öröklünk felelősséget azért, ami előttünk történt, részben azért is, mert ebből gyakorta előnyünk származik.
Azok a bűnök, amelyeket esetleg születésünk előtt követtek el, mégiscsak azok, amelyeknek mi, a jelenben kedvezményezettjei vagyunk. Sőt, ha nem is vagyunk közvetlenül ezek kedvezményezettjei, akkor is gyakran olyan közösségekhez tartozunk, amelyeket ehhez a történelmi örökséghez való viszony határoz meg. Valamilyen értelemben felelősséget kell ezekért vállalni, éppen azért, mert ezek az örökségek továbbélnek, nem valami ősi történetről, nem letűnt társadalmakról beszélünk, amelyeknek már senki sem a közvetlen leszármazottja. A viszonylag közeli múlt történeteiről beszélünk, amelyek itt visszhangoznak a jelenben, amelyeknek van utóéletük, s ezek velünk vannak, a legkülönfélébb módokon. Ezért azt gondolom, hogy minden helyzetet, minden kontextust külön, saját specifikus mivoltában, különösségében kell megvizsgálni. Nem hiszem, hogy lennének általános szabályok arra, hogyan lehet szembenézni a múlttal, hogyan lehet szembenézni saját implikálódásunkkal, közvetett érintettségünkkel a múltban. Egyfajta keretet próbáltam teremteni arra, hogy erről gondolkodni tudjunk, de azt hiszem nagyon fontos, hogy erről a keretről a meghatározott, adott helyzetben gondolkodjunk, és ott, ahol releváns lehet. Ha például a jelenben valamely helyzet kapcsán feltétlenül szükséges, hogy valamilyen módon vissza kell térjünk a múlthoz, például az igazságtalanságokkal találkozunk, amelyekkel korábban nem foglalkoztak, vagy nem foglalkoztak újra, ezek olyan helyzetek, amikor a lehetséges vagy kívánatos jóvátételen kell gondolkodnunk, amelyek ahhoz szükségesek, hogy az adott társdalom továbbléphessen. Az ilyen esetekben olykor a materiális jóvátétel a helyénvaló. Az én munkámban például foglalkozom a tengerentúli rabszolga kereskedelem, rabszolgatartás utóéletével, és hogy még akkor is, ha 150 év vagy még több telt a rabszolgaság eltörlése óta az Egyesült Államokban, ennek hatásai még mindig itt vannak, utóéletük van, a jelenbeli egyenlőtlen viszonyok ebből a történelemből származnak. Szóval, valamilyen materiális jóvátétel fontos, az újraelosztás valamilyen formája, még akkor is, ha azok az egykori áldozatok már nincsenek köztünk. De vannak olyanok, akik ebben a történetben implikáltak, érintettek, és vannak, akik örökölték azt a terhet, hogy elődeik áldozatai voltak ennek a rendszernek. Tehát el kell gondolkodni azon, mit lehet ebből a maguk társadalmára vonatkoztatni, én erre nem tudok válaszolni, nem tudok ehhez eleget arról a társadalomról. Egyrészt fontos lehet valamiféle materiális kárpótlás, de vannak más módjai is a jóvátételnek, szimbolikusak, ami lehet bocsánatkérés, vagy az elkövetett bűnök elismerése, és történhet mindez az oktatás területén is. Fontos, hogy a közoktatásban őszintén tanítsák ezeket a történeteket. Természetesen a megemlékezés is ilyen terep, az, ahogyan nyilvánosan emlékszünk a múltnak ezekre a nehéz történeteire, ahogyan a megemlékezések folynak. Ezek valóban nehezek, és minden társadalomban számos ellentmondás feszíti őket, nem hiszem, hogy van egyetlen formula arra, hogyan kell ezt csinálni. De ha azokra a különböző formákra gondolok, ahogyan ezt meg lehet tenni, ahogyan egy-egy társadalomban ez a leginkább lehetséges, bízom benne, hogy ha megváltoztatjuk a beszélgetés irányát, s nem a bűnről, hanem a felelősségről beszélünk, az legalább kitágítja a lehetőségeket. Az emberek felismerik, hogy