Burjánzó tetemek – Nicolás Lamas ‘Umbral’ és ‘The end of motion’ című kiállításairól

Egy határvidéken állunk, az anyagok vízválasztó vonalain, a küszöbökön (umbral). Nicolás Lamas Umbral, valamint The end of motion címmel a nyár közepén megvalósult kiállításai ezeket a vidékeket fedezték fel és igyekeztek újraformálni. Míg az előbbi a Longtermhandstand Hall ipari környezetében, addig az utóbbi a Longtermhandstand Galéria letisztult tereiben került megrendezésre, ahol egy sajátos flóra kibontakozását követhettük nyomon. A kiállítások nem különálló műveket, hanem az adott helyet is egyfajta megmunkálandó anyagként kezelő, azt lebontó, a meglévő „táji elemekbe” újabbakat illesztő alkotásokat mutattak be.

A kiállító terekbe lépve ember nélküli tájak tárultak fel előttünk, ahol az ismert világ hibrid elemei burjánzanak. Ezekben a terekben dehumanizált testrészek nőnek a gépi elemek szövetébe, miközben a tapasztalat mezejét megszilárdító, a dolgok között logikai kapcsolatot létesítő kötelékek meglazulnak. A részecskék letérnek eddig kijelölt pályájukról, többé már nem tartja őket ott egy cél vonzása, szinte üresen hasítanak át a téren, hogy az ütközések robajában újabb konstrukciók születhessenek. Ha pedig a szabadon maradt gyökök száma megfelelő, akkor nincs semmi, ami eltántoríthatna két tetszőleges anyagot attól, hogy különös kapcsoltba lépjenek egymással.

A kiállító tér kezelése sajátos kettősséget mutat, hiszen az egységes tér és az egyes műcsoportok kialakítása, azaz a tárgyösszesség és az elkülönült alkotások szisztematikusan felépülő szerveződése közötti határvonalak bizonytalanná válnak. Itt a szervetlenség és szervesség, egy kifejlődött szervezet összehangolt működése és a totális homogenitásként értett tér képzete váltakozik állandóan. Ezt jól példázza, ahogy az egyes anyagok és részletek egymásba épülnek. Lamas praxisának egyik lényegi része az a sajátos mód, ahogy alkotásai lassanként belakják saját tereiket. Ezek között felfedezhetünk korábbi munkákat, és már meglévő sorozatok elemeit is. E művek azonban, az aktuális anyag beérésével, organikusan nőnek bele az újabb és újabb kiállítások összefüggéseibe. Ilyen a Tendon című, csont, karabiner és mászókötél kombinációjából álló alkotás, ami egy korábbi kiállításon is felbukkant már. De hasonló a hajléktalanság problémáját tematizáló Nomadic conditions című sorozat is, ami ugyanakkor az „eredeti” jelentésétől eloldozva épül bele az Umbral alkotásainak sokaságába. A kiszáradt növényekkel és homokkal telített sátor, vagy a huzalokkal és szalmával tömött hálózsák, már nem csak az állandó lakhely hiányának jeleit mutatja fel a kint és bent érzetének kifacsarásával, hanem Lamas munkásságának „nomadikus” elemeivé lényegülnének át, hogy újabb és újabb területeket foglaljanak el és tegyenek magukévá az idő során.

Lamas elsősorban az adott helyre és annak jellegzetességeire koncentrál, ahhoz igazítja az adott munkákat, ez alapján válogatja meg tárgyait, amelyek gyakran a helyben fellelhető eszközökből állnak össze, hogy azok azután, immáron műalkotásokként találják meg ismét helyüket a galéria terében. Ezek javarészt tárgyi világunk perifériájára sodort elemei, roncstelepek feslett, szakadt, repedt, megégett, megolvadt anyagai. A művész gyakran él olyan megszokott installálási megoldásokkal, amelyek révén a tárgyak mintegy kitüremkednek a nekik otthont biztosító környezetből. Akadnak azonban olyan művek is, amelyek szinte teljes mértékig eltűnnek a málló falak, meztelen csövek és megkopott nyílászárók titkos világában. A 2022-es Earthwake esetében például a repedésekből egy bábu fejének maradványai domborodnak ki érett gyümölcsként, a szintetikus anyag ezáltal mintha újra szervesülne, szinte levedlené művi mivoltát, hogy egy lélegző egész mozzanatává válhasson. Az alkotásokat látszólag nem határolja éles választóvonal, hol nagyobb csoportokban, hol fragmentumokként terülnek el a kiállítótérben. Az így létrejövő asszemblázsok azonban mégsem olvadnak össze egy egységes tér elemeivé, hiszen vékony repedések mentén egyúttal folyamatosan le is válnak egymásról. Lamas munkái (azaz kiállításai) egyazon logika és termelőerő által jönnek létre, egy olyan elméleti gépezettel a hátuk mögött, ami azonban egyszerre különíti el (például a tér kérdésének kitüntetettségével) és a munkafolyamatok hasonlósága révén egyúttal össze is mossa e határokat.

