„Csak tiszta forrásból” – olvasható Kaján Tibor Új irodalmi nyelv című karikatúrájához fűzött kommentárja, amelyen egy jól felszerelkezett fiatal kutató akkurátusan papírra veti a mellékhelyiség ajtaján található feliratokat. Ez az illusztráció Balázs Géza 1983-ban az ELTE Magyar Nyelvtörténeti és Nyelvjárási Tanszéke, valamint az MTA Nyelvtudományi Intézete által kiadott Firkálások a gödöllői HÉV-en című kötetének kezdő oldalán szerepel, ezzel is érzékeltetve a témával kapcsolatos terepmunka profán, külső szemlélő számára komikus körülményeit. Az említett mű egyike a magyarországi utcai nyomhagyások témájáról született korai értelmezéseknek, ami még valóban szerette volna megérteni, közérthetővé tenni és dokumentálni az akkoriban egyre inkább hétköznapivá váló jeleket.
Noha igen csábító „Ádámnál és Évánál” kezdeni a graffiti és egyéb nyilvános térrel kapcsolatos művészeti jelenségek tárgyalását, a „nosztalgikus” múltidézést ezúttal csupán a kontextus megteremtéséhez szükséges visszatekintésre szűkíteném.[1] Természetesen mindezt a recenzió voltaképpeni tárgyára, Lugosi Lugo László Graffiti – read the signs című, posztumusz megjelentetett kötetére tekintettel. A könyv és az abban található képi és írott anyagok hiteles interpretálásához nem árt röviden áttekintenünk a műfaj történetének fontosabb (nemzetközi és – elsősorban – hazai) állomásait.
A graffiti szubkultúrája, a koncept és neoavantgárd képzőművészeti irányzatokhoz hasonlóan, leginkább a fotó médiumán, a képi dokumentációkon keresztül válik a tágabb nyilvánosság számára hozzáférhetővé. Ily módon az első modern kori graffitik megjelenésével hozzávetőlegesen azonos időben jöttek létre az azokat kontextualizáló, bemutató, illetve dokumentálni kívánó újságcikkek, tanulmányok és könyvek.[2] Ilyenek például a Norman Mailer esszéiből és Jon Naar képeiből álló, Mervyn Kurlansky által grafikailag szerkesztett The Faith of Graffiti, vagy a Watching my name go by című, 1974-ben megjelent könyvek.
Az Egyesült Államokból (főként New Yorkból és Philadelphiából) a 70-es években induló utcai mozgalom viszonylag hamar megérkezik az európai kontinensre. Ebből adódóan, kisebb eltolódásokkal bár, de a graffiti kultúra szinte egyszerre születik meg a nyugati országok nagyobb városaiban.[3] Globálisan a 80-as évek elejétől kezdenek el komolyan felfigyelni és foglalkozni az utcai irányzat művészeti, társadalmi jelentőségével. A szubkultúrával kapcsolatos nemzetközi áttörést az 1983-as Style Wars című dokumentumfilm, továbbá Martha Cooper és Henry Chalfant képeivel kiadott 1986-os Subway Art című antológia jelentette.[4] Ekkortájt bukkannak fel hazánkban is az utcai nyomhagyásokkal kapcsolatos különféle értelmezések, bár Magyarországon ebben az időben elsősorban a firkák, fal- és téglavésések jelensége számított megszokottnak.[5] Erre utal Balázs Géza már említett tanulmánya, valamint Háy Ágnes Hülye aki elolvassa! címmel a Mozgó Világban 1980-ban közreadott írása is. Ennek ellenére a modern kori graffitiről is idejekorán értesül a magyar közönség. A Művészet folyóirat 1985 november–decemberi számában jelent meg Attalai Gábor New York Subway Graffiti című, az éppen akkor születő utcai irányzatról és fontosabb képviselőiről szóló alapos kommentárja.[6] E két jelenségnek, tehát a tradicionálisnak tekinthető színes graffiti festményeknek, valamint az épületek falain történő kommunikáció városi folklórként történő értelmezésére tett kísérletet a Fényes Adolf-teremben 1986-ban megrendezett Budapesti falfirkák I-II. című kiállítás és annak katalógusa. A Műcsarnok és az Országos Közművelődési Központ közös projektjét Kovács Ákos etnológus, történész szerkesztette és állította össze.[7] Ebben a kiadványban Lugosi Lugo László az angol nyelvű tanulmányok egyik fordítójaként vett részt.[8]
A kilencvenes évek derekán a mozgalom heves tempóban kezdett el világszerte meghonosodni, terjeszkedni. Magyarországi kibontakozását teljes mértékben akaratlanul, mégis releváns módon a Szomszédok című teleregény is dokumentálta, hiszen a forgatások színhelyéül szolgáló budapesti környezet a saját maga természetes módján, a sorozattól függetlenül formálódott.[9] Így ha önkéntelenül is, de megörökítésre kerültek a város érzékeny környezetében lezajlódó organikus változások.
