Xtro realm
Stúdió Galéria, Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület
november 7-30.
Ugyanakkor az X-faktor típusú showműsorokról azt gondoljuk, hogy egy 12 éves számára is könnyen dekódolhatók (12 év alatt csak szülői felügyelettel), a kortárs művészeti kiállításokról pedig, hogy csak egy szűk értelmiségi elit számára érthetők. De valójában mennyivel érthetőbb az, amikor egy alig ismert énekes duó, egy túldíszített high-tech tévéstúdióban, a naprendszer kivetített animációja előtt, karóba húzott műanyag bolygókkal körülvéve, két percben ad elő egy balladát tört angolsággal, mint egy kortársművészeti kiállítás, ahol – még ha a téma első hallásra bonyolult is –, a kiállított művek mellett szövegek, kapcsolódó programok és a mediáció legváltozatosabb eszközei segítik a befogadást? A válasz, jobban belegondolva az, hogy semmivel sem érthetőbb az előbbi, mint az utóbbi, a sztereotípia mégsem ez. Valójában mi ennek az oka? Nem lehet, hogy mi magunk, az ezen a területen dolgozók tesszük ezt a kortárs művészettel? Oly módon beszélünk és főként írunk róla, hogy sokszor mi magunk is összekavarodunk a fogalmak hálójában, ebbe a hálóba pedig nyugodt szívvel dobjuk bele a látogatót – mármint azon keveseket, aki nem inkább X-faktort néznek.
Pár héttel ezelőtt, ugyanezen az oldalon, a Sznobriadó (!) című rovat ezekkel a sorokkal ajánlotta az Xtro realm című kiállítás megnyitó eseményét: “Figyelem! Az egy négyzetméterre jutó tudományos szakkifejezések száma, az utóbbi napokban jelentősen megnőtt a Stúdió Galériában.” Ennek a mondatnak és a sajtóanyag igencsak komplikált szövegének[1] terhével a vállamon, kissé szorongva indultam neki a szombati vezetésnek, hiszen akkor már tudtam, cikket írok a kiállításról. Az esemény leírásából azért az kiderült, hogy a jelenleg látható kiállítás egy eseménysorozat egyik állomása, amit októberben három alkalmas, a József Attila Körrel közösen szervezett olvasókör előzött meg. A vezetésen azt is megtudtam, hogy a szervezők, Horváth R. Gideon, Zilahi Anna és Zsámboki Miklós, folytatást is terveznek, további olvasókörök és kiadvány formájában, ami a téma szerteágazóságát és a mostani kritika szempontjait tekintve is fontos tény.
Az olvasókörök és a kiállítás kiindulópontja, amit ilyen sokáig kerülgettem, egy 2007-es londoni konferencia, a Speculative Realism[2] után elindult filozófiai vita, amely alapjaiban kérdőjelezte meg a világról való emberközpontú gondolkodásmódot. A konferenciát követő párbeszédből az elmúlt tíz évben számos filozófiai irányzat formálódott, amikre jelenleg a spekulatív realizmus, a spekulatív materializmus, az objektumorientált ontológia, vagy a non-antropocentrizmus kifejezéseket használja a filozófiatudomány.
Leegyszerűsítve: mindegyik irányzat lényegi eleme, hogy megkérdőjelezi az ember fölényét az élő és tárgyi világgal szemben, valamint végesnek feltételezi azt a tudásanyagot, amit az ember képes felderíteni környezetéről.
A diskurzusnak társadalomtudományi, technológiai, geológiai, politikai, vagy akár környezetvédelmi aspektusai is vannak, számos szövegben és elméletben taglalva, amelyek közül néhányat tárgyalt a kiállítást előkészítő, Karakas Alexandra, Nemes Z. Márió és Varga Tünde Mariann által vezetett három olvasókör.
Az elmúlt években számos új filozófiai fogalom született a felsorolt irányzatok nyomán, melyek közül néhány a kiállított munkák kiindulópontját adja. Például Timothy Morton bonyolultnak hangzó, valójában az informatikából átemelt és könnyen megérthető hiperobjektum, vagy hipertárgy[3] fogalma, amely az Xtro realmon Horváth R. Gideon fotóalapú installációjának témája. Morton elmélete szerint hipertárgynak tekinthetők azok az objektumok, amik egész egyszerűen felfoghatatlanul és megfoghatatlanul hatalmasak, ugyanakkor hatással vannak környezetükre, adott esetben folyton körülvesznek például minket, embereket.