A korábbi környezetükből kiemelt tárgyakat Lamas egyszerre de- és reterritorializálja, játékba hozva a különböző részletek közötti szembenállásokat, és egyúttal biztosítva is az ellentétes minőségek közötti folytonos átjárásokat. A Petrified Limb című műben például egy roncsolt protézis, egy megsárgult combcsont és egy fél pár cipő találkozik egy régi gyárépület kopott padlózatán. Az egyes tárgyak rég letűnt szerepeinek hiánya helyén újféle vonzások alakulnak ki. A funkció dialektikája ez, ahol a tárgyakról lemállott eszköz mivoltuk folyamatosan újra előidézik és játékba hozzák a hiány jeleit. Akár a ledöntött falak által hagyott alaprajz vonalai, előhívják letűnt működésük látszatát. Küszöb állapot ez, amely a lét és az elmúlás, vagy akár az eszközlét és a “munkátlanság” üres sivataga közötti létezésként is felfogható.

Látunk például egy kocsialkatrészt és egy ódon fejtöredéket, e kettőből pedig egy-egy sötét lyuk mered a nézőre. Míg azonban az egyik esetében a már mozdulatlan test letűnt működéséhez szükségeltetett e nyílás, addig a szoborfej esetében ugyanez a nyílás mint homlokba fúrt üresség tátong. A fej leveti jellegzetességeit és hasonul, szimbiózisba lép a még olajos alkatrész holttestével, hogy e kölcsönhatások révén revitalizálja a számára holtként adódó anyagot. (Cyclopse I, 2022).

Lamas praxisára egyfajta archeológiai figyelem jellemző, munkáinak állandó szereplői az elmúlás vagy lebomlás különböző megjelenési formái. Nem csak a rothadás különféle példázatain keresztül (mint mondjuk az Umbral terébe kihelyezett, a didaktikusság határait súroló sárgadinnye alakjában), hanem a tárgyi kultúránk elemeinek felsorakoztatása révén is. Különféle antiknak tűnő edények és vázák, vagy porladó szobortöredékek például rendszeres szereplői tárlatainak. Ezek egyszerre elevenítik meg és bontják le az archaikus múlt kódjait, hogy újabb töréseket ejtsenek a tárgyakhoz tapadó jelentések kopott felszínein. Ez azonban korántsem merül ki a dolgok mulandósága fölötti melankolikus merengésben. Lamas tárgyai ugyanis nem feltétlenül valamiféle vég felé gravitálnak, inkább újabb és újabb formákat vesznek fel, állandó alakulásban vannak.

Bár a két kiállítás módszerében szinte azonos, mégsem “működnek” teljesen egyformán. Megvalósítás és környezet szempontjából különbözőek, de a koncepció ugyanarról a tőről sarjad. Az Umbral teljes mértékben kihasználja az adott tér minden részletét, sajátos atmoszférát teremt. A The end of motion, bár hasonló „roncsesztétikával” operál, de mindezt a Longtermhandstand megszokott white cube terében teszi. A kiállított munkák itt más megvilágításba kerülnek, sokkal finomabb megoldásokkal operálnak. Ebben az esetben nem csupán Lamas műveinek jellegzetes „küszöbállapota” kerül megjelenítésre, hanem mindez egy kimerevített pillanatnyiságként vetül ki a falakra. A törékenység és brutalitás játéka jelenik meg a magát absztrakt festménynek álcázó, használt légzsák (Impact Zone, 2022), és az áramforrásához csatlakoztatott, tehát látszólag működésre képes, de mozdulatlan körfűrészre erősített porcelán váza képében (Torno, 2022).

A kiállítások erőssége nem az egyes munkák elkülönült szemléléséből és értékeléséből érthető meg, ezek ugyanis egy rendkívül heterogén csoportot alkotnak. Érdemes inkább az alkotói praxis következetessége és egészlegessége felől megközelíteni e két tárlatot. Az ítélet azonban mégsem egyértelmű, hiszen felmerülhet a kérdés, hogy vajon jó-e, ha az ehhez hasonló konceptuális poszthumán művészet, ami pont az eddigi tárgyi világunk működését és a mögötte húzódó bevett világnézeteinket kívánja megkérdőjelezni, végül a műtárgypiacon köt ki? Mert hát van abban valami ironikus, hogy több ezer euróért megvásárolt művészi roncsok egy tökéletesen szabályozott teremben kerülnek kiállításra, ahol az ideális hőmérsékletnek és páratartalomnak köszönhetően a műalkotást többé már nem érintheti az idő csontos, durva keze. Ez alapján kettős érzés támadhat Lamas munkásságának szemlélőiben: vajon mennyiben tartható így fenn a „panta rhei”, avagy az örök változás és átalakulás elve, ami valójában oly hívogatóvá tette az Umbral és a The End of Motion kiállítások koncepcióját?

Borítókép:
Nicolás Lamas: Threshold, 2022
(Fotó: Weber Áron)