Annak
emlékére, hogy 50 évvel ezelőtt jelent meg Miles Davis korszakalkotó lemeze, a
Kind of Blue, a párizsi Cité de la
Musique nagyszabású kiállítást szentelt a jazz, de bízvást
mondhatjuk, a XX. századi zene nagy megújítójának.
Az 1926-ban St. Louis-ban, viszonylagos jómódban született
Davis egész
életét végigkísérte a szülőktől kapott «örökség»: az a kettősség, hogy apja a
fekete kultúra megbecsülését, anyja pedig a tehetős fehérek közösségébe való
sikeres beilleszkedést várta el a fiútól. Másrészről viszont szülei
egyetértettek abban, hogy a zenei tehetségét korán megmutató Miles-t már korán
zeneiskolába irassák. A nagyhírű St Louis-i trombitaiskolát követő tanítvány 18
éves korában a New York-i Julliard Akadémián tanult tovább, és eközben olyan
példaképeivel kerülhetett közeli ismeretségbe, mint Charlie Parker és Dizzie
Gillespie. Még 18 éves sem volt, amikor a kor nagy zenei irányzatának, a be-bop
jazznek eme nagy alakjaival játszhatott együtt new yorki jazzklubokban. Miles
Davis azonban – ahogyan ezt a kiállítás többízben is kiválóan emeli ki – csak
addig találta érdekesnek ezt a sikeres irányzatot, amíg technikai és harmóniai képességeit
fejleszteni tudta, így 1949-tól nemcsak földrajzi, de zenei értelemben is új
utat keresett. New York helyett a West Coast-ra, Kaliforniába tette át működésének
helyszínét, és nagyzenekari hangszereléssel, Gerry Mulligannal közösen, itt
vették lemezre a később a Cool születésének nevezett felvételeket, amelyek egycsapásra
eltörölték a bebop addigi egyeduralmát.
A kiállításon különleges hangsúlyt kap az a tény, hogy
Miles Davis 1949-ben Párizsban lépett fel, sokban Boris Viannak köszönhetően is,
aki már korábban is elragadtatott hangon írt Davis korszakaltó tehetségéről. Bármilyen
sikeres is volt Davis,
zenéje Amerikában « gettó-zenésznek » számított és a fehérek társadalmába
való beilleszkedése elérhetetlennek látszott. Éppen ezért volt Miles Davis számára
különleges jelentőségű 1949-es párizsi sikere, ahol Vian nemcsak az
egzisztencializmus értelmiségi rétegével hozta közeli kapcsolatba, hanem
Juliette Grecoval is, akivel Davis-nek rövidéletű, de egész életére kiható
kapcsolata is volt. Greco révén találkozott a saját döntésen alapuló, társadalmi
korlátokat és előítéleteket felrugó, de tartalmas szabadság eszméjével, amelyet
ettől kezdve egész életében keresett. Amerikába visszatérve azonban még továbbra
is szembetalálta magát a társadalmi korlátokkal és faji elszigeteltségével, így
több zenésztársához hasonlóan, ő is a heroinhoz menekült, és csak súlyos
kűzdelemmel, több évi szenvedés után sikerült – mint később kiderült ideiglenesen
– kiszakítania magát a függőségből.
A kiállítás korszakokra osztva, lépésről lépésre követve
mutatja be Davis
életpályáját. Láthatjuk, és a falra kihelyezett csatlakozók révén saját vagy a
bejáratnál kapott fejhallgatóinkon keresztül hallhatjuk is, az 1955-ben, az
akkor még pályája kezdetén álló John Coltrane részvételével megalakított első nagy
kvintett dokumentumait, a Gil Evans irányításával, nagyzenekari kísérettel
felvett klasszikus lemezeit, köztük a Sketches of Spain Aranjuezi koncert című
felvételét, és részleteket láthatunk a francia rendező, Louis Mallé filmjéből,
amelyhez Miles Davis írt kisérőzenét. A kottákon, korabeli lemezborítkon és
kéziratokon kívül számos hangszert is láthatunk, elsősorban azokat a trombitákat,
amelyek hangzásvilágán a mindig is újat kereső Davis, sokat fejlesztett. (A hatvanas években
elsősorban az úgynevezett hangfogókkal kísérletezett, hogy hangszerének egyedi,
fémes hangzást adjon, majd a 80-as években a gitárosok által gyakran használt wah-wah
pedált alkalmazta összetéveszthetetlen játékának továbbfejlesztésére.) 1963-ban
aztán Miles Davis zenéje ismét teljesen új irányt vett, hiszen új kvintettjében
akkor még olyan ismeretlennek számító zenészekkel játszott együtt, mint Herbie
Hancock, Tony Williams, Ron Carter, valamint Wayne Shorter. Zenéjében a már
ismert « rendezett szabadságot « kereste, ami aztán a kor zenei irányzatának,
a free-jazznek is emblematikus mottójává vált. Mint ahogyan azonban korábban
is, Miles Davisnek nagyjábol 5 év kellett ahhoz, hogy ennek a stílusnak a korlátaihoz
is elérkezzen, és 1968-ban hirtelen váltva, a jazz-rock megalapítójává lépjen
elő, olyan híres lemezekkel, mint a Bitches Brew, az Agartha, az In a silent
way vagy a Nefertiti, amelyeken ismét sokkal fiatalabb, és tudatosan kiválasztva,
európai zenészekkel vette magát körül, mint például Joe Zawinul vagy John
MacLaughlin. A kiállítás további termeiben a Miles Davis haláláig, 1991-ig
terjedő időszak újabb és újabb stílusváltozásait követhetjük nyomon, és nemcsak
lemez- vagy kocertfelvételek, hanem a közeli jóbarát, Basquiat festményei és
rengeteg fotódokumentum révén is.
A múlt század vitathatlanul kiemelkedő és nagyhatású
zenészének életműve mennyiségileg és minőségileg is zavarbaejtően gazdag, ráadásul
életművének összetettsége nemcsak zeneileg, de a társadalmi kérdések szempontjából
is elgondolkoztató.
A 60-as évek egyik nagy zenei mecénásának, a Rotschild
családba tartozó Pannonica bárónőnek az emlékkönyvébe, amelybe minden megkérdezett zenész életének három
nagy kívánságát írhatta bele, Miles Davis csak egyet írt: „to be white”.
We want Miles
Musée
de la Musique
– Cité de la Musique
Nyitva
2010. január 17-ig
Hétfő
kivételével naponta 12-18-ig, péntekenként 20 óráig