Európa új, ikonikusnak szánt épülete, a Shard of Glass a tervek szerint júniusban kerül átadásra London és Nagy-Britannia egyik legszegényebb városrészében, a Temze déli partján fekvő Southwarkban.
Az Üvegszilánk a London Bridge Quarter mellett emelkedik majd az égbe, a város egy olyan stratégiailag jelentős pontján, ahonnan egy pillantással egybefogható a Szent Pál székesegyház, a Westminsteri apátság és a Tower épülete. Közvetlen környezetét részben autentikusan viktoriánus házakból álló utcák sora határozza meg. Nem kevés ellenzője a gazdasági válság ellentmondásos jelképeként értékeli, dominanciája ellenben valóban megváltoztatja London hagyományosan elfogadott városképét.
Pedig a tervek alapján egy második Eiffel-torony épül. Az építész és a támogatók elképzelése szerint azonban nemcsak szimbolikus értékében határozza majd meg “Európa új látképét” a földrész legmagasabb építménye, de olyan korszerű tartalommal töltik fel, amely egy önálló, vertikálisan elhelyezkedő városrész tulajdonságaival is felruházza.
Renzo Piano elképzelése a látogathatóság nyitottságát illetően azonban inkább elméleti: bár évente több mint félmillió átmenő látogatóval számolnak az állandó rezidenseken kívül, mindennek némileg ellentmond a beruházás jellege, a belső tereknek inkább a luxus igényeket kielégítő funkciók szerint tagolt terei. Irodák, étteremszintek, üzletek, 5 csillagos szálloda fürdő-részlegekkel, és egy kilátó kap majd helyet a 310 méter magas, 87 emeletes felhőkarcolóban. (A 72. szint feletti15 emeletet az energiagyűjtő elemek foglalják el.) Az alsó szintek publikusan bejárhatók lesznek, a tér nyitott “piazza”-ként működik majd: éttermekkel, kávézókkal, valamint művészeti installációkkal.
Pianónak a templomtornyok és a Temzén horgonyzó hajók árbocai által inspirált épülete egy enyhén befelé ívelő hatású, szabálytalan háromszögű oldalsíkokból felfelé törő, tetején nyitott piramist formáz. Façade-jainak expresszív hatását a szögletes üvegpaneleken időjárásfüggően − tehát állandóan változóan − visszatükröződő fényviszonyok, valamint azok fragmentált szerkezete adja. Az üvegpikkelyek befelé irányuló mozgása a tetőn befejezetlen marad (innen is a szilánkosság jelző), az elemek nem találkoznak, nem érintik egymást, így szinte “lélegzik” majd az épület.
A qatari központi bank diplomáciai potenciált lát a befektetésben. Az intézmény 2008-ban vásárolta meg a projekt 80 %-át, maga a terv 2003-ban került jóváhagyásra. Nagy-Britanniát és a qatari Közel-Keletet hosszú távon szimbolikusan összefogó politikai-stratégiai pontjaként képzelik el, a város pedig kulturális-szociális-gazdasági vonzóerejében, inspirációs hatásában is bízik. (A projekt költsége eléri a 430 millió fontot.)
Az építkezésnek a támogatói mellett nagyon sok ellentétes véleménnyel kell megküzdenie. Sokan politikai és gazdasági erőfitogtatásnak vélik, megkérdőjelezve a racionalitását, tekintbe véve az országot Európa többi államához hasonlóan érintő válságidőszakot, a növekvő munkanélküliséget.
De építészetileg is több a kérdőjel, hiszen nem tisztázott, hogy egy alapvetően horizontális, viktoriánus jelleggel bíró városrészben mennyire lesz életképes a torony, azaz integrálódik-e majd az élő környezetbe. A két Piano fivér, Renzo és Roger együtt dolgozott a Pompidou-központ tervein is, harmincas éveik nagy kalandjának nevezik a programot. Hasonlóan sok vitával kellett szembeszállniuk, ma az épület a modern múzeum klasszikus, szó szerint élő-működő, ikonikus példája, a kifordított belső terek, kibuggyanó “épületzsigerek”, a vezeték- és csőhálózat pedig a Piano-stílus mintájává lettek. (Három irodájuk közül a New York-i jelenleg a Whitney Museum of American Art egy nagyobb, új épületén dolgozik, amely a tervek szrint 2012-ben nyílik meg.)
A rossz értelemben vett formalizmust kerülve épületeik kontextuálisak, a környezethez teljes mértékben alkalmazkodnak, és szándékaik szerint struktuálisan merészek, innovatívak, a környezettudatosság szempontjai pedig elsődlegesek a tervezésnél.
A Shard of Glass építése 2009-ben kezdődött, és a kezdeti fázisban felhasználták a korábbi Southwark Towers lerombolása után megmaradt törmelékeket. Az energia-hatékonyság érdekében olyan napvédőkkel látják el, amelyek erős napsütésnél, felmelegedésnél automatikusan árnyékolnak, elkerülve a légkondicionálást, a napenergiát felhasználó elemek pedig természetesen segítik a fűtési költségek csökkentését.
A torony mellett még egy nagyobb beruházás erősíti az új városközpont jelleget a London Bridge Tube station környékén, ahol a köztéri fejlesztések mellett többek között egy új múzeumépület is helyet kap. A 2012-es olimpiai játékokat megelőző, kulturális rendezvénysorozatra átadandó komplexum egyben Londont mint a 21. század fővárosát lesz hivatott jelképezni.