Ilyen hiperobjektum például a globális felmelegedés, vagy No Man’s Land című munka témáját adó infravörös fény. Az emberi szem számára nem érzékelhető, ugyanakkor körülöttünk mindig jelen levő infravörös fény, egy pillanatra láthatóvá válik Horváth R. Gideon speciális szűrővel és hosszú expozícióval készített fotóin. Szintén az emberi megismerés és tapasztalat korlátaival foglalkozik Barna Orsolya, Gosztola Kitti és Pálinkás Bence György Vakok és az elefánt című, bizarr állatpreparátumok együttesével kiegészített hangjátéka is. A részben a művészek által felolvasott rádiójátékban, egy távol-keleti tanmesén és egy, a Magyar Nemzeti Múzeum állattárából származó anekdotán keresztül kerül fókuszba a tudsához való hozzáférés kérdése.
Ahogy fentebb is kiemeltem, az Xtro realm című kiállítás egy hosszú folyamat egyetlen állomása, és ez adja a kiállított anyag erősségét és gyengeségét is. Az erősségét azért, mert egy valóban bonyolult, egészen friss, bizonyos szempontból trendi témát vizsgál számos aspektusból és többféle médium segítségével. Gyengeségét pedig azért, mert bár a kiállító művészek szinte mindegyike részt vett az olvasókörökön, a legtöbb munka pedig kifejezetten a kiállításra készült, mégis – valószínűleg a téma bonyolultságából és lezáratlanságából adódóan – kissé széttartó a kurátori felvetés, ezért nehezen áll meg az anyag, mint csoportos kiállítás. A folyamat egészének ismerete nélkül, a tárlat inkább műtárgyak együttesének tekinthető, mintegy az olvasókörök utáni beszámolóknak. Valószínűleg épp ezért találták fontosnak a projekt szervezői, hogy a megszokottnál több vezetés és kapcsolódó program, valamint a művészekkel készült és a Facebookon közzétett, egyébként szuperjó, rövid videóinterjúk támogassák a kiállítást. A koncepció vázlatossága viszont nem jelenti szükségszerűen a kiállított művek vázlatosságát, amelyek egytől egyig érdekes, bár igen különböző aspektusból közelítik a témát, témákat. Itt szeretném kiemelni Seemann Adrienn Reality is an illusion, the universe is a hologram című 2017-es diplomamunkáját, amely egy plexigúlába vetített virtuális diszmána zavarbaejtő jelenségével láncolja magához hosszú percekre a látogatót, valamint Tranker Kata egészen lényűgöző részletességgel kidolgozott mini-múzeumát, ahol egészen apró emberkék töltenek meg apró tárolókat.
És hogy miként jött ide az X-faktor szombati döntője? Hát úgy, hogy a fent kiemelt, egyébként a későbbi nyertes duó által prezentált zenés-táncos produkció előterében megjelent műbolygók adják Süveges Rita művének kiindulópontját. Süveges a kínai webáruházakban vásárolható gigantikus bolygólabdákat, nevezetesen a Földet és a Marsot festette meg, úgy ahogy általában lefotózzák őket, ad hoc raktári környezetben[4], melléjük pedig potenciális űrbéli hátterüket helyezte. Kevesen tudják, hogy elég későn, csak 1972-ben, az Apollo-17 misszió során készült bolygónkról A Kék Márvány című felvétel[5], amely a világ egyik legtöbbet használt fotójává vált és amely mára meghatározza a Földről a fejünkben élő képet. A látványt a legtöbben valószínűleg sosem fogjuk saját szemünkkel megtapasztalni, de az ábrázolás különböző reklámokból, filmekből, vagy a Discovery Chanel logójáról ismert, sőt plüssből, kulcstartóként, vagy épp felfújható gumilabdaként meg is vásárolható.
Ilyen és ehhez hasonló felvetéseken, változatos kortárs filozófiai problémákon, vagy akár a zenei tehetségkutató reality showkon is gondolkodhat az, aki csütörtökig, azaz november 30-ig ellátogat a Stúdió Galériába és megnézi az Xtro realm című kiállítást. A kiállítás zárásáig hátralévő három napban még kapcsolódó programok is várják az érdeklődőket. Több információ az esemény Facebook oldalán!
[1] http://studio.c3.hu/arch/xtro-realm/
[2] https://en.wikipedia.org/wiki/Speculative_realism
[3] Morton, Timothy (2013) Hyperobjects: Philosophy and Ecology After the End of the World (Minneapolis: University of Minnesota Press)
[4] https://www.alibaba.com/product-detail/Inflatable-Planet-earth-ball-solar-system_60510721472.html