Mondani sem kell, az azóta eltelt idő alatt a szcéna látványos átalakuláson ment keresztül. A graffitis szubkultúrában generációk nőttek fel és váltották egymást. Számtalan komolyabb vagy könnyebb kiállítás, tanulmány született a témában. Az utcai nyomhagyások pedig a mindennapjainkat meghatározó vizuális kultúránk megkerülhetetlen részévé váltak.[10]
A jelenre és Lugo budapesti graffitit kutató képeire, valamint az abból összeszerkesztett könyvre koncentrálva: mindenekelőtt fontosnak tartom elválasztani és külön tárgyalni Lugo ez irányú művészeti érdeklődését és fotóit, illetve az azt illusztrációként felhasználó, tavaly ősszel megjelent tekintélyes terjedelmű könyvet. A 2021-ben elhunyt fotóművész 2016–2018 között intenzíven foglalkozott a témával, ismerkedett a szubkultúrával. Ami részint visszavezethető fordítói tevékenységének már említett állomásához, de sokkal inkább következik a művészetéből, a környezetét akkurátusan megfigyelő és rögzítő dokumentarista fotós praxisából. Ugyanakkor sajnálatos módon nem tudott túllépni a kívülálló szerepén, csak a kéreg felszínét sikerült megfigyelnie és lencsevégre kapnia. Hiszen a graffiti élő és burjánzó szerkezetét, annak hálózatosságát nem lehet csupán a rozsdaövezetek “maradványain” és a városban elszórva található néhány street bombingon keresztül reprezentálni. Jóhiszeműen feltételezhetjük, hogy az utolsó sorozata nem tekinthető befejezettnek. Továbbá azt, hogy ha folytathatta volna tevékenységét, akkor túl tudott volna lépni az egyszerű „bűnügyi helyszínelő” státuszán. Hiszen a posztumusz kiadott könyvébe összegyűjtött képei nem közvetítenek egy közhelyes látleletnél többet a nagyvárosi szegregátumokról, csupán egy esetleges körképet rajzolnak. Ami talán egy mélyrehatóbb megfigyelésnek, hosszú távú kutatásnak remek alapként szolgálhatott volna. Ahol a város szövetének egy marginalizált környezetében a graffitik organikus alakulása kellőképpen tanulmányozható lett volna. Ily módon a könyv által közvetített látkép tekintetében valójában nehezen róható fel kritika Lugoval szemben. Annál is inkább, mivel (mint ahogy azt a manifesztumként interpretált szövegéből egyértelműen kiolvashatjuk) az alkotó maga nem pontosan így képzelte el ennek a sorozatnak a bemutatását és publikálását.[11]
Mielőtt rátérnék a tanulmányok és a fotóalbumhoz kötődő észrevételeim ismertetésére, a kötet megjelenéséről számot adó sajtóvisszhangok közül szeretném felhívni a figyelmet Tábori András kritikájára.[12] Mivel az álnéven megjelent írás szinte minden egyes mondatával teljes mértékig egyet tudok érteni, az általa érintett problémás témakörök tárgyalását ezúttal igyekszem elkerülni. [13]
Kezdjük rögtön az elején, magával a címben megjelenő fogalommal. Ugyanis a kötet szövegeinek egyik folyamatosan visszatérő problémája a fogalmak következes használatának hiánya. A cím egyértelművé teszi az olvasó számára, hogy a kötet a graffitiről fog szólni. Ehhez képest valójában különféle áltudományos és szubjektív észrevételeket, csúsztatásokkal és erőltetett metaforákkal teletűzdelt elbeszéléseket vagy épp lelkendezéseket olvashatunk. Félreértés ne essék, nem a saját meggyőződésemnek és ízlésemnek megfelelő szövegek hiányát kérem számon, hiszen számtalan módja lehet a graffiti autonóm művészeti nyelven történő bemutatásának, de itt sajnos nem erről van szó. Szinte semmit sem tudunk meg a műfajról, csak az általános meggyőződések, közhelyek tárházának már unásig ismert fejezeteibe kapunk ismételt betekintést. Hiába kísérelték meg egy újabb graffiti szótár előállítását a szerzők, az egésszel csak egy újabb bábeli zűrzavart sikerült teremteniük.
