Ha Christo elolvashatná a fenti mondatot, biztosan javítást kérne benne. A ”csomagolóművész” ellen nagy valószínűséggel már nem tiltakozna, hozzászokott, hogy szinte mindig ez áll a neve mellett, bár joggal nem szerette, hiszen van benne valami negatív megkülönböztetés az “igazi” művésszel szemben. Az egyes számot viszont egészen biztosan kifogásolná, mondván, ők egy művészt jelentenek a vele egyébként egy napon született feleségével, a 11 éve elhunyt Jeanne-Claude-dal, teljes nevén Jeanne-Claude Denat de Guillebonnal. S ez nem is csak emlékező gesztus lenne a több mint egy évtizede halott élet- és alkotótárssal szemben, hiszen a Christo – Jeanne-Claude-féle projektek rendszerint több évtizedes előkészületek után valósulhattak meg – ha egyáltalán megvalósulhattak –, így a koncepció kialakítását és a tervezést azon munkák esetében is közösen végezték, amikből csak Jeanne-Claude halála után lehetett valóság.
Így van ez a legutóbb megvalósítani tervezett projekt, a párizsi Diadalív becsomagolása esetén is, aminek első vázlatai közel 60 évvel ezelőtt születtek meg, s aminek kiviteli tervein Christo még a halála előtti héten is dolgozott New York-i stúdiójában. A Diadalív „eltüntetésére” idén áprilisban került volna sor – Christoék nagyszabású életmű-kiállításához időzítve a Centre Pompidou-ban, a koronavírus-pandémia miatt azonban a projektet előbb idén szeptemberre, majd egy újabb teljes évvel elhalasztották. Christo egyébként, aki tudta, hogy az idő már nem neki dolgozik, meglepően könnyedén vette tudomásul a halasztást, mondván, már hozzászokott ahhoz, hogy az időnek az ő esetében más dimenziói vannak; az első ecsetvonástól eltelt közel hatvan évhez képest újabb egy év már nem oszt, nem szoroz. Ebben most sajnos tévedett és nagy kérdés, amire e percben még senki sem tudja a választ, hogy a projekt jövő szeptemberben, immáron neki emléket állítva, életműve előtti főhajtásként megvalósul-e, vagy végleg lekerül a napirendről. Az mindenesetre biztató, hogy stúdiója szerint „a projekt napirenden van, a művész végakarata is az volt, hogy valósuljon meg.”
A dolog a szándékokon túl az anyagiakon is múlik, mivel Christonak alapelve volt a teljes függetlenség, így a projektjeihez semmilyen külső anyagi támogatást nem fogadott el, a kiadásokat az egyes művekhez készült egyedi és sokszorosított tanulmányok, vázlatok, makettek, kiadványok értékesítéséből, a befolyt jogdíjakból fedezte. A finanszírozásnak ez a választott nehéz útja is oka volt esetenként az elképzelései papírra vetése és megvalósítása között eltelt hosszú időnek, ám a pénz összegyűjtése többnyire még így is egyszerűbb volt, mint a környezetbe való rendszerint jelentős beavatkozással járó, esetenként nagyvárosok forgalmát is időlegesen korlátozó akciók elfogadtatása mindazokkal a hivatalos szervekkel, amiknek a pecsétje és aláírása nélkül egyetlen kapavágást sem lehetett tenni. Sokszor hátráltatta a megvalósulást helyi közösségek, főként környezetvédelmi aktivisták – esetenként indokolt –ellenállása is. Christo megtanulta kezelni ezt, néhány projektjéről le is mondott, s ahol környezeti károk valamilyen mértékben elkerülhetetlenek voltak, maga finanszírozta elhárításukat is.
Christonak életében 23 nagy, feleségével közös projektje valósult meg – talán a legnagyobb visszhangot közülük a berlini Reichstag becsomagolása váltotta ki – s bár ezekbe sokszor igyekeztek különböző politikai vagy ökológiai tartalmakat belelátni, ő következetesen ragaszkodott ahhoz az álláspontjához, hogy műveik mögött nincs mélyebb tartalom, csak a szándék, hogy esztétikai élményt nyújtsanak, lehetővé tegyék az emberek számára, hogy más szemmel tudjanak nézni olyan dolgokra is, amiket már jól ismernek és amik egy adott formában rögzültek, megváltoztathatatlannak vélve, a tudatukban. „Minden projektünk teljesen irracionális, teljesen haszontalan. Senkinek nincs rájuk szüksége” – mondta idén márciusban egy interjúban, hozzátéve, „attól válnak izgalmassá, hogy nem lehet megvenni, nem lehet birtokolni őket, s később sohasem lesznek újra láthatók”. És persze azt sem szerette, ha művészetét megpróbálták begyömöszölni a land art, a public art vagy az installáció kategóriáiba, hiába volt vastagon köze mindegyikhez, mert ezzel szembement volna megközelítésmódjának lényegével, miszerint nincsenek határok és nincsenek korlátok. Talán a legnyomasztóbb korlátot egy galéria falai jelentették számára, más dimenziókban gondolkodott.
Megvalósult projektjei mind efemerek voltak – az előadóművészeknél ez a dolgok rendje, a képzőművészek azonban többnyire az örökkévalóságnak – is – dolgoznak. Christot ez a kérdés szemmel láthatóan kevéssé foglalkoztatta, de élete vége felé talán benne is felmerült a vágy egy olyan mű iránt, ami nemcsak dokumentációjában, hanem a maga eredeti formájában is fennmarad az utókor számára. Legutolsó megvalósult projektje, az olajos hordókból Londonban felépített 2018-as Masztaba – lám, Christo nem csak csomagol! – ugyan szintén csak néhány hétig volt látható, a művész azonban ezt igazából főpróbának szánta egy 400 ezer (!) hordóból álló változathoz, ami a világ legnagyobb köztéri alkotása lenne és Abu Dhabi közelében épülne meg, a térség gazdagságát és annak forrását jelképezendő. Erre, Christo halála után most már kevés az esély.
Nyitókép: Valley Curtain, Rifle, Colorado, 1972. Photo by Wolfgang Volz © 1972 Christo / Dezeen.com
A cikk lejjebb folytatódik.