Gaudiopolis egyike volt azoknak a közösségeknek Magyarországon, amelyek egy új, jobb világot kezdtek építeni a második világháború utáni romokon. Az OSA Archívumban, az OFF-Biennále Budapest keretében lezajlott és a napokban bezárt Valahol Európában című kiállítás bemutatta Gaudiopolis „gyerekköztársaság” történetét, és néhány hasonló kezdeményezését, amelyeket elhivatott egyének, közösségek hívtak életre és sajátos demokrácia-modellekként is értelmezhetők.
A kiállítás, melynek kurátora Székely Katalin volt, korabeli dokumentumokat és kortárs műveket, reflexiókat helyezett egymás mellé, hogy a Sztehlo Gábor evangélikus lelkész által alapított Gaudiopolis nyomán a gyermekköztársaságok mindennapjait, a második világháborút követő koalíciós időszak főbb sajátosságait egy nemzetközi kontextusban mutassa be. Azokból az archív és kortárs képekből válogattunk, melyek betekintést engednek a sokszor utópikus, mégis sok gyerek számára egyetlen túlélési lehetőségként adódó és egész életükre meghatározó élményt és tudást nyújtó közösségekbe. A kezdeményezések, melyek hosszabb-rövidebb ideig tudtak fennmaradni, általában olyan fontos alapelvekre épültek mint az oktatás és önrendelkezés összekapcsolása és a tudáshoz való hozzáférés mindenki számára nyitott lehetősége.
A Fiúk városa (Boys Town) veszélyeztett fiúk megmentésére és rehabilitására irányuló intézmény volt, melynek alapítója Edward Joseph Flanagan, ír származású, omahai (Nebraska, USA) pap. A gyárvárosban élő otthontalan, csavargó gyerekek helyzetének javítására 1922-ben megvásárolt egy farmot és egy demokratikus keretek között működő közösséget épített fel, mely sok, hasonló elven működő pedagógiai program számára jelentett inspirációt a második világháború utáni Európában. Az intézményről film is készült Spencer Tracy főszereplésével 1938-ban.
Az ebesi Fiúkfalva a Fiúk városa jellegzetes magyarországi megvalósulása volt. Vallásos, civil kezdeményezés a háborús évek nyomorában élő debreceni csavargó gyerekek számára, ahol a munka pozitív élménye, a közösség támogató ereje és a szeretet pedagógiája érvényesült. A fiúk saját maguk szervezték meg a mezőgazdasági munkát, mely az élelmezésük alapja volt.
A Népjóléti Minisztérium 1946-ban Debrecen környezetében intézetet tervezett létrehozni, a háború alatt árván maradt és kallódó gyermekek számára. A kezdeményezést a JOINT nevű nemzetközi szervezet támogatta. A hajdúhadházi volt katonai barakk bizonyult végül megfelelőnek a Gyermekváros befogadására. Az intézményben a pihenés és játék mellett a fiatalok szakmát tanulhattak és különböző kerti munkákat végeztek a környező birtokon.
A csillebérci Úttörőváros, eredeti nevén: Úttörők köztársasága, és az Úttörővasút története elválaszthatatlan az 1946-ban létrehozott Úttörők Szövetségétől. A szövetség kisdobosokból, úttörőkből és úttörővezetőkből, illetve pártoló tagokból állt. A Csillebércen felépítendő köztársaság eredeti célja a játékos demokráciatanulás volt.
Népi Kollégiumok Országos Szövetsége (NÉKOSZ) a népi kollégiumi mozgalmat összefogó szervezet volt a 20. századi Magyarországon. A mozgalom célja a parasztság és zsellérség oktatása, felemelése volt, hogy így híd képződjön a városi és a falusi, többnyire mezőgazdaságból élő lakosság között a modern társadalom magyarországi felépítése érdekében.
A Skid Köztátsaság Grigorij Belih és L. Pantyelejev 1926-ban keletkezett, részben önéletrajzi ihletésű regénye. A háború és a forradalom során elárvult és csavargó bűnözővé vált gyerekek története, akik a Dosztojevszkijről elnevezett nevelőiskolában éltek. Az iskolát Voktor Szoroka-Roszinszkij és felesége, a némettanár Ella Luminarszkaja hozta létre problémás fiatalok számára. A mindennapok olvasással, írással, idegennyelv-tanulással, színházi előadásokkal és az iskolaújság szerkesztésével teltek.
Gaudiopolis, az „öröm városa” egy gyermekköztársaság volt, melyet Sztehlo Gábor evangélikus lelkész alapított a második világháborút követően Budapesten. Árvaháza vallásra, társadalmi hovatartozásra és nemzetiségre való tekintet nélkül több száz gyereknek adott otthont, akik a háborúban elvesztették szüleiket, otthonukat. Az „öröm városának” gyermek lakói saját kormányzatot hoztak létre, képviselőket választottak maguk közül, és mindenkire (a tanárokra is) vonatkozó törvényeket hoztak.
A kiállítás egyik kortárs munkája Mikulán Dávid filmje, aki 2011-ben találkozott véletlenül Sanyiékkal, a videóban szereplő gyerekekkel, akik rengeteg időt töltenek a IX. kerület utcáin, majd elkezdte követni hétköznapjaikat. A film a városi tér gyermeki újraértemezése. Sanyiék csak látszólag utcakölykök: a teret saját elképzeléseik szerint formálják, elhagyott épületek és üres utcák kreatív használatával fedezik fel és teszik izgalmassá közvetlen környezetüket.