Az egyes szerzőknek sajnos a graffiti “nyelvének” kiinduló alapját sem sikerült elsajátítaniuk. Holott pofonegyszerű, hiszen az nem szól másról, mint az egóról, a készítőről, a writerről. Természetesen fontos a stílus, a technika, a kontextus, a helyszín, a mögöttes mondanivaló, vagy annak a szándéka, de a graffiti vizsgálatának elsődleges fókuszában mindig (az ismeretlen) szerző áll. Ehhez képest a szövegekből csak azt tudjuk meg, hogy azok szerzői milyen viszonyban állnak a graffitivel és/vagy Lugóval.[14] Nem beszélve arról, hogy ezek az írások lépten-nyomon összemossák a graffitit a street arttal, ami aztán teljes káoszt szül. Nincsenek felállítva egyértelműen kivehető fogalmi és műfaji határok, amelyek segíthetnék a gyanútlan olvasó barangolását a könyvben és a témában. Miközben valójában megannyi olyan mű született már e tárgykörben, ami alkalmas volna erre. Napjaink technikai lehetőségeinek köszönhetően pedig már néhány kattintással hozzáférhetőek lennének azok a tanulmányok is, amikből a valós tudás könnyűszerrel kiolvasható lenne. Emellett idehaza is akadnak olyan, a témában járatos szaktekintélyek, akik ezer szálon kapcsolódnak a szubkultúrához és akik már korábban megtették ezeket a felfedezéseket.[15]
Az eddigiekben felsorolt problémák alól a kötet szépirodalmi szándékkal született szövegei (Jakabovics Tibor verse, Kurdy Fehér János írása és Lugo statement-szerű értekezése) még csak-csak felmenthetőek. Mindez Radics Panka graffitivel kapcsolatos tanulmányáról már kevésbé mondható el, hiszen az abban olvasható tárgyi tévedések, rögtönzött vagy áltudományos következtetések miatt a szerző inkább tűnik lelkes laikusnak, mint a téma avatott szakértőjének. [16] Hiába keres állításai alátámasztására megannyi forrást, hivatkozást, ezekkel is csupán a szcénával kapcsolatos szubjektív benyomásait és felületes elképzeléseit kísérli meg tudományos köntösbe bújtatni. Szövege kevésbé a graffiti-kultúra szakszerű bemutatását, mint inkább a szerző felületes tudásának, a vizuális és kulturális tapasztalataiból adódó hibrid, a valóságtól gyakran eltérő képének lenyomatát nyújtja. Példaként, a számos lehetséges közül, mindössze egyetlen tárgyi tévedését idézném. [17] A szerző a következőt állítja egy helyütt: “Több sikertelen próbálkozás után, amelyek az illegális graffitik visszaszorítását célozták a városvezetés, a MÁV és a BKV részéről, a 2000-es évek közepén megszületett a megoldás: a közlekedési járművek, forgalmas utak és közterek bekamerázása.”[18]
Az illegális graffiti azonban nem elsősorban a kamerarendszerek miatt kezd el ez idő tájt visszaszorulni, hanem az azonnali eltávolítások, folyamatos tisztítások, “buffolások” sűrűsödése okán válik egyre kevésbé láthatóvá. Sokan már kevésbé vállaltak akkora rizikót, mint egy személyvonat vagy metrószerelvény festése, inkább megelégedtek a tehervonatok, elhagyatott felületek festésével.[19] Ebből nem lehet ilyen végtelenségig leegyszerűsített megállapításokat kiolvasni. Annál inkább, hogy az idézett szövegrész arra a következtetésre próbál utalni, hogy az illegális graffiti “a 2000-es évek közepétől” megszűnt Budapesten.[20] Ennek ellenére mind a mai napig rendszeresen készülnek metró- és vonatrajzok, street bombingok, csak a nagyközönség gyors eltávolításuk miatt ritkán vagy elszórtan értesül róluk. Tehát az irányzat illegális szegmense egyáltalán nem szűnt meg, csak a szcénán belüli és kívüli változásoknak köszönhetően áthelyeződtek a hangsúlyok.[21]