nem őket személyesen vádolják valami olyasmivel, amit nem követtek el, hisz ez defenzívába, sértettségbe kényszeríti őket. Ez bonyolult dolog, és azért is volt számomra nagyon fontos, hogy elmozduljon a terminológia Jaspers politikai bűn fogalmától a politikai felelősség irányába. Hisz a bűn szó, legalábbis angolul, kétértelmű, egyszerre van kriminológia értelme, vonatkozik jogi értelemben a bűnözésre, és jelent egy érzést is, azt, amikor bűntudatunk van. Nem hiszem – bár lehet, hogy sokaknak erről más a véleményük, én kész vagyok erről vitázni –, hogy a bűn különösebben produktív érzelem vagy érzés volna ezekben az összefüggésekben. Szerintem védekezéshez, sértettséghez vezet. Számomra fontos, hogy a beszélgetést kimozdítsuk arról a terepről, amelyet a bűn határoz meg, egy nyitottabb, szabadabb irányba, a felelősség, az implikáció, közvetett érintettség felé. És innen lehet elölről kezdeni és megvizsgálni, mit is kell tennünk az anyagi, szimbolikus téren, az oktatásban vagy az emlékezetben, bárhol. Nem tudok egyszerű választ adni, s attól tartok, nincsenek egyszerű válaszok ezekre a kérdésekre. De ez az, ahogyan el lehet kezdeni a folyamatot.
TH: A nők ellen háborúkban elkövetett szexuális erőszak áldozataira emlékező projekt épp ezt próbálja elérni. Utolsó kérdésem is ehhez kapcsolódik. Hogyan terjesztené ki az implicated subject, közvetett érintettség koncepciót a háborúkban elkövetett szexuális erőszakra?
MR: Azt hiszem, ez egy nagyon fontos kérdés. Nehéz és komoly kérdés. Elgondolkodtam rajta, bár a szexuális erőszak témájával nem foglalkoztam behatóan az Implicated Subject könyvemben, de olyan kérdés, amiről mindig is azt gondoltam, hogy az implikáció és az implicated subject, a közvetett érintettség nagyon is releváns megközelítés lehet. Ebből indulnék ki, ahogyan az erőszak más megnyilvánulásaival kapcsolatban is. Először is el kell ismerni, hogy vannak valódi áldozatok és valódi tettesek. Tehát, amikor az implicated subject, közvetett érintettség fogalmának használatát javaslom, azt egyáltalán nem akarom a tettesekkel és az áldozatokkal szemben tenni. Inkább kiegészítésként hozzátenni, ami felveti a kérdést, hogy mit kell még tudnunk ahhoz, hogy megértsük, mi teszi lehetővé az erőszaknak ezen formáit. A szexuális erőszak esetében, bár ennek is különféle formái vannak, is mondhatjuk ezt általános értelemben. Vannak egyértelmű tettesek és egyértelműen áldozatok, de a leghétköznapibb esetekben is vannak a mindenféle erőszakban implikált, érintett, bevonódott szubjektumok. Mindig vannak családtagok, barátok, kollégák, akik lehetővé teszik a szexuális erőszak különféle formáit. Ez egészen világos lett a MeToo-hoz kapcsolódó viták során. Például a hollywoodi mogul, aki szexuális erőszakért, zaklatásért, és más szexuális erőszakért, sok sok emberrel szemben elkövetett szexuális erőszakért felelős, mindezt csak úgy tehette meg, ha az asszisztencia, a kollégák lehetővé tették, vagy legenyhébb esetben, félrenéztek, passzivitásukkal engedték megtörténni. Úgy gondolom, ez a szexuális erőszak sok formájára is igaz, ebben a hétköznapi értelmében. A háborús szexuális erőszak esetében ez ugyanígy igaz, ha nem még igazabb. Mi történik itt? Fel kell tennünk a kérdést, mi engedi, mi teszi lehetővé ezt a jelenséget, és ahogy az elején mondta, ami egy transznacionális jelenség. Ez a háborúnak egyfajta univerzális vonása, és bár nem vagyok a téma szakértője, az bizonyos, hogy széles körben elterjedt. Hogyan