Christo Javacheff 1935-ben született Bulgáriában, Párizsba érkezve villámgyorsan bekerült az akkor nagyon aktív művészközegbe, megismerte későbbi feleségét, Jeanne-Claude-ot, akivel közösen valósították meg művészi vízióikat. Bár a köztudatba Christo neve égett be, a kiállítás egyértelműen alkotópárosként említi a két nevet. Igaz, kezdetben Christo még egyfajta munkamegosztásról beszélt, miszerint Jeanne-Claude lett volna a szervező, adóügyekben kompetens fél, miközben ő a kreatív elme. 1995-től kezdve hangsúlyozzák, hogy a művek közös alkotási folyamatban jönnek létre. Mint látni fogjuk, a szervezés ennek fontos részét képezi. Függetlenségük érdekében megteremtették projektjeik anyagi feltételeit, terveket, grafikákat adtak el, előadásokat tartottak. Túllépve országok határain és a hagyományos művészeti közegen az emberek közé, a nyilvánosság elé vitték az ügyüket, eseménnyé tették a műalkotást – a világ különböző helyszínein. Nem ismertek határokat.
Hogyan lehet ezt a művészetet a múzeum keretei közé vinni? Hiszen egy-egy projekt a tervektől kezdve a megvalósításig évtizedeket ölel át, rengeteg embernek ad munkát, döntéshozókat, fontos társadalmi szereplőket vonz be a létrehozás folyamatába, aktív részvételre késztet, társadalmi folyamatokat képez le, és válik ezek részévé. Christoék 46 projektjéből eddig 24 valósult meg: nyilvános, tömegek által látogatott események. Az alkotási folyamat minden fázisában születtek műalkotások, ezeket a terveket, rajzokat mutatja be a kiállítás, valamint azt a folyamatot, amin keresztül a művészet, amit Christo neve fémjelez, létrejött.
A tíz termet átfogó lineáris kiállítás keresztülvezet minket az életművön, anélkül, hogy a teljességre törekedne. Egy igazi highlight-tal, az utolsó megvalósult monumentális becsomagolási akcióval kezdődik. A betakart párizsi diadalív egész falat betöltő képével állunk szemben, amint a kiállítási térbe belépünk. Nem az időrendiség tehát a szervezőerő, hanem az életmű kialakulási folyamata, mely időben rendkívül hosszú és szinte megfoghatatlanul egyedi: jóllehet a Diadalív becsomagolása 2021-ben, jóval Jeanne-Claude, és röviddel Christo halála után valósult meg, az ötletet a pár már 1961 óta dédelgette.
A következő termekben Christo válogatott korai alkotásai mellett a művésztársak egyes művei tárulnak elénk, mint például Arman, Jean Dubuffet, Lucio Fontana, Yves Klein, Niki de Saint Phalle, reflektálva Christo szoros együttműködésére a párizsi új realisták csoportjával. Ezt követik az első becsomagolt tárgyak: színes magazinok kötegeitől kezdve egy női testet reprezentáló bábun keresztül a Volkswagen bogárig a hozzájuk tartozó látványos tervek, litográfiák társaságában. A becsomagolt tárgyak után a művészpáros jelentéshordozó épületeket fedett be szövettel. A leghíresebb projektjei a párizsi Diadalív és a berlini Reichstag becsomagolása. Láthatjuk, hogy a becsomagolás ötlete kezdetektől fogva egészen konkrétan, grafikailag szépen kidolgozott rajzok, litográfiák, kollázsok formájában öltött testet. Christo képzeletben minden redőt kidolgozott, és azt is, hol feszüljenek a szövetre a kötelek. Például a Reichstag a rajzokon úgy néz ki, mintha jégzuhatag borulna rá. A megvalósításhoz olyan enyhén átlátszó szövettel vonták be az épületet, melybe ezüst szálat szőttek. Ez a szövet is szerepel a kiállításon.
(Fotó: Wolfgang Volz)
Túl az emblematikus épületeken, tájegységek felé fordult Christo és Jeanne-Claude figyelme. A Becsomagolt part (1968/69) Ausztráliában, a Körbevett szigetek (1983) Miamiban, az Ernyők Japánban és Kaliforniában (1991), a Kapuk a New York-i Central Parkban (2005), az Úszó stégek az Iseói-tavon Olaszországban (2016).