Visszakanyarodva a Lugo képeit tartalmazó albumra. A képekkel szembeni bizalmatlanságként értelmezem a komponálás és hiteles struktúrát nélkülöző képszerkesztői elvnek a hiányát is, ami feltehetőleg a digitális platformok képdömpingjét hivatott nyomtatott formában ábrázolni. Ám az albumban bemutatott képek kevésbé alkalmasak a téma sokszínűségének a bemutatására. A rajzok kvalitást nélkülöző szelekciójának a hiánya a koncepciótlanság látszatát és az egyébként is fennálló zavart növeli tovább.
Az olvasó számára az is rejtve marad, miért Floek Uno, TransOne, FatHeat és Jok13 graffitisek lettek megszólaltatva. Minden komment, észrevétel nélkül felmerül a kérdés: valóban ők lennének a téma hiteles szószólói? Valóban ilyen nehéz ezzel a témával foglalkozni, mint ahogy azt a könyv sok helyütt kifejti? Akkor vajon hogyan voltak képesek mások eddig ezzel a témával foglalkozni? A graffitis társadalom a külső szemlélő számára egy valóban zárt, szinte megközelíthetetlen, öntörvényű közösség. Ennek dacára jószerivel akadnak olyanok, akik könnyen bárki számára megközelíthetőek és szívesen megnyílnak az érdeklődőknek, valamint érdemi információval tudnak szolgálni.
Összességében a Lugosi Lugo László fotóit tartalmazó, “graffiti” témájú, színes-szagos könyvet leginkább a budapesti romkocsma-negyed féligazságokat mantrázó túravezetéseihez tudnám hasonlítani, melyek minden előzetes szakmai konzultációt nélkülöztek. Így az önjelölt szakértők által szerkesztett, szépen kinéző fotóalbum inkább csak növeli a köztudatban a témával kapcsolatos félreértéseket.
A szubkulturális jelenségek fősodorba kerülésének következménye, hogy veszítenek az értékükből, ami a valóságtól eltérő olvasatokat eredményezhet. Ugyanakkor számos példát tudunk ennek ellenkezőjére is felhozni, amikor az odafigyelésnek és a szakmai képviselőkkel való egyeztetésnek köszönhetően, általános konszenzus eredményeként jelenik meg egy nagyobb tanulmány.[22] Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy szinte lehetetlen egy mindenki számára megfelelő alkotást létrehozni, de nem elhanyagolható tényező az sem, ha egy szakszöveg vagy tanulmány állításainak van némi realitása is.
Zárásként a Tilos Rádió Alkotás útja és Spanyol Inkvizíció című, fúzióban működő műsorainak idén január 12-én, a szóban forgó könyvvel foglalkozó adásában elhangzott egyik félmondatára hívnám fel az olvasók figyelmét. A műsor készítői az adás egy pontján arról beszéltek, milyen nagyszerű lenne, ha Hajdu József Ferenc, közel harminc éve gyűlő, graffitivel foglalkozó anyagából készülne el egy, a Lugoéhoz hasonló könyv. A szubkultúrában csak „Hajdu tanár úrként” emlegetett, a 90-es évek óta a hazai graffitit (és 2000-es évektől a street art-ot) dokumentáló személyre Jok13 is tesz egy apró utalást a vele készült interjúban. Különös, de sajnos jellemző, hogy a valóban releváns dolgok gyakran az ilyen jelentéktelennek tűnő széljegyzetekben vannak.