lehetséges? Azt hiszem, nem olyasvalami, ami az emberi természetben eleve benne van, hanem a társadalmi struktúra, amelyben élünk, a patriarchális struktúrák, a nacionalizmus struktúrái, a militarizmus struktúrái, a rasszizmus struktúrái engedik megtörténni. Ezekben a struktúrákban, a patriarchátusban, a militarizmusban, a rasszizmusban, stb. természetesen vannak olyan emberek, akik egyértelműen tettesek, akik közvetlenül felelősek erőszakos rasszista tettekért, szexuális erőszakért, ahogyan azok, akik a hadsereget működtetik, közvetlen felelősséggel tartoznak a háborús bűnökért. De úgy tűnik számomra, hogy ezek a struktúrák sok társadalom mélyén meghúzódó ideológiákon alapulnak, és sok ember teszi lehetővé, segíti létezésüket, olyan emberek, akik maguk sohasem követnének el ilyesmit. Másként fogalmazva, a legtöbb ember sosem követ el háborúban szexuális erőszakot, mégis részesei annak a struktúrának és működtetik azt, amely lehetővé teszi a szexuális erőszakot, a patriarchális struktúrát, a nacionalista struktúrát, a rasszista struktúrát. Ha ezekkel a történetekkel akarunk foglalkozni, és meg akarjuk akadályozni, hogy a jövőben ismét megtörténjenek, akkor nemcsak a katonákkal kell foglalkoznunk, akik ténylegesen végrehajtják az erőszakot, hanem a társadalmi rendszerrel is, amely lehetővé teszi, elősegíti ezek megtörténtét, és meg is jutalmazza azokat, akik részt vesznek benne. Tehát az implikációt, és az implicated subject-et, a közvetett érintettség koncepciót behozhatjuk erre a terepre is, ami azt jelenti, hogy a felelősséget kitágítjuk. Nem egyszerűen csak azokat a katonákat kell bűnbakká tenni, akik ezekben a borzalmas dolgokban részt vettek. Természetesen a közvetlen felelősség őket terheli, de nem kizárólagos felelősség az övék. A politikusokra kell gondolnunk, akik bátorítják őket, a tömegekre, akik elfogadják ezeket az ideológiákat, ünneplik a rasszista ideológiákat, vagy nacionalista ideológiákat, szexista ideológiákat. Az implicated subject, azaz közvetett érintettség koncepciót ezen a téren alkalmazni, azt jelenti, hogy kitágítjuk azok körét, akik ezeknek az eseményeknek a részesei, túllépünk magán a csatamezőn, és azon a korlátolt terepen, ahol maga a háborús szexuális erőszak végbe megy, és azt mondjuk, hogy ez egy nagyobb terület, szélesebb körű társadalmi probléma. A társadalom sok összekapcsolódó strukturális eleme játszik szerepet abban, hogy engedi, fenntartja annak a lehetőségét, hogy az ilyen erőszak megtörténjen, lehetővé teszi, hogy a jövőben ismét megtörténjen, mivel az embereket nem számoltatja el. Ez az, ahol a projektjüknek szerepe lehet, a megemlékezéssel felmutatni az erőszaknak ezeket a formáit, szembesíteni a nyilvánosságot velük, azért, hogy ne történhessen meg ismét, és hogy ne a büntetlenség érzése vegye körül.
Fordította: Turai Hedvig
Az „implicated subject” kifejezés nehezen fordítható magyarra, olyasvalakit jelent, aki bevonódott, aki érintett, aki akár akaratlanul is részese valamely történelmi eseménynek, vagy annak következményeként létrejött helyzetnek a jelenben. A „bevonódott” nem hangzik jól magyarul, az „érintett” szó pedig sokszor kevésnek tűnik. Többektől kértem tanácsot a fordításhoz, végül Kerezsi Nemere javaslatát találtam a legjobbnak, ezt használom a magyar szövegben, ezúttal is köszönöm neki. (TH)
A nyitókép a Magdolna (Koltói Anna) utca 5-7., a Vasas Szakszervezet Székháza előtt készült, 1945-ben.
Forrás: Fortepan / Bauer Sándor
A cikk lejjebb folytatódik.