Míg a megvalósult nagyobb ívű becsomagolások tervei a 60-as, 70-es évekbe vezetnek vissza, addig a kiállítás befejező részének dekoratív, kollázsszerű, térképeket és fotókat is tartalmazó látványtervei a művész életének utolsó évtizedeinek és éveinek munkáit mutatják be. Ezeknek tehát az utóbbi évekről és a jövőről van mondanivalója. A tanulmányok és vázlatok formájában megjelenő Abu Dhabi számára tervezett, még meg nem valósult Mastaba-projekt lenyűgözően vizionárius – a kiállítás utolsó fénypontja. A rajzok és a makett alapján egy olajoshordóból álló hatalmas tömb a sivatag homokjában, melyhez képest az emberek hangya méretűnek tűnnek. Egyszerre borzongató és elbűvölő látvány.
Felvetődik a kérdés, hogy miért éppen Düsseldorfban jött létre ez a kiállítás, mi köze a németeknek és a Rajna-vidéknek Christohoz? Az 1950-es évek végétől Christo jó kapcsolatot ápolt olyan, a Rajna-vidéken élő művészekkel, mint Nam June Paik, Joseph Beuys és a ZERO-csoport tagjai: Heinz Mack, Otto Piene és Günther Uecker. Kölnben jött létre legelső egyéni kiállítása 1961-ben, Düsseldorfban állította ki a becsomagolt VW bogarat a Schmela Galériában 1963-ban. Az autót egyébként barátjától, Charles Wilp fotóművésztől kölcsönözte. A kiállítás anyaga legfőképpen Ingrid és Thomas Jochheim Berlinben és Recklinghausenben élő házaspár gyűjteményéből származik. Ez a világ legnagyobb kollekciója Christo munkából. Jochheimék több mint 40 éve foglalkoznak műalkotások vásárlásával.
(Fotó: Wolfgang Volz)
“Elejétől fogva elkápráztattak bennünket Christo és Jeanne-Claude grandiózus ötletei, kitartásuk, amivel az álmaikat megvalósították. Nincs más olyan művész, aki veszi a bátorságot és ilyen elképesztő terveket sző és azokat meg is valósítja. A projektek része például az is, hogy egy-egy eventet 16 napig lehet látogatni, aztán lebontják és az anyagokat újrahasznosítják. Ez a gondolkodásmód egyedülállóvá teszi a művészetük. 1995-ben a Reichstag becsomagolásánál ismerkedtünk meg velük személyesen, ezután meglátogattuk őket New York-i otthonukban, és az évek során baráti kapcsolat alakult ki köztünk. Christo és Jeanne-Claude rendkívüli emberek voltak, mindketten erős jellemek, akik között ugyan sok súrlódás is volt, de nagyon melegszívűek és megbízhatóak voltak, hűek önmagukhoz, egymáshoz és ígéreteikhez” – mondta Ingrid és Thomas Jochheim az ArtPortálnak.
Jelentőségben kiemelkedik, és a kiállításon végigvezető útnak is a középpontjában helyezkedik el a Reichstag becsomagolása. A Kunstpalastban az egyik falra képernyőt függesztettek, körben a falakon információk olvashatók timeline, illetve válogatott korabeli újságcikkek formájában. Az ötlet először 1971-ben merült fel. Évtizedekig eredménytelenek maradtak a tárgyalások, melyek, és ez minden projektre érvényes alapvetés volt, a nyilvánosság előtt folytak. Végül a Kaliforniában és Japánban megvalósult Ernyők sikere adott döntő lökést a projekt megvalósulásához. Így a német parlament csak évekkel a berlini fal leomlása után, az 1994. február 25-i plenáris vita és az azt követő szavazás eredményeként hagyta jóvá a projektet, mely a kettéosztott és újraegyesített Németország szimbólumává vált. 1994 szeptemberében 10 német vállalat kezdte el a szükséges anyagok előállítását Christo és Jeanne-Claude útmutatásai alapján. 1995 májusában 80 ipari alpinista, 120 szerelő erősítette fel a vásznat az épületre Christo szigorú felügyelete alatt. A kiállításnak ez a terme folyamatosan zsúfolásig megtelik, a látogatók itt időznek a leghosszabban, és érezhető az atmoszféra emocionális telítettsége. Úgy tűnik, a látogatók újra át akarják élni az eseményt.
Borítókép:
Christo: Becsomagolt Reichstag, 1971-1995
(Fotó: Wolfgang Volz)