Borítókép: Lugosi Lugo László (Kovács Budha Tamás archívumából)
[1] Hiszen a témakörrel való összefüggések táborából szinte “kihagyhatatlan” a barlangfestészettel való közhelyes párhuzam megállapítása. Ugyanakkor olyan, valóban érdekes történelmi vagy kultúrtörténeti nyomokra ritkán szokás felhívni az érdeklődők figyelmét, mint a Sugár János által gyakran emlegetett Baltazár király lakomájának bibliai története. A Dániel könyvében található bibliai elbeszélésben, “Isten keze” a királyi terem falára arámi nyelven a következőket írja fel: “megmérettél és könnyűnek találtattál” (Mené, mené tekél ú-parszin). (“Egyszerre csak egy emberi kéz ujjai tűntek fel, és írni kezdtek a királyi palota festett falára, a lámpatartóval szemben; a király pedig nézte a kezet, ahogyan írt.” Dániel 5, 5 – Vizsolyi Biblia 1975-ös új fordítása, Kálvin János Kiadó, Budapest, 2002 ) Ami egy valóban izgalmas adalékként szolgál a falfirkálások, feliratok kontextusának vonatkozásban.
[2] Az egyszerű tisztázás érdekében, jelen szövegemben elkülönítem a graffiti fogalmától a tageket és a különböző szöveges feliratokat, falrajzokat, véséseket, ily módon téve egyértelművé, hogy a festék spray-vel vagy más eszközzel létrehozott modernkori graffiti rajzokról beszélek.
[3] A ‘80-as években főként Belgiumra és Hollandiára volt az amerikaihoz kimondottan hasonlító graffiti szubkultúra. Ezzel a párhuzamossággal és a graffiti, mint kulturális jelenség vizsgálatával foglalkozott a Graffiti. New York meets the Dam című 2015-ben, az Amsterdam Museumban bemutatott kiállítás.
[4] Ami a Magyar Televízióban 1991-ben főműsoridőben került bemutatásra. Az első hazai graffitis generáció kulcsfontosságú élménye volt.
[5] A második világháborút követően, a háború sújtotta európai országokban lassan vette kezdetét a küzdelmek mindennapjaira utaló piktogramok, falra festett jelek (pl.: óvóhelyhez vezető nyilak, önkényuralmi jelek, egyéb politikai feliratok) eltüntetése. Ez a folyamat a keleti blokk országaiban halmozottan lassabb volt. Amihez a háborút követő forradalmakra (1956-ra vagy 1968-ra) utaló festett nyomok is hozzáadódtak. Ily módon a nem elfedett jeleknek a rétegződése, jelenléte (igaz nem hangsúlyosan, de elemeiben) a kor mindennapjainak a vizualitásához tartozott. Ezek mellett a ‘80-as évektől elkezdenek szórványosan megjelenni különböző együttesek nevei vagy az azokra utaló ábrák, (esetenként politikai) feliratok, bár az unaloműzés gyanánt keletkezett vésések, feliratok nyomokban már azelőtt is megfigyelhetőek voltak az utcai forgalomtól kissé elszeparált felületeken. Erre remek példaként szolgáltak az ELTE Múzeum körúti, téglás épületén található egykori ceruzarajzok és vésések, ám az épület külső felületének renoválásakor sajnálatos módon eltávolították őket.
[6] Tulajdonképpen egyedülálló és lenyűgöző, hogy a Magyar Népköztársaság Művészet nevű művészeti, kulturális magazinjában a Subway Art antológiával közel egy időben jelennek meg a modern kori graffiti születésének ikonikus képei.
[7] Ma úgy mondanánk, ő volt a kiállítás kurátora.
[8] A kötetben szerepelt a már említett Norman Mailer The Faith of Graffitiben megjelentetett szövege.
[9] A sorozat két különálló évadának részében, reflektált is az akkor megjelenő szubkulturális nyomokra, azon belül is a lakótelepi firkák csoportjára.
[10] Gondoljunk csak a világmárkák reklámjaiban használt marketingre vagy a hétköznapi kultúrában természetesnek számitó, graffitikre emlékeztető betűtípusok, formák és arra utaló felületek használatára.
[11] “Gyűjteményem célja a sokféleség és a sokoldalúság megmutatása, a helyszínek változatosságának az érzékeltetése. Szeretném megmutatni a bátorság, a verseny, a technika, a grafikai kép és a kreativitás változatait. Szeretném felsorolni és felmutatni a motívumok gazdagságát.” Lugosi Lugo László, LUGO / budapesti graffiti (manifesztum), In. Lugo, Graffiti – Read the Signs, Budapest, 2022, 19. o. Illetve még később beszél arról, hogy ő a writerektről szeretne portré képeket készíteni. (Erre utal Tábori András A mű-n megjelent cikkében.)
[12] Jurij Silberg, Mulandó jelek a köztéren. LUGO graffiti albuma https://amu.hvg.hu/2022/12/12/mulando-jelek-a-kozteren-lugo-graffiti-albuma/ (Hozzáférés: 2023.03.01.)
[13] A nyilvánosság előtt csupán azért bátorkodom felfedni valódi kilétét, mert ezt a szerző egy ízben már maga is megtette a Tilos Rádió Alkotás útja és Spanyol Inkvizíció című, 2023 január 12-i közös adásában.
[14] Némi túlzással azt is mondhatjuk: talán a graffitivel kapcsolatban ez az egyetlen, nem szándékosan felállított, valós párhuzama a könyvnek.
[15] Csak hogy két, a hazai művészeti szcénában is jól ismert nevet említsek: Sugár János és Petrányi Zsolt.
[16] A tavaly október 12-én az Írók Boltjában megrendezett könyvbemutatón Kurdy Fehér János “a graffitik nagy hozzáértőjeként” mutatta Radics Pankát.
[17] Számos állításával, tárgyi tévedésével lehetne (és lenne értelme) vitázni, ugyanakkor tanulmányának részletes helyreigazítása vagy unalomig ismételt, fantáziátlan példáinak (Banksy, Basquiat és Keith Haring) kiegészítése kimerítené e szöveg kereteit.
[18] Radics Panka, Városi szövettan – a graffitikultúra lenyomatai, In. Lugo, Graffiti – read the signs, Budapest, 2022. 41. o.
[19] Annál is inkább, mert már a 90-es évek közepétől megkezdődött ezeknek a rendszereknek a kiépítése és a helyszínek (MÁV, BKV) őrző-védő szolgálatokkal történő biztosítása. De e folyamatoknak van egy sokkal természetesebb aspektusa is: a korosztályok cserélődése. Sokan már “kiöregedtek”, vagy megváltozott a graffitihez fűződő hozzáállásuk, viszonyuk. Illetve az új generációk számára más felületek váltak fontossá.
[20] Ehhez kapcsolódóan a szerző a folytatásban konkrétabban fogalmaz: „A budapesti graffiti így tűnt el szinte teljesen az utcákról napjainkra és vette át a helyét számtalan köztérszínező program és a tűzfalfestés.” Radics Panka, Városi szövettan – a graffitikultúra lenyomatai, In. Lugo, Graffiti – read the signs, Budapest, 2022. 44. o.
[21] Remekül árnyalja e témát a Kunstforum legújabb (tematikus) száma, ami Stephen Burke képzőművész, kurátor Post-Vandalismus teóriájával foglalkozik.
[22] Csakhogy egy remek nemzetközi példát említsek: ilyen a Dokument Förlag dán kiadó által 2007-ben megjelentetett Writing the memory of the city című könyv, amely bemutatja a graffiti mint médium sokszínű, kortárs interpretációit.